Holnap mozikba kerül Martin McDonagh negyedik filmje, ami nem kevésbé erős konfliktusra épül és nem szállít gyengébb karakterrajzokat, mint korábbi rendezései, mégis teljesen eltér az In Bruges (Erőszakik) vagy a Három óriásplakát Ebbing határában stílusától. A sziget szellemeinek nincs különösebben bonyolult cselekménye, viszont nagyon konkrét konfliktusa és dinamikus párbeszédei emlékezetessé teszik. A film ereje a színészekben és a szövegkönyvben rejlik, de bőven hozzáad az élményhez az operatőri munka és az előtérbe tolt ír zenei világ is. Csak azért nem tituláljuk a filmet egy színpadi mű fényképezett változatának, mert a produkciónak a vizualitás fontos része. A cselekményt színező tájképeket és az egyes karakterek személyiségét tűpontosan tükröző házbelsőket egy esetleges színházi adaptáció nem pótolhatja majd. Filozofikus vénája ellenére közel sem olyan csendes és lassú műről van szó, mint amilyennek előzetese alapján tűnik. McDonagh előszeretettel épít a színészeire és a szavak erejére – önmagában a húszas évek ír nyelvezete egzotikussá teszi a filmet, már amennyit a párbeszédekből ért az ember. A Colin Farrell-Brendan Gleeson páros mellett ki kell emelni egyrészt a történet legazonosulhatóbb lelkületű karakterét alakító Kerry Condont, illetve a szánni való, de néhol kifejezetten éleslátó bolond alakját látványos mozdulatokkal megformáló Barry Keoghant.
(A kép forrása: Port)
Utazás a világ végére
McDonagh rendezése rendkívül karakteres és autentikus népi közegben játszódik. Sztereotipikus elemek színes skáláját vonultatja fel a vásznon: a folklorisztikus házbelsőktől és a naiv művészet apró kincseitől, a dolgok változatlanságának, illetve a közösség belterjességének érzetén át, egészen a falu jellegzetes színtereiig (pl. szabadban legelő állatok, kocsma, vasárnap menetrendszerűen megtelő templom) és ikonikus karaktereiig (pletykás nők és férfiak, babonás öregasszony, hajadon maradt nő, a falu bolondja, az Egyház szigorát az egyszerű emberek életéhez igazító pap, teljhatalmú csendőr). Ugyanakkor ennek a világnak nem a játékos, csibészes, furmányos, romantikus oldalát ábrázolja, mint egy betyártörténet vagy egy Indul a bakterház típusú vígjáték. A film megkérdőjelezi, hogy egészséges-e elzártságban élni – jelen esetben nem pusztán az angoloktól is elkülönülő Írországról, hanem még a korabeli ír polgárháború eseményeit is csak távolról figyelő apró szigetről beszélünk –, de végső soron nem mutatja sem szebbnek, sem sanyarúbbnak a vidéki életet, mint amilyen valójában. A történet konklúziója szerint minden embernek megvan a maga sorsa vagy tudatosan választott útja, és valamennyiünknek a sajátját kell végigjárni.
(A kép forrása: IMDB)
A vágyak és a realitás
Miközben az írek a turizmus fellenendülését várják a filmtől, valójában a nézők aszerint találják majd gyönyörűnek vagy nyersnek a történet otthonául szolgáló tájat, hogy melyik főhőssel éreznek együtt. A sziget szellemei fő dilemmája tulajdonképpen a modern ember és a modern világ egyik belső konfliktusa, az egekig érő vágyak korlátozott teljesíthetősége. Hőseink olyan korban és helyen élnek, amikor már találkoznak az őket körülvevő világ lehetőségeivel (vö.: csupán pár évvel később játszódik a hollywoodi hedonizmus kulisszái mögé vezető Babylon), de származásuk és társadalmi helyzetük miatt esélyük sincs fényes karrierre. A film nagy kérdése, hogy vajon szüksége van-e az embernek arra, hogy nyomot hagyjon maga után az egyetemes történelemben, vagy a mindennapos baráti-családi közösség szeretete az igazán fontos érték. A szituáció ugyan kissé sarkosan jelenik meg, hiszen előbbi álláspontot szó szerint vérrel és tűzön át képviseli az egyik főhős, míg Farrell egyszerű karaktere kivételesen lapos, ostoba, tuskó alak, a cselekménynek szüksége van ezekre a szélsőséges pillanatokra. Hiába beszélünk az emberiség alapvető, korokon átívelő dilemmájáról, ennek boncolgatása lehetne közhelyes és unalmas is. A sziget szellemei azonban egy valószerűnek tetsző folklorisztikus cselekménybe helyezi a kérdést, ami egyébként értelmezhető egyszerű drámaként, fájdalmas (baráti) szakítás történeteként is. A morálisan vagy intellektuálisan megkérdőjelezhető felek gyerekes küzdelmére végül egy harmadik karakter ad feloldást, aki kezébe veszi sorsát és harag nélkül távozik a szigetről.
Martin McDonagh harmadik rendezése pont olyan egyszerű morális dilemma körül forgolódó mű, mint a számára széleskörű ismertséget hajtó In Bruges. Hasonló a hangvétel, valamint a minden ember gondolatait, lelkét és igazságérzetét megragadó koncepció. A film felkínálja, hogy a néző belehelyezkedjen egyik-másik jellegzetes karakter bőrébe, feltehetően a saját élethelyzetéhez legszorosabban kötődő hősébe, és arra ösztönzi, hogy maga is elgondolkodjon saját státuszán és céljain. A fogyasztói társadalom szövetében és a karrierizmus korában ténylegesen húsba vágó, mindennapos problémát jelent a vágyak teljesíthetetlensége és a média által közvetített „tökéletes” minták terhe. Különös, hogy McDonagh száz évvel ezelőtt játszódó furcsa, szélsőséges történet révén ébreszti fel újra a létezés értelméről és céljáról folytatott vitát, amire aztán minden néző maga kell, hogy választ adjon a vetítés végeztével. A sziget szellemei kétarcú alkotás. Egyrészt inspirál, erőt ad az alkotáshoz vagy egyszerűen csak arra, hogy a mindennapos taposómalom helyett merjen a valóban értékesebb dolgokkal foglalkozni. Másfelől nevetségesen egyszerű szavak és érvek segítségével dönti porba az ember elérhetetlen vágyak miatt érzett frusztrációját. Mindenkinek azt kell meglátnia benne, amire saját életében épp szüksége van.
