Általában szomorú dolog, amikor egy korszak lezárul, és eljön a váltás ideje, a Rocky széria esetében azonban nem kell csalódottnak lenni. Noha a korábbi címszereplő és megformálója, Sylvester Stallone szögre akasztotta a bokszkesztyűt, az előző epizódokhoz méltó folytatást kaptunk a Creed harmadik részével. A főhőst megformáló Michael B. Jordan rendezői debütálása különösen abban a tekintetben figyelemre méltó, hogy milyen profi munkát végzett a stáb élén, miközben saját karakterét is jelentős érzelmi hullámokon vezette át. A filmnek nincsenek vakfoltjai, suta részei, sőt a dramaturgiai csúcspontot, a Rocky-sorozatban menetrendszerűen érkező nagy összecsapást sikerült valamelyest kiszámíthatatlanná, de mindenekelőtt különböző látványos képi megoldásokkal feszültté, drámaivá tenni. A Creed III olyan egyszernézős mű, ami után érzelmileg gazdagabban távozik az ember a moziból.
(A képek forrása: Port)
Mélyről magasra
A Rocky filmek báját mindig a kemény munka árán felkapaszkodó kisember környezetének ábrázolása, egzisztenciális és családi nehézségeinek autentikus bemutatása adta. Most sincs ez másként, bár az évtizedek alatt alaposan megváltozott az amerikai társadalom, amihez a készítőknek adaptálódniuk kellett. A friss epizód nem a régi kültelki miliőben vagy a hidegháborús vetélkedés hevében játszódik, hanem a magas társadalmi státuszba jutó, révbe ért főhős, valamint gyerekkori barátja, az élet vesztes oldalára sodródott Damien köré szerveződik. Nem valószínű, hogy a következő volt az alkotók szándéka, mindenesetre az a nagyon is életszerű tanulság következik a látottakból, hogy a sors érthetetlen, logikátlan módon, véletlenszerűen alakítja az emberek útját. Arra a történet szempontjából kiemelt jelentőségű dilemmára, hogy mikor érdemes küzdeni, harcolni, és mikor kell belátni, elengedni dolgokat, végül nem ad választ a film. A konklúzió hiányáért a történet életszerűsége, hitelessége kárpótol. A nézőnek kell megítélni, hogy a szerencsésen adódott lehetőségeivel ügyesen sáfárkodó Adonis, a hallássérültsége miatt énekesi sztárkarrierjétől visszalépő, új helyzetét elfogadó Bianca, vagy a kisiklott életét övön aluli módszerekkel a siker felé pofozgató, végül azonban a húrt túlfeszítő Damian magatártásában talál-e több igazságot. A Creed III nem ad mást, mint egy vérbeli Rocky epizód, csakis a keserédes valóságot tárja elénk.
Traumák
A fenti dilemmánál sokkal világosabb képet fest a film az elfojtások káros hatásáról. Adonis széles körben fertőző betegségben, a folyamatos, nyílt kommunikáció és a traumák kibeszélésének elvetésében szenved. A Creed III nem ás különösebben mélyre hőseink személyiségében, nem alakul át árnyalt karakterdrámává, mégis nagyon hatásosan láttatja ezen probléma pusztító erejét. Addig húzódik a konfliktus részleteinek bemutatása, a címszereplő olyan nehezen tárja fel párja előtt múltjának kínzó mozaikjait, hogy az szinte már a cselekmény gördülékeny haladását gátolja. Amíg Adonis nem néz szembe a nehézségeivel, addig a film sem megy előre. Ezzel a nagyon egyszerű trükkel, ami által a néző egyre feszültebben kívánja, hogy haladjon végre a sztori, könnyű érzékeltetni a közönség számára, hogy egy trauma kibeszéletlensége által miként képes megfenekleni az ember élete.
A szorító varázsa
Ambivalens érzésekkel figyeltük a szorítóban zajló snitteket. A bokszmeccsek alatt annyira mesterkéltnek tűnik a felek mozgása, mintha animációt látnánk. A lassítások és a valószerűtlen kameraállások egyaránt csökkentik a film realizmusát, hitelességét. A párharc nyers oldala helyett olyan látványelemek kerülnek vászonra, amiket valódi mérkőzésen sosem tapasztalhatunk. A vizuális effektek ezúttal nem hozzák közelebb a szorító lelkületét, kifejezetten elidegenítő módon hatnak, viszont a végjáték szintet tud lépni ebben a tekintetben és feledteti a korábbi hiányosságokat. A forgatókönyv nem hoz alapvetően váratlan fordulatot, ám a fináléban maradéktalanul bevonódik a nézőt a ring eseményeibe. Előtérbe kerül az öklözés, a fantáziaképekkel színezett snittek pedig hűen tükrözik a bunyó morálját. Olyan átélhetővé válik a főhősök érzelmi állapota, ami különösen izgalmassá teszi a végső párharcot – ez különösen annak tükrében üdítő, hogy megszámlálhatatlanul sok hasonló összecsapást láttunk már a filmvásznon, tehát maga a szituáció sok újdonsággal nem kecsegtet.
Kevés moziszéria akad a filmtörténetben, ami hosszú ideig releváns tud maradni. Ha a nyolcvanas évekre gondolunk, a Rocky epizódok is hullámzó színvonalon követték egymást, ám Stallonééknek a hullámvölgyet követően teljesen váratlanul sikerült újra magasra vezetniük a produkciót. A Creed harmadik részét követően pedig továbbra sem érezzük azt, hogy elég lenne a szorítóból. Az új film nem takarékoskodik a témákkal és nem próbál olcsó módon nyitott befejezésserl megágyazni a folytatásnak. Ha Adonis úgy dönt, hogy edzőként folytatja pályafutását és az új generáció „Rockyját” keresi, csiszolgatja, neveli, azt is szívesen nézzük majd. A Creed III alkotói ugyanis arról tettek tanúbizonyságot, hogy reflektálni tudnak a külvárosok lakói és a szegénységből feltörekvők problémáira, illetve továbbra is izgalmas módon tudnak bemutatni sportolói életutakat, ikonikus rivalizálásokat
