(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Minden Afrikában kezdődik: Julian Markham egy nagyobb kunyhó felé tart, ahol a bennszülöttek éppen egy másik fehér embert szegeznek élve a falhoz. Juliannek ezután végig kell néznie, hogy mit művelnek az áldozattal, de a rémálom Angliába történő hazatérése után is folytatódik, ahol a deformált arcú férfit Julian a házában tartja fogva. Néhányan azonban a megláncolt fogoly megszöktetésén munkálkodnak, és céljuk elérése érdekében a gyilkosságtól sem riadnak vissza…
Az igen emlékezetesre sikerült The Witchfinder General után a stábtagok újra összeálltak egy következő film kedvéért, élükön Michael Reeves rendezővel és a főszereplő Vincent Price-szal. Reeves betegsége (majd nem sokkal később bekövetkező halála) azonban kényszerű rendezőcserét hozott, így a The Oblong Box rendezői székébe végül Gordon Hessler került, akinek összesen 48 órája volt, hogy nagyjából képbe kerüljön a produkcióval kapcsolatban. Feladatát ehhez képest jól megoldotta, a problémákat a forgatókönyv és egy-két gyilkossági jelenet technikai megvalósítása jelenti. Utóbbi sajnos elég látványos, a hullajelöltek eléggé hiteltelenül (vagy inkább túl színpadiasan) reagálnak támadójukra, illetve nyakuk elnyisszantására. Erre talán legyintenénk, ha Hessler filmje kiugróan jó lenne, de nem az, inkább a közepes kategóriát erősíti. A könyvért felelős Lawrence Huntington (aki mellesleg rendezőként is nagyon aktív volt, főleg a ’30-as, ’40-es években) műve néhol kicentizett, gyakran összedobált hatást kelt. De a központi problémája az, hogy a történet középpontjába állított figura, az afrikaiak által alaposan helyben hagyott Edward Markham nem túl ijesztő. Amikor álarcban van (és többnyire abban van), akkor a tevékenysége nem rengeti meg a horrortörténelmet, amikor meg lehull róla az álarc, akkor a maszkmester hatástalan munkájával kell szembesülnünk (ezt próbálja ellensúlyozni az arcra reagáló színészek – erősen túljátszott – rémüldözése). Az egyébként gazdag filmográfiával rendelkező Alister Williamsonra tehát rájárt a rúd Hessler keze alatt, és ha az „arcproblémákból” nem lett volna elég, a színész még a hangját is elvesztette, azt ugyanis nemes egyszerűséggel lekeverték, majd a kész filmben szinkront tettek alá.
POE, DE MÉGSEM POE
A pozitív oldal első helyén Price áll, aki rutinosan hozza szerepét, és persze az összes jelenetet dominálja. Túl nehéz dolga azért nem volt, hiszen kollégái végig teljesen átlagos karaktereikkel küzdenek (sajnos még a nagy Christopher Lee is, egy mellékszerepben), a menyasszonyát játszó Hilary Dwyer (alias Heath) pedig elég sápadt és erőtlen – de itt gyorsan tegyük hozzá a szomorú és állandóan megemlítendő tényt, hogy a női karakterek felszínessége és jelentéktelensége a korszak angol kosztümös horrorfilmjeire erősen jellemző volt.
És még egy pozitívum, legalábbis nekem kellemes meglepetés volt: Hessler filmje nem nagyon kendőzi az erőszakot. Bár – mint említettem – technikailag néha elég gyengén muzsikálnak a késes gyilkosságok, van belőlük bőven, a kezdő képsor a bennszülöttekkel meg abszolút nem kiskorúaknak való (érdekes adalék: a kedves olvasó vesse össze az Oblong nyitó jelenetét a négy évvel későbbi James Bond-film, az Élni és halni hagyni ugyanilyen jelenetével – a különbség csupán egy mérges kígyó, de a két jelenet ugyanolyan intenzív és ijesztő). Az erőszak és vér (valamint másfél kivillanó mell) miatt az Oblong végül az R-kategóriába csúszott, és sok helyen a cenzúra áldozata lett. Érdekes legenda kering Texasról, ahol sokak szerint nem a vér, hanem a túlzott „feketepártisága” miatt került a film tiltólistára.
Egészében nézve az idén 50 esztendős The Oblong Box (melynek a főcíme ellenére semmi köze a hasonló című Poe-novellához) egy meglehetősen vegyes képet mutató horrorfilm. Vannak hatásos jelenetei, hogy aztán azokat rögtön kioltsa egy-egy gyengébb pillanat, és ezen a masszaszerű cselekmény sem segít. Price-t azonban mindig élmény nézni (és hallgatni), tehát az Oblong mindenképp megér egy próbát.
Ilyen lett volna a magazinban
