(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Sokszor szóba került már, hogy kinek mit jelent a horror, sőt a Fangoria idejében néhány vehemensebb hangvételű olvasói levéltől felbuzdulva 2 teljes oldalt szenteltem a témának. Ott fejtettem ki bővebben, mit is gondolok arról, mi maga a horror, bár ez kifejezetten hálátlan feladat. Mert, ahogyan ott is jeleztem, ez a megnevezés mindenkinél mást takar, mindenkinél mást jelent a leküzdhetetlen félelem legsötétebb forrása. Elvégre minden egyes ember másként működik, egyedi, így ehhez igazodva mindenki mástól tart, mindenki agyában máshol található meg az az apró kapcsoló, amit ha valami – egy érzés, egy kép, egy élőlény vagy élettelen tárgy, egy hangulati elem – bepöccint, akkor onnantól vége a dalnak. És persze, nem csak az elemi rettegés a lényeg, mert a horror, mint egyetemes intézmény (nem kizárólag mint filmes műfaj) önmagában is sokrétű: valakinek a trancsír, a gore jelenti a megváltást, másnak az óramű pontossággal érkező jump scare, megint másnak elég egy bohóc, egy pók (vagy pókbohóc) jelenléte, míg biztosan van olyan, aki már egy hullát meglátva óriási lyukat kapar a falba.
Lényegében ezért is annyira színes a zsáner, mert mindenki megtalálhatja azt, ami a saját személyiségéhez, ingerküszöbéhez leginkább passzol, és pontosan ezért felesleges nagy mellénnyel, a magas lóról leszólva számon kérni másokon, hogy márpedig mit képzel, amikor horrornak mondja az adott produkciót?! Persze, azért vannak szabályok, elvárások, de személy szerint szomorúan szoktam figyelni a tolerancia teljes hiányát, mikor egy Annabelle említésekor másokat hülyéznek a műfaj arrogáns mindentudói, a 2017-es Az esetében meg lenézik azokat, akik szerint Pennywise modernkori visszatérése nem vígjáték – csak mert ők jókat nevettek rajta –, hanem bizony valódi horror. Mondják ezt egy olyan filmnél, amelynek már az elején egy elkeseredett kisfiú küzd az utolsó pillanatig az életéért, mielőtt egy szörnyeteg tőből harapja le a karját. Furcsa, sok esetben mindenféle természetes emóciót és empátiát nélkülöző világot élünk, ezt pedig minden egyes nap megtapasztaljuk. Ez van, lapozzunk.
De hogy miért a hosszúra nyúlt bevezető? Lényegében azért, mert érdekes módon az ír The Hole in the Ground ismét egy olyannyira megosztó alkotás lett, hogy az 1 ponttól a 10-ig mindenféle értékelést kapott a sajtótól és a szimpla nézőktől, ez pedig lényegében rengeteg kérdést felvet, amikre ha a cikkben nem is próbálom megadni a választ, azért érdemes elgondolkodni rajtuk. Számomra egyébként a mozi trailere hatalmas meglepetésnek bizonyult. Első, januári megtekintése után egyből fel is került a megnézendő filmekkel teli listám legtetejére, majd az első negatív kritikákat követően kicsit félszegen indítottam el a hivatalos megtekintőt, hogy utána másfél óra múlva, a stáblistát követően maximális elégedettséggel álljak fel. Nem azért, mert tökéletes a film, közel sem. Hanem azért, mert pont azt nyújtja, ami számomra a horror, és ezzel beletalált a közepibe – nem csak megbirizgálta azt a bizonyos kapcsolót, de tövig is nyomta, majd ott hagyott a késő esti sötétben, hogy a gondolataimba merülve rágjam át újra és újra, mi is történhetett az elmúlt időszakban.
Lyukra futva
Az indítás afelől nem hagy kétséget, hogy technikailag minden a legnagyobb rendben. A rövidfilmekkel gyakorlatot szerző, elsőfilmes Lee Cronin az első másodpercektől teljes magabiztossággal vezényli a gyönyörű képsorokat felvonultató mozifilmet. Anya (Sarah – Seána Kerslake) és fia (Chris – James Quinn Markey) némi együttes szórakozást és kikapcsolódást követően együtt autózik hazafelé, majd megtudjuk, hogy a nő a gyermek apja elől menekült a kihaltnak tűnő vidékre, ahol az új házat éppen csak kezdik belakni. Bár látható, hogy Sarah állandó küzdelmet folytat önmagával, nagyjából igyekszik mindent megtenni a gyermekéért, akivel egy napon fura felfedezést tesz a közeli erdőben. A fák között, jócskán haladva a rengetegben rátalálnak egy óriási, szabályos kör alakú lyukra, aminek a mélyén mintha állandóan elnyelné az oda jutó anyagokat a föld – úgy tűnik, hogy sarlacc nemcsak él, de immáron a Földre is költözött.
Mindezzel még nem is lenne baj, hiszen a Csillagok háborúja elég népszerű ahhoz, hogy ebből a felfedezésből igazi turisztikai látványosság váljon, azonban az már kevésbé üdvözölendő esemény, hogy ezt követően egy este Chris eltűnik egy időre, majd miután visszatér, a teljesen kétségbeesett anyuka azt tapasztalja, valami nem stimmel a fiával. A gyermek ugyanis rendre meglepő reakciókat mutat, elfelejti közös játékaikat, sőt a bolondnak tűnő szomszéd, egy idős nő is nekirontana, miközben Sarah felé azt kiáltja, hogy „ő már nem a fiad!” – az csak később derül ki, hogy Noreennek szintén volt egy fia, akinek képzelgései szerint a helyét egy imposztor vette át, ezzel az őrületbe kergetve az asszonyt. És ami a legfurább: Noreen hamarosan tisztázatlan körülmények között halálozik el, kis részben a föld alá temetett testét az egyre ijedtebb Sarah találja meg.
A bőr alá kúszó rettegés
Mindezt gyönyörű képek mellett, hangsúlyos zene társaságában, remek színészi játékkal látjuk megelevenedni, noha a The Hole in the Ground mellőzi a tapasztalt veteránokat – egyedül Noreen férje, Des lehet ismerős, akit a rendkívül karakteres James Cosmo alakít. De sem az operatőr, sem a rendező, sem a legtöbb színész, sem a zeneszerző nem olyan, akinek a nevét gyakran láthattuk. Lényegében Lee Cronin direktort is csak a Minutes Past Midnight antológiafilm Ghost Train című szegmenséből ismerhetjük. Mégis, a varázslat működik, minden a helyén van – legalábbis azoknál, akiket nem zavar, ha egy horrorfilm lassan építkezik, úgymond „slow burn” módon vezeti fel a történéseket, generálja a feszültséget.
Márpedig feszültségből és nyomasztó atmoszférából bőven van. Az indítás után gyakran eszünkbe juthat a Babadook, aminek hála sokszor megkérdőjelezhető, hogy kinek is van igaza, mi a valóság, de a The Hole in the Ground jóval őszintébb film az átlagnál – ettől függetlenül még az utolsó pillanatokra is tartogat a felmerülő kérdésekből és kérdőjelekből. Az egyértelmű, hogy egy egyedülálló anyuka (vagy akár apuka) élete nem könnyű, ezért érthető az is, ahogy Sarah nem mindig képes kezelni a helyzetet, miközben fia tényleg kicsit szörnyeteggé válik. De hogy miért az átalakulás, mi a háttérben húzódó ok, arra azért nem térnék ki bővebben. Érdekes egyébként, hogy közel egy időben debütált az itthon mozikban is bemutatott A csodagyerek, valamint Lee Cronin filmje, és a kettő között bizony hatalmas minőségbéli különbséget lehet felfedezni. Előbbi a hangulatot jórészt mellőzve szinte mindent a néző szájába rág, még azt is megmagyarázza, amit másodpercek után biztosan tudhatunk, utóbbi viszont a legtöbb apróságot tölteléknek és feleslegesnek tartja, csak a lényegi konfliktusra koncentrál. Több kritikában is olvastam, hogy vannak szereplők, akikről semmi nem derül ki – kérdem én, hogy miért is kéne többet tudnom róluk? Ha valaki az olvasók közül lekövetné két napomat, ugyanúgy vadidegenekkel találkozna, és ha nem mutatom be őket hangosan, elmagyarázva múltunk minden közös pillanatát, akkor bizony idegenek is maradnának, azokra a percekre összpontosítva, amikor a környezetemben vannak. Ráadásul nem ők jelentik a lényeget, hanem a filmre visszatérve Sarah és Chris kapcsolata. Ami azért így is bőven átjön, miközben a félelemforrás egyre erősebbé válik. A többi meg mégis, kit érdekel?
Ott lesz a listámon
Csak már nem a megtekintendő alkotásokén, hanem az év végi legjobbakén. Ezt már most látom. Mert szeretem azokat a horrorfilmeket, amik nem rágnak mindent a számba, lehet rajtuk elmélkedni, a hátterükön, és itt bizony ez bőven megvan, miközben másik kedvencem, a rémálomszerű helyzet is megvalósul. Ezúttal bőven maradnak nyitott kérdések, amiknél az embernek be kell vetnie a képzelőerejét, de mindez csak az őskáoszt szolgálja, ami kialakul a történet során, és ami egyetlen egy kérdést válaszol meg igazán: igen, rettegnünk kell attól, ami a sötétségben lakozik. Van itt némi Babadook, Testrablók, de egyéb filmek is a néző eszébe juthatnak. Nem hoz nagy újdonságokat, de mégis, közel tökéletesen működik a hibáival együtt is – ez kevés ugyan az örökkévalósághoz, de az átlagból még így is bőven kiemelkedik. Már ha megpróbáljuk beleélni magunkat, megélve és félve a pillanatot, mikor rájövünk, hogy itt bizony valami tényleg nagyon nem stimmel.
[EXTRA] Szerintem…
…ennek a filmnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ahhoz képest, hogy mennyire áradoztak róla, nekem sikerült a megtekintés után egy nappal elfelejteni, hogy megnéztem. Vannak benne jól összerakott jelenetek, és a parafaktor is működik, de valahogy nem állt össze egy kerek egésszé. Úgy is jellemezhetném, hogy Babadook piciben. Már ami a karakterábrázolást illeti. Az említett filmmel egyébként elég sok egyezést mutat, talán többet is a kelleténél. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) senkinek sem árt a megtekintése. – Rapcsák Balázs
Így nézett volna ki a magazinban
