(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Gyakran a horror legalapvetőbbnek tűnő alműfajait a legnehezebb filmre vinni. Hiába adott az egyértelmű vizuális és történetvezetési nyelv, elég, ha a trendek, a közönség ízlése más úton jár, és az egyszeri rendező előtt csupán két út marad: fejet hajt a többség elvárása előtt, vagy emelt fővel készít egy olyan darabot, melyet jó eséllyel a potenciális célközönségnek csak egy kis része fog igazán értékelni. Matthew Butler-Hart utóbbit választotta The Isle című alkotásához, mely így gyakorlatilag minden elemében egy jeles vizsgamunka lett a brit szigetek klasszikus kísértet- és rémtörténeteiből, azok adaptálásának minden jutalmával és nehézségével együtt.
Idilli szigettúra
Három főhősünk egy aprócska skót sziget közelében szenved hajótörést, melyben őket leszámítva a hajó teljes legénységét elnyelik a viharos hullámok. A túlélés számukra sem kecsegtet sok jóval, mivel a menedéket jelentő kis sziget, ahol kikötnek, már első pillantásra sem idilli. Mint kiderül, a teljes lakosságot mindössze két férfi és két fiatal nő alkotja, akik teljes izolációban élnek, és egy borzalmas, sötét titkot rejtegetnek, mely a lakosság sorsával is szoros kapcsolatban áll. A szigeten ugyanis elszabadult valami a mitológia és fekete mágia legsötétebb bugyraiból, mely markában tartja mind a természet erőit, mind a fiatal nőket, és minden erejével megpróbálja megkaparintani magának a három túlélőt is.
A film történetéből és tempójából fakadóan lassan, óvatosan építkezik, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetve az atmoszférára, történetvezetésre, mint egy átlag kísértetes popcorn horror. Kevesebb szereplővel próbál felépíteni és működésre bírni egy hátborzongató rejtélyt, majd terelni a síron túli iszonyat felé karaktereit. Ez pedig többnyire működik is – bár a történet azok számára nem tartogat túl nagy fordulatokat, akik legalább egy kötetet olvastak a klasszikus kísértettörténetekből, de hatékony vázat biztosít ahhoz, hogy a végeredmény működjön, elérje a kívánt hatást. A tetőpont körül a hangulat a műfaj legjobb képviselőivel vetekedik, de még az ekkor szinte kötelező jelleggel beiktatott jumpscare pillanatok is működnek, pont azért, mert az apróbb, hátborzongató mozzanatok remek felvezetést jelentenek az előre kiszámítható, klisés jelenetsorok helyett.
Kisköltségvetésű társulat
A The Isle több szempontból minta is lehetne a független horrorfilmesek számára, hogyan vigyenek hatékonyan, élvezhető és hű formában filmre egy olyan, kissé elhanyagolt alműfajt, mint a klasszikus kísértettörténet, más oldalról viszont ejt olyan hibákat is, amelyeket más tapasztalatlanabb, amatőr filmesek is sikeresen elkerülhettek volna. A történvezetés ugyan hűen követi a műfaji hagyományokat, összességében túl lassú, a játékidőt még barátok közt is egy bő tíz perccel meg lehetett volna rövidíteni, annak ellenére, hogy már alapból sem túl hosszú darabról beszélünk. Talán még ezzel sem lenne gond, ha ezt a többlet időt a film jól használná fel, de gyakran még erről sincs szó – hosszú vágások természetképekről, skót népzenei aláfestéssel, elnyújtott jelenetek, melyek ráadásul még néha kínossá is válnak a költségvetés miatt feltűnően olcsó effektektől.
Ha párhuzamot kellene vonnom, a hangulatra és stílusra leginkább hasonlító film a 2013-as Lord of Tears lenne – bár a The Isle egy jelentős fokkal jobb és érettebb próbálkozás, a túlzottan szájbarágós történetelemek, az időhúzások és átgondolatlan jelenetsorok ugyanúgy jelen vannak, és sajnos hasonló a hatásuk is. A film a végkifejletre már-már elkezdené súrolni az unalom határát, és hiába jön el a hátborzongató katarzis, a nézők többsége jó eséllyel csak egy „Végre!” sóhajjal nyugtázza, hogy ez is lement. És bár nem volt rossz, kevesen múlt, hogy nem lett sokkal jobb. Összességében kellemes, jól felépített horror – de mindenképp vegyetek vissza az elvárásaitokból, és kezeljétek fenntartásokkal.
EXTRA
A folyó-állóvíz közelében kísértő női szellemek a klasszikus horrortörténetek és mítoszok leggyakoribb rémei közé tartoznak, szinte minden kultúra és civilizáció történeteiben felbukkannak valamilyen néven. Az ír mocsarakat a népi hagyomány szerint például a bansheek kísértik, akiknek sikolya balszerencsét, közeli családtagok halálát jelöli. A szirének már aktívabbak – görög eredetük ellenére még a germán mítoszokban is felbukkan egy variációjuk, közös vonásuk, hogy hipnotikus hangjukkal a halálba csalogatják a hajósokat. A szláv ruszalka pedig egy vízbe fulladt, legtöbbször öngyilkos nő bosszúszomjas kísértete, akit csak úgy lehet elűzni, ha megbosszulják, vagy elég sokáig távol tartják a víztől ahhoz, hogy a haja kiszáradjon.
Így nézett volna ki a magazinban
