(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
A film megtekintése után egy örökérvényű mondás cikázott át a fejemen: egy újszülöttnek minden vicc új. Próbáltam rájönni, hogy az alkotók milyen célközönségnek szánták ezt a csodát, de mivel már rég nem vagyok szemtelenül fiatal, valamint több mint két horrorfilmet láttam életemben, gyanítom, hogy én egyértelműen kiestem ebből a csoportból.
Nem állítom, hogy A csodagyerek óriási csalódást okozott, mivel a bemutató alapján nagyjából ilyesmire számítottam. Ugyanakkor ez a másfél óra pont elegendő idő volt arra, hogy újra elgondolkodjak a hazai mozis forgalmazás döntéshozó mechanizmusán. Nem érzem úgy, hogy nem lettünk volna meg e kétségbeejtően középszerű alkotás szélesvásznú vetítései nélkül, viszont az Overlord pl. tavaly év végén nagyon jól festett volna a mozik műsorán. Kritikám tárgya persze már a nyitóhétvégéjén (csak az USA-ban) lazán megtermelte a teljes előállítási költségének megfelelő hat millió dollárt, tehát ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a világ rendjét.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért producerétől
Eszem ágában sincs megtorpedózni a hivatalos magyar plakáton feltüntetett kedvcsináló igazságtartalmát, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy sem minőségben, sem témában nem lehet egy lapon említeni a két alkotást. Tripp Vinson tizenöt éves produceri pályafutásának csúcspontja Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, ami alműfaján belül az egyik legjobb horrorfilm. Ennek a sikernek a megismétlését persze dőreség lett volna elvárni, de azért a látottaknál egy hajszálnyival eredetibb és emlékezetesebb végterméket vizionáltam.
Sarah (Taylor Schilling) és John (Peter Mooney) nem kapkodja el a gyerekvállalás-projekt beindítását, mint később kiderül, a férfi alkoholista édesapjának erőszakos természete áll a háttérben. Miles (Jackson Robert Scott) érkeztével azonban egészen más jellegű gondokkal kell szembenéznie a kis családnak. Az újszülött értelmileg sokkal fejlettebbnek tűnik korosztályánál, így gyorsan előkerülnek, a Hogyan neveljünk zsenit? különböző kötetei. A cseperedő gyermek egyre nyugtalanítóbb akciókkal hívja fel magára a figyelmet, a kétségbeesett szülők egy idő után már nem érzik magukat biztonságban fiuk társaságában, ezért úgy döntenek, hogy jobb, ha a problémát valaki más oldja majd meg helyettük, lehetőleg tisztes távolban a szerető otthontól. Természetesen ez a terv nem nyeri el Miles tetszését, így az anyuka végső elkeseredésében szörnyű tettre szánja el magát.
Klisé klisé hátán
Amennyiben még ébren vagy a történet szinopszisának elolvasása után, el kell, hogy keserítselek, mivel a film pont ennyi izgalommal szolgál audiovizuális formában is. Nincs könnyű dolgom a cikk megírásával, mert A csodagyerek pont azon a határmezsgyén helyezkedik el, amiről nagyon nehéz érdemben értekezni. Minőségi filmekről roppant könnyű írni, a borzasztóan rosszakat pillanatok alatt darabokra lehet szedni, de egy ilyen teljesen felesleges alkotás létezését megindokolni nem egyszerű feladat.
Örök rejtély marad számomra, hogy az Emmy- és Golden Globe-díj jelölt Taylor Schilling mit látott ebben a forgatókönyvben, mindenesetre a film legjobb alakítása az övé. Jackson Robert Scott az ikonikus Az-halál (Georgie kontra csatorna) után sem zavar sok vizet, felejthető „gonosz kisfiú” alakítása tökéletesen idomul az összképbe. Olyan érzésem volt, mintha minden résztvevő tisztában lett volna vele, hogy ebben az alapanyagban „ennyi” van, így senki sem akarta elrontani a közepes alá érdemjegyet egy átlagon felüli teljesítménnyel.
A sztori több sebből vérzik, de megtekintés közben valahogy egyik logikai baki sem zavart igazán. Aztán a stáblista elindulásával elkezdtem gondolkodni a látottakon, és már kapartam is az arcomat. Külön kiemelném a roppant buta és szájbarágós befejezést, ami végleg felfedi, hogy mit gondoltak az alkotók potenciális nézőjük értelmi szintjéről. A csodagyerek egy keveset vállaló és nyújtó alkotás, ami minimális lelkesedéssel készült, de legalább nem tart sokáig. Kicsit több profizmussal és lélekkel azért többet is ki lehetett volna hozni belőle, de tisztán látszik, hogy itt nem ez volt a cél.
Így nézett volna ki a magazinban
