(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Az Amicus filmstúdió antológiáit bemutató kétrészes sorozatunk folytatását igazi sztárparádéval nyithatom, hiszen az 1972-es, újfent Robert Bloch tollából származó Asylum stáblistáján feltűnik többek között Peter Cushing, Charlotte Rampling, Patrick Magee és Herbert Lom is.
Asylum (1972)
A helyszín egy őrültek háza, ahová egy fiatalember állásügyben érkezik meghallgatásra. Vizsgáztatója biztosítja afelől, hogy az emeleten gyógyíthatatlan esetek vannak, majd furcsa feladatot ad a jelöltnek: az intézmény előző vezetőjét kell felismernie négy ápolt közül, ha pedig rájön a megőrült doktor kilétére, övé az állás. Az ezután következő négy beteglátogatás négy rövid történetet tár elénk, melyek természetesen – mint ahogy azt a korábbi filmekben is tapasztalhattuk – változó színvonalúak, de az Asylum esetében ez a színvonal inkább a magasabb tartományt közelíti.
Az első epizód egy szimpla feleséggyilkossággal indít, mivel a férj inkább szeretőjével képzeli el a jövőt, ezért nejét a feldarabolása után egy ládába helyezi, a testrészeket pedig becsomagolja. Ezután nincs más hátra, mint várni a szerető betoppanására, csakhogy akad egy kis bökkenő: a testrészek elszabadulnak, majd frontális támadást indítanak a két összeesküvő ellen. Jó kezdés, aztán a következő részben Peter Cushingot is megkapjuk, csak hogy még jobban megszeressük Roy Ward Baker filmjét. Egy eladósodott szabó sok pénzt remél Cushing megbízásából, annak feltételei alapján minden éjjelét végigdolgozza, a kész ruhát saját kezűleg kézbesíti… de a bonyodalmak csak ekkor kezdődnek. Cushing uralja az egész epizódot, amely őáltala magaslik ki az Asylumból.
A harmadik szegmensben inkább a nevek érdekesek, semmint a sztori: Charlotte Rampling (Angyalszív), Britt Ekland (The Wicker Man) és James Villiers (A felső tízezer, Iszonyat) is feltűnik a történetben, amely egy szimpla kis „van egy gyilkos alteregóm”-mese; ha a sztoriért akarjuk megnézni, válasszuk inkább Robert Altman szintén ekkor bemutatott remekművét (Images).
Végül elérkezünk Herbert Lomhoz, aki egy őrült babakészítőt játszik. A Byron nevű férfi nem akármilyen babákat tervez, és éppen főművére készül: egy olyan figurát készít, melybe beleépíti agyát és belső szerveit is. Miután mindez realizálódik, ez a bizonyos baba gyilkos körútra indul az intézetben. Az utolsó epizód aztán átvezet a lezáráshoz, amely alapvetően jól sikerült, bár különösebb extrát nem nyújt (azt meg inkább ne firtassuk, hogy a baba hogy ment fel a lépcsőn az étellifthez). Az Asylum élvezetes film, mindenképpen a jobb antológiák közé tartozik, bár a Gyötrelmek kertje szintjét azért nem éri el.
The Vault of Horror (1973)
Ismét egy jobb antológia következik a sorban (általános meglepetésként újra Baker rendezésében), amely az 1972-es Tales From the Crypt folytatásának is tekinthető, bár tartalmilag nincs köze hozzá. A kerettörténet talán a legegyszerűbb, amit az Amicus valaha is használt: öt férfi beszáll egy liftbe, ami egy különös szobába szállítja őket, ahol a szereplők leülnek, majd a rémálmaikról kezdenek el sztorizni. Az első egy aranyos kis vámpírosdi a Hitchcock Tébolyából is ismert Anne Massey-vel, míg a második epizód egy rendmániás öregúr házasságáról szól szétszórt feleségével, aki magát a lakást is szétszórja. Kissé fáradt történet, de a következő már a helyére billenti a dolgokat: a remek Curd Jürgens egy soha nem látott bűvésztrükkért gyilkolni is képes, és meg is teszi. Ironikus (jól odaszúr a bűvészbiznisznek), remekül felépített rész, Jürgenst meg mindig öröm horrorfilmben látni.
A negyedik rémálom kisebb visszaesés (főleg a végjáték során látott gyengécske véletlen miatt), de a könyv általi utalás a Crypt-előzményre nagyon aranyos poén az alkotóktól. A lezárás végre ismét erős, mint ahogyan a Gyötrelmeknél is az volt. A festő története – aki a képei által képes a gyilkolásra – méltó befejezése a Vaultnak, bár a kerettörténet leginkább semmilyen.
From Beyond the Grave (1974)
A Peter Cushing antik boltjából levezényelt Amicus-antológia Kevin Connor rendezésében újfent négy epizódot, és hozzá egy keretes szerkezetet mutat be, utóbbi magyarázata pedig egyszerű: az első és utolsó rész színvonalas, a középső kettő meg olyan, amilyen. David Warner tükre, benne egy sorozatgyilkosságra bujtogató szakállas rémpofával elsőosztályú kezdés, és meglepően véres. A záró történetben a tükör helyét egy ajtó veszi át, amely mögött igazi horror zajlik, szintén egy múltbéli figura felbukkanásával. A kettő között helyet foglaló, Ian Bannen és Donald Pleasence nevével fémjelzett második rész hosszasan felvezet, de egyre vékonyodik (kis rosszindulattal a legérdekesebb része, hogy Donald és Angela „Symptoms” Pleasence, tehát apa és lánya együtt látható a vásznon). A mélypontot számomra az Amicus-antológiák megtekintése közben a From Beyond harmadik epizódja jelentette, mely ritka gyermekded (érthetetlen, mit keres a véres David Warner-gyilkosságok után a filmben), és csak szimplán egy gyenge Ördögűző-koppintás jó sok berendezésrombolással. Amit még sajnáltam a From Beyond kapcsán, az a remek Cushing elvesztegetése: ahelyett, hogy legalább egy epizódban felbukkanna, csak az antikboltban látjuk, egy meglehetősen repetitív, jelentéktelen szerepben.
Monster Club (1981)
És akkor a nyolcvanas évek… A Monster Club szintén sztárparádéval indít, méghozzá John Carradine és Vincent Price találkozásával. Price némi nyakharapdálás után egy klubba invitálja újdonsült ismerősét, ahol különböző horroralakok keresztezéséből származó utódok történetei elevenednek meg előttünk. Az első történet egy titokzatos, remete életmódot folytató férfiről szól, aki beleszeret új alkalmazottjába, de nem sejti, hogy az csak a pénzére pályázik. Ígéretes kezdés – a folytatás azonban sajnos már nem az. A második rész film a filmben, egy producer vetíti a klub közönségének, és egy vámpírvadászról szól (Donald Pleasence), aki ahhoz képest, hogy állítása szerint már kétezer vámpírt levadászott, legújabb feladatánál ritka amatőr – és végzetes – hibát követ el. Nem túl maradandó, de plusz pont a fekete humor megjelenése egy rakoncátlan kertkapu képében. A harmadik, és a szokásostól eltérően egyben az utolsó szegmens egy filmrendezőről szól, aki az ideális forgatási helyszínt egy kihaltnak tűnő, de zombiszerű emberek által lakott faluban találja meg. Teljesen átlagos darab, de legalább Patrick Magee alakításán ijedezhetünk egy keveset.
A Monster Clubra általánosságban jellemző a fáradt rendezés (újfent Roy Ward Baker), és az első epizódot leszámítva a szkriptek is gyengécskék. További negatívum a pocsék zenék jelenléte, amiket minden harmad után végig kell szenvednünk.
Mint ahogy látható, a Monster Club nem túl méltó lezárása az Amicus-történelemnek, és ráadásul ekkor, a nyolcvanas években a Jasonök, Freddyk, Ashek között leginkább már csak gyámoltalannak, sőt jelentéktelennek hat.
[EXTRA] Az őrület meséi
Hivatalosan nem tartozik ide, de ha már sokan Amicusként ismerik (valójában a World Film produkciója), ejtsünk róla szót: a Freddie Francis által rendezett Tales That Witness Madness (1973) egy idegklinikán játszódik, ahol négy ápolt főszereplésével két felejthető és két átlagfeletti epizód játszódik le előttünk. Előbbiek közé tartozik a képzeletbeli barátjával játszó fiú, és a falon kép formájában függő Albert bácsi által időutazásba kezdő Timothy története (bár utóbbi egy látványos lángoló szobával zár), míg a kertben talált fatörzset a nappaliban felállító Brian-sztori a gyengus befejezés ellenére szeretnivaló (és az erőszakoló fát Sam Raimi biztosan látta…), az utolsó húsz perc, egy szűz lányt feláldozni kívánó, igéző tekintetű férfiúról pedig kellemesen perverz. Összességében a Madness nem vall szégyent, bőven felér némely „igazi” Amicus-legendával.
Ilyen lett volna a magazinban
