(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Filmünk egy szeánsszal indul: a többek között egy „Krisztus gyermekei” feliratú táblával is megjelölt házban zajlik az összejövetel, melynek során az egyik jelenlévő kiskorút még a szenteltvízzel teli medencébe is beleteszik. Közben a helyszíntől nem túl messze egy fiatal nő szintén víz alá bukik, ő viszont a legkevésbé sem önszántából: egy, a várost rettegésben tartó sorozatgyilkos teszi el láb alól némi fogócskázást követően. És hogy mi készteti a Kenny nevű férfit a gyilkolásra? A fentebb említett szeánsznak és szónokának gyaníthatóan elég sok köze van hozzá…
A Beware My Brethren Robert Hartford-Davis, egy másod-harmadvonalbeli angol rendező-producer filmje, és a végeredményt látva megállapíthatjuk, hogy Hartford-Davis hozta a saját szintjét, alkotása ugyanis egy másodosztályú horrorfilm, melyben vannak ugyan jó dolgok, de sajnos túl ritkán, és akkor sem eléggé hangsúlyosan. A lejtőre terelő kezdő lökést már az első jelenetben megadja egy amatőr vágási hiba, ráadásul a jelenet középpontjában lévő szereplő is megmagyarázhatatlan vándorlásba kezd. Nekem mondjuk, az ezután következő (gyengén playbackezett) gospelszerű, ám annál giccsesebb betétdal is egy komolyabb mélyütéssel ért fel. De ha ezek a dolgok lejtőre teszik a filmet, akkor mit szóljunk ahhoz a verekedéshez, ahol az operatőr folyamatosan leleplezi a küzdő felek közti tényleges kontaktus hiányát? Ezek fényében hihetetlennek tűnhet, de a film azért képes a színvonal terén némi fejlődésre. Bár a folyamatos (fél)meztelenkedés is nagyon erőltetettnek hat, akad néhány gonoszabb, emlékezetesebb jelenet, melyek közül kiemelném a zseblámpás gyilkosságot, melyhez hasonlót azért azóta sem sűrűn forgattak.
„HIGGY KRISZTUSBAN, ÉS MEGMENEKÜLSZ”
Tony Beckley játssza a bigott vallásossággal átitatott elméjű gyilkost, kinek véres tevékenységét megkönnyíti, hogy egy polgári és egy egyenruhás foglalkozással is bír, így áldozatait könnyebben tudja becserkészni. Az eredeti When a Strangers Callsból ismert színész tulajdonképpen a legjobb dolog a filmben, a női szereplők sajnos csak szobadíszek vagy halottak (még a remek Ann Toddnak sincs túl sok mozgástere), de az általában nagyszerű és nem sokkal korábban Kubrick Mechanikus narancsában fenomenálisan alakító Patrick Magee sem túl átütő erejű a kulcsszerepben.
Ami még tetszetős, az egy-egy érdekes kommentár, amit a film közvetít az erkölcscsőszségről, valamint néhány párhuzamos jelenet, mint a már említett „szenteltvíz és vízbe fojtás”, ahol még a vágást is dicsérhetjük. De azután jön a következő ilyen jellegű pillanat az újabb átfedésekkel (a következő gyilkosság alatt gyerekkori emlékképek villannak fel), hogy a teljesen nem odaillő zene taccsra vágja az egészet. A nem túl erős forgatókönyv ellenében meglepetés, hogy Beckley és Magee személyében két első vonalbéli brit színész is szerepel a filmben (előbbi például Az olasz meló és az Öld meg Cartert! című kultuszfilmekben Michael Caine oldalán is látható volt).
Egyik első gondolatom a stáblista után az volt (amellett, hogy kiszörnyülködtem magam a végső Richard Kerr-betétdal giccsén), hogy bár a finálé egész hangulatosra sikeredett, vajon Pete Walker, a perverz, társadalomkritikus angol horror mestere mihez kezdett volna ezzel az alapanyaggal? (És itt eszünkbe juthat például a zseniális House of Mortal Sin, Walker talán legjobbja.) Biztosan állíthatom, jóval szórakoztatóbb lett volna a kész film, mint így, az amatőr hibákkal megspékelve. Összességében a Beware My Brethrent (és a nemrégiben megjelent, egyébként minőségi Vinegar Syndrome Blu-ray+DVD kombó beszerzését) elsősorban azoknak ajánlom, akik vevők a hetvenes évek Angliájának naturálisabb, perverzebb horrorfilmjeire, és hajlamosak szemet hunyni azok tartalmi és technikai hibái fölött is.
Ilyen lett volna a magazinban
