(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok majd a következő hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
David Cronenberg neve egyet jelent a testhorror fogalmával, amit olyan alkotásokkal szilárdított meg, mint A légy, a Videodrome vagy a Meztelen ebéd. De ezen, a nagyközönség számára is ismert címek előtt elkészítette a nagy port kavart, mára kultikussá vált Porontyokat. Ebben megfogalmazza minden férfi zsigeri félelmét, amit asszony iránt lehet táplálni: az őrültségnek tetsző idegenséget, amit az anyaság felfoghatatlan misztériuma emel még magasabb szintre. Persze a művészek előjoga, hogy maximálisan eltúlozzák a Mars és a Vénusz szülöttjeinek ellentétét, és ezt Cronenberg zsenije könnyedén elvitte a végletekig.
Dr. Hal Raglan a Somafree Pszichoplazmás Intézetben egészen forradalmi pszichológiai kísérleteket végez páciensein. A bentlakásos kezelés során az érzelmeket, legfőképp a haragot testi tünetekké változtatja, így könnyítve a lélek terhein. A válófélben lévő Frank Carveth felesége, a mentálisan instabil Nola is a klinikán gyógyul. Amikor lányuk, Candy egy hétvégi látogatás során kék-zöld zúzódásokkal tér haza, a férfi elkezd jobban utánajárni annak, hogy mi történik a klinikán. A cél nem csak az, hogy a lányát védje, hanem hogy bizonyítékokat gyűjtsön a pszichoplazma-módszer ellen, így megszerezve magának Candy teljes felügyeletét. Kutatása során a korábbi páciensek történeteinek segítségével rájön, hogy a pszichoszomatikus képződmények gyakran összeegyeztethetetlenek az élettel, így a mentális gyógyulás nem mindenkinek kifizetődő.
Ha a válással és a kislány bántalmazásával járó gondok nem lennének elegek, egy eltorzult arcú gyerek tör be a nagymama házába, majd halálra veri egy húsklopfolóval. Candy talál rá a vérbe fagyott holttestre, amitől sokkos állapotba kerül. Az elkövetkező napokban sorra hullanak a hozzá közel álló személyek, amit Frank és a rendőrség is tehetetlenül néz végig. Hiába kapják el az első, tettesként számon tartott gnómot, annak boncolása még több kérdést vet fel, ráadásul további hasonmásai bukkannak fel az iskolánál. Dr. Raglan azonnal látja az összefüggést Nola kezelésének előrehaladása és a gyerekszerű lények által elkövetett gyilkosságok között, mégis saját érdekeit előtérbe helyezve folytatja a mit sem sejtő nő terápiáját. Frank egyre nagyobb ellenszélben küzd felesége őrületével, és amikor imádott kislányát fényes nappal rabolják el a lények, rákényszerül arra, hogy drasztikus lépésekkel gyorsítsa meg a válást. Amit a klinikán talál, annak az elmeséléséhez a legnagyobb borzalmat kifejező szavak sem bizonyulnának elégnek: Nola kitárulkozása során dühös istennőként adja át magát teremtő képességének, ami végül mégiscsak halált hoz, és megperzseli az életben maradtak józan eszét is.
Samantha Eggar végig delejező jelenlétet kölcsönöz az általa megformált feleség karakterének, aki a végjátékban különösen remekel. Ha a gyilkosságok nem is hatnak életszerűen, a finálé feszültsége és bizarr képei bőven kárpótolnak minket ezért az apró kifogásolnivaló miatt. Eggar mindössze négy napot töltött a forgatáson, de így is sikerült kellőképpen átvennie a történet eszelős hangulatát, az újszülött harag-gyermek tisztára nyalogatása például az ő ötlete volt, ami elég emlékezetes jelenete a filmnek, és szépen kiemeli, mennyire ösztönösen zsigeri a Porontyok létrejötte. Az ő kiemelkedő alakítása mellett a többi színész is hozza az elvárható szintet, főleg Oliver Reed alakítja hitelesen az önző terapeutát. A zene egy kihagyott ziccer, amit a rendezővel rendszeresen együtt dolgozó Howard Shore szerzett. Sajnos nem a legjobb, néhol túlzásba esik, máshol elkélne némi plusz hangulat, de emlékezetesnek semmiképp nem nevezhető (hacsak nem a negatívumai miatt).
A kanadai rendezőt a bemutató után sok támadás érte a nők iránti félelem és gyűlölet intenzív megjelenítése okán, és megrögzött hímsovinisztának könyvelték el. Nem csoda, ha ilyen indulatosra sikerült a női ábrázolás, hiszen Cronenberg is éppen a válását élte meg, mondhatni ezzel írta ki magából a feszültséget, amit ez a procedúra okoz. Nola karaktere ezért sok vonást kölcsönzött a valódi exfeleségtől, és a gyermekfelügyeletért való küzdelem is valós eseményeken alapul. Ahogy egy interjúban megjegyezte, ez az ő Kramer kontra Kramer rémálomváltozata, ami egyébként pont ugyanabban az évben jelent meg. Annak ismeretében, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű alkotás, máris engedékenyebbek lehetünk vele, és talán 40 éve még tényleg szokatlan lehetett olyan példát látni, amikor az apuka alkalmasabb a gyermek felügyeletére. Az exek ilyen szintű démonizálása azért jobb, ha a filmvásznon marad, főleg, ha egy család sorsa múlik rajta. Azt mégiscsak kiemelném, hogy mivel Frank szemüvegén keresztül ismerjük meg a sztorit, semmit nem tudunk Nola szanatórium előtti viselkedéséről, és hogy valóban elkövetett-e valamit Candy ellen. Emellett apja felügyelete alatt sem mondanám rózsásnak a kislány helyzetét, hiába látszik köztük a mély szeretet. Akármennyire igyekszik befeketíteni az anyja viselkedését, ő sem gondoskodik jobban Candyről: rábízza a sokadik whiskey-jét szürcsölő, gyerekverő nagyanyjára, magára hagyja az éjszaka közepén egy majdnem idegennel, végül meggyilkolja az anyukáját. Az igazi vesztes a való életben és a vásznon is ő, sőt ha igazán értőn nézzük ezt a történetet, a kislány válik a valódi főszereplővé. Akármennyire is passzív a karakter, mégis ő a mozgatórugója a cselekménynek, és ő húzza a rövidebbet a sorozatos tragédiák közepette. Az utolsó képeken produkált tünetei pedig egy hasonló sorsot vetítenek előre, mint amilyen édesanyjáé volt, megismételve a generációkon át újra és újra elkövetett hibákat.
Hiába kategorizáljuk Cronenberg legendás filmuniverzumát a testhorrorok csoportjába, ezen a darabon is láthatjuk, hogy legalább annyira szól ez a műfaj az elméről és a lélekről, ami számomra igazán kiemelkedővé teszi a munkásságát. Még ha a kapcsolatunk kissé ambivalens is, elismerem a zsenijét és ujjongok, ha a vásznon feltűnik a neve, de a filmjei akármilyen elismertek a horror szcénában, nem ragadtak meg maradéktalanul. Természetesen A légy remake-je a legnagyobb kedvencem, de például a Meztelen ebédet a számtalan próbálkozás ellenére sem sikerült végignéznem. A Porontyokat az egyik igazán érett és művészileg is kiemelkedő munkájának tartom, ami sokadik ismétlés után is meg tudja számomra teremteni az elvárt feszültséget. Komor hangulata és jelentőségteljes konfliktusai hozzáadják azt az extra réteget, ami univerzálisan megérinti a 40 évvel ezelőtti és a mai közönségét is.
EXTRA
Cronenberg a test biológiai változásaitól és deformitásától való rettegést kiemelő filmjeiben az orvosi intézetektől való félelem is megjelenik: a Keloid Klinika a Veszettben, a Somafree Intézet a Porontyokban, a ConSec az Agyfürkészőkben (és még sorolhatnánk) igazán nyomasztó hangulatot teremt, ahol az egyén csak egy porszem egy magasabb rendű orvosi gépezetben. A dr. Raglan által alkalmazott kezelés nem is nélkülöz minden valóságalapot: a Gestalt-terápia hasonló módszerekkel dolgozik, mint ami megjelenik a filmben, de természetesen nem okoz vérző fekélyeket és testen kívül nőtt embriókat sem.
Ilyen lett volna a magazinban
