Talán, ha Mátyás után is erős kezű, abszolút hatalmú királyaink lettek volna, akkor meg lehetett volna állítani a törököket.
De amikor pénz nélkül összeomlott az első végvéri vonal, akkor nem volt mire támaszkodni helyette.

Tomorit viszont meg kell védenem egy kicsit. Nem csak egyszerűen egy fegyverbe állt pap volt. Évekig ő volt a déli végek kapitánya. Elég jól végezte a dolgát és már 1526. januárjában felszólította a királyt és a nemességet, hogy kezdjenek készülődni a török támadás ellen.
Amint írtam is, egyedül ő vette fel a harcot (és a sereg létszámához képest elég sikeresen) az előrenyomuló ellenséggel.
Az, hogy a törökök olyan ügyesen rávezették a janicsárokra a magyar nehézlovasságot, nem az ő hibája volt.
Meg az sem, hogy ha időben kezdik a seregek gyűjtését, csaknem a törökökével azonos méretű lehetett volna a magyar sereg is.

Persze még akkor is ott lett volna, hogy a szultán a következő évben megismételhette volna a támadást. És előbb-utóbb a magyarok ereje elfogyott volna az ismétlődő támadások közben.

Most tényleg OFF!
Szerinted a mohácsi csata nem tartozik a Történelem topicba?
Gondolom, más is elolvasta, amit a szerb háborúról írtál. Ha hat napig nem reagált rá senki, szerinted meddig kellene várni, mielőtt egy új téma sorra kerülhet?
Ez nem játék topic, hogy amíg megfejtés nem érkezik, addig nem lehet másról beszélni.
Udvariasan vártam majdnem egy hetet. Csak azután tettem fel a következő témát. Holott naponta lehetne a történelem más-más szeletkéjéről írni, mert az a topic lényege.

ON!

szerk: Nagyon jó ötlet, Arby! (és ezt nem gúnyolódásnak szánom!) Csak az a baj, hogy a törököknek egyetlen olyan seregrésze volt, amely lassabban mozgott a magyarokénál. A hadrendbe állított janicsárok. Vagyis a törökök sajnos több eséllyel választhatták meg a nekik tetsző csatamezőt és támadási irányt.
És szerintem az a legnagyobb baj, hogy mire a csatára sor került, Magyarország olyan mértékben "kifáradt" gazdaságilag, olyan megosztott lett, hogy max. néhány évig tudtuk volna saját erőből távol tartani a törököket.

A csatát megelőző időkben olyan lassan gyülekeztek a hadak, hogy szó sem lehetett szándékos késlekedésről. Szapolyai kétszer is felszólította csatlakozásra a szászokat, mire azok megmozdultak és csak utána indulhatott el a seregével.
Hogy a csata után nem vetette magát a törökökre, az egy másik dolog.
Magában a mohácsi csatában talán az volt a legnagyobb hiba, hogy megtámadták a janicsárok védvonalát. Akkor a janicsárok Európa legjobb gyalogos seregét alkották és leginkább védelmi harcra voltak alkalmasak. tömör soraik, muskétáik és elképesztő fegyelmük szinte áttörhetetlenné tette a vonalukat.
És azért a 60'000-res török reguláris sereg csak nagyobb volt, mint a magyarok 25'000-res serege. Vagy védelemben kellett volna bevárni a törököket, vagy menet közben rájuk csapni.
De az ország akkor sem bírta volna sokáig a török birodalom ellenében.

Mohácsi csata, 1526. augusztus 29.

A magyar királyi udvar Bakics Pál vencsáci szerb vajda révén jó előre, még az előző év végén értsült a szultán 1526-ra tervezett hadjáratáról. Ennek ellenére Burgio pápai nuncius 1526. január 18-i levelében azt írta a pápának: „Ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének, úgy fog kikerülni a háborúból, ahogyan az az ellenségnek tetszik. …. Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de akkor is vereséget fognak szenvedni, hiszen nincs egyetlen erődített állásuk, hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét.”
A szultán hada 1526. április 23-án indult meg Konstantinápolyból. Csak lassan haladhattak, de a magyar előkészületek még náluk is lassabbak voltak. A magyar urakat az április 24-ére összehívott rákosi diéta (országgyűlés) kötötte le. Ennek tudható be, hogy a törökök ellen csak Tomori Pál 2000 főnyi serege őrizte a déli végeket. Így a török sereg gyakorlatilag háborítatlaul verhetett hajóhidat a Száván Zimonynál, Nándorfehérvár közelében. Amikor július 2-a és 4-e között Ibrahim nagyvezér vezetésével a ruméliai sereg átkelt a hídon, Tomori kénytelen volt előlük visszavonulni Pétervárad felé, ahol is átkelt a Dunán.
A török sereg folytatta előretörését. Július 11-én értek Pétervárad alá. Két sikertelen roham (július 14-én és 16-án) után tizenegy napos ágyúzással törték meg a védőket, akik az elszenvedett súlyos veszteségek miatt július 27-én megadták magukat. Újlak ostroma augusztus 1-től 8-áig tartott. A szultán augusztus 15. és 19. között veretett hidat a Dráván, melyet akárcsak a Szávát, nem védett magyar sereg.
II. Lajos csak 1526. július 20-án indult meg csekély hadával Budáról. Lassan haladt, hogy a bandériumok és a nemesi felkelők beérhessék seregét. Augusztus 6-án Tolnánál szállt táborba, majd 14-én tovább indult Mohács felé.
Mindeközben Tomori serege egyre zaklatta az előrenyomuló törököket. Augusztus 24-én az érsek 6000 fős hada valószínűleg szétvert egy 10’000 főnyi török elővédet. Igyekezetüknek azonban gátat szabott a haditanács parancsa, mely a mohácsi táborba rendelte Tomorit és seregét.
A szultán portyázói már 1526. augusztus 26-án zaklatni, kerülgetni kezdték a mohácsi tábort. A törökök vezérek 28-án pihenőt adtak seregüknek, majd 29-én reggel öt óra tájban megindultak a magyar sereg felé. Lassú menetelés után délután 2 óra körül érkeztek meg a mohácsi mezőre. A szultán hada mintegy 60’000 reguláris katonát számlált, de ezt a létszámot alaposan felduzzasztották mindenféle martalócokkal, szolgákkal és munkásokkal. Látván, a hadrendben álló magyar sereget, a törökök elhatározták, hogy csak másnap reggel kezdik a csatát.
A mintegy 25’000 fős magyar sereg ekkor már kilenc-tíz órája állt hadrendben, csatára készen. A magyar sereg két hadrendben sorakozott fel. A 10-12’000 gyalogos és a nehézlovasság java része alkotta az első hadrendet. A második hadrendet a király, a főméltóságok és a főpapok bandériumai alkották. A két szárnyon álltak a könnyűlovasok és gyalogosok.
Délután 4 óra körül a török sereg egy része kezdett táborba vonulni, ekkor adott parancsot Tomori az első hadrend jobb szárnyának a támadásra. A törököket nyilvánvalóan meglepte a támadás, de csak a ruméliai sereg egy részét sikerült szétszórni. A török sereg nagyobb része végrehajtotta azt a szétnyílási manővert, melyet a törökök nagy előszeretettel alkalmaztak mezei csatáikban. Ezt az is valószínűsíti, hogy az 5-6’000 magyar lovas aligha vághatta át magát csekély fél óra alatt a végvári harcokban edzett szpáhik 10’000 főt meghaladó tömegén.
A csata első szaksza
De bármi történt is, a magyar nehézlovasság és az őket követő gyalogság egyszerre csak ott találta magát a török janicsárok és ágyúk előtt. Az ágyúk ugyan túl magasra voltak irányozva és még az időközben előremozduló második hadrendben is kevés kárt tettek, de annál nagyobb veszteségeket okozhatott a janicsárok össztüze. A török leírások szerint a janicsárok 3-4-szer lőttek össztüzet a támadó magyarokra. Ezzel megállították a rohamot és a jobb szárny rohamának kifulladásával maga a csata is eldőlt.
A csata második szakasza
A magyar bal szárny ugyanis ekkor a ruméliai mögött jobbra kanyarodó anatóliai sereggel találta szemben magát. A Perényi Péter temesi ispán vezette bal szárny csak a törökök első sorait tudta megbontani, majd a túlerő hamarosan visszavetette őket. Ekkor Tomori a második harcrend egy részét a bal szárny támogatására indította. A második harcrend támadásáról szinte semmi részletet sem tudunk. Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt teljes vereséget kellett szenvednie, hiszen az ott harcoló főméltóságok közül senki sem élte túl a csatát.
A küzdelem a török ágyúállások előtt tartott a legtovább. A magukra maradt, zömmel idegen katonákból álló gyalogság az életéért harcolt, míg csaknem teljesen megsemmisült. A 12’000 gyalogosból kb. 10’000 esett el.
A csata végső szakasza
Magyarország másfél-két óra alatt pótolhatatlan veszteségeket szenvedett a mohácsi csatában. Megtizedelődött a török elleni harcokban edzett katonaság. Kb. 4’000 lovas esett el a csatában. A menekülő király a megáradt Csele-patakba fulladt, 7 püspök (köztük az élete utolsó pillanatában is a menekülők rendbe szedésén fáradozó Tomori Pál) és 28 főúr is a csatatéren maradt.
A szultán rövid pihenő után északra vonult hadával. 1526. szeptember 11-én úgy érkezett Budára, hogy útja során sehol sem ütközött ellenállásba. Buda és Pest városát felégette, a budai várat kifosztotta és szeptember 25-én a Duna-Tisza közén indult hazafelé. Közben portyázói lángba és vérbe borították a Dunántúl java részét, majd a Pesttől Egerig terjedő vidéket.
A mohácsi csata után két harckészültségben álló sereg maradt az ország területén. Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is Zágrában várakozott a horvát hadak gyülekezésére. A csataveszét hírére 500 lovassal azonnal a Dunántúlra sietett. Késve érkezet ugyan, de szétszórt néhány portyázó török csapatot és megsegítette Fehérvárt.
A másik sereg Szapolyai János 10-15’000 fős erdélyi serege volt Szeged térségében. Korábban a történészek úgy vélték, hogy már a mohácsi csata előtt két nappal Szegedre érkezett. De mivel augusztus 15-e előtt aligha indulhatott meg Lippáról, nem valószínű, hogy 27-én már a Tisza partján lett volna.
A csatavesztés után Szapolyai is bele-belekapott a portyázó törökökbe, de a komolyabb csatát elkerülte, csapatait a megüresedett trón megszerzésére tartogatta. Még akkor sem szállt szembe a törökökkel, mikor Ibrahim pasa megtámadta és kifosztotta a védtelen Szegedet.
A mohácsi csata után a legnagyobb veszteséget a törököknek a népfelkelők, a szekértáborokba vonult parasztok okozták. Komoly csatákra került sor Pilismarótnál, a Mátrában, a Bács és Pétervárad közti mocsarakban. Az itt elszenvedett veszteségek mindkét oldalon sokkal nagyobbak lehettek, mint a mohácsi csatában elesettek száma.
A mohácsi csata sajnálatos módon nem csak egy vesztes csata volt. Eddigre Magyarország politikailag, gazdaságilag és katonailag is beleroppant az évtizedek óta viselt, évről évre erején felüli hadikiadásokba. Nyilvánvalóvá vált, hogy külső segítség nélkül az ország nem tud ellenállni a sokszoros túlerőben lévő török mammutbirodalom támadásainak. Ezt a folyamatot még fel is gyorsította a mohácsi csatában és a következő hetekben elszenvedett veszteség.

Zeroo93!
Van két szép testvér-könyvem Kristó Gyulától. "Az Árpád-kor háborúi", mely a honfoglalástól az utolsó Árpádházi királyig követi nyomon a főbb harci eseményeket. A másik meg "Az Anjou-kor háborúi" értelemszerűen a következő időszakot tárgyalja ki hasonló részletességgel.
A muhi csatáról még térképvázlat is van a könyvben, csak lusta voltam beszkennelni és linkelni. De ha érdekel benneteket, akkor szívesen pótolom a mulasztásomat!

Lehet, hogy ezt nagyon megbánom, de most meg mi a francra gondoltál vq?

A muhi csata (1241)

Kijev elestének és a mongol hadak Magyarország határaihoz való közeledtének rádöbbentette IV. Béla királyunkat, hogy az országra nagy veszedelem leselkedik. Első intézkedéseként a király a Tomaj nembeli Dénes nádort küldte seregével a határok védelmére. Dénes nádor a könnyebben járható hágókat farönkökből emelt torlaszokkal zárta el. Az előkészületek azonban nem érték el a várt eredményeket. 1241. március 6-a körül a nádor követe tudatta a királlyal, hogy a mongol hadak az akadályokat lerombolták és tömegüknek Dénes nádor serege nem tud ellenállni. A március 12-én az Orosz kapunál (Vereckei hágó) vívott csatában a mongolok a nádor szinte teljes seregét megsemmisítették. Maga a nádor 15-én érkezett a királyhoz a vereség és a mongol had betörésének a hírével.
A mongolok a nomádok gyorsaságával cselekedtek. Egyik előőrsük Siban vezetésével egésze Pestig üldözte a nádort és azonnal zaklatni is kezdte a magyar hadak gyülekező helyét. Megfelelő haderő híján a király nem tudta elkergetni őket. Március 17-én a mongolok kifosztották és feldúlták Vácot.
A magyar király helyzetét súlyosbította, hogy a betelepített kunokkal szemben ellenséges magyar nemesek úgy vélték, a mongolok gyors sikereiket a velük összejátszó kunoknak köszönhetik. Ezért a királyhoz érkező Kötöny kun vezért és kíséretét lemészárolták. Éppen ekkor érkeztek a fegyverbe hívott kunok, akik fejedelmük halálhírétől megzavarodtak. Mivel a mészárlást országos pogrom követte, a kunok valóban szembefordultak a magyarokkal. Ennek a fordulatnak esett áldozatul a királyhoz siető csanádi püspök csapata. Ezután a kunok dél felé utat törve maguknak elhagyták az országot, miután a szerémség határán még egy győztes csatát vívtak a magyarokkal.
Időközben Siban és előőrse elvégezve feladatát visszavonult kelet felé. Útjukban feldúlták Eger városát, majd egy hadicsellel megfutamították és megtizedelték a váradi püspök seregét.
A Magyarországra betörő mongol hadak létszámáról igeneltérő becslések állnak rendelkezésre. Akadnak olyan túlzó adatok, mely szerint 4-500 ezer harcosról lett volna szó. Mértékadóbb becslések szerint mintegy 150 ezer mongol harcos indult az európai hadjáratra. De van olyan vélemény is, mely 90 ezerre teszi a csapatok harcosainak létszámát. Mivel a sereg északi és déli szárnya a magyarországi hadjárat elején még nem állt Batu kán rendelkezésére, ezért a fő sereg létszámát 60 ezer főre, vagy annál kicsit kevesebbre becsülhetjük.
Ekkora hadat IV. Béla akkor sem tudott volna kiállítani, ha hosszabb toborzási idő áll a rendelkezésére és a kunok nem válnak ki a magyar haderőből. Ráadásul korabeli források szerint a toborzást nehezítette, hogy a magyar nemeseknek nem volt túl nagy harci kedvük, csak ímmel-ámmal teljesítették a király hadba hívó parancsát. Ugyanakkor a nemesek abban a hitben voltak, hogy egy kun betöréssel állnak szemben. Feltételezték, hogy a gyors dúlás után az ellenség már el is hagyta az országot.
A magyar had háborítatlanul nyomult előre a Sajó folyóig. Itt a király úgy rendelkezet, hogy ne szanaszét, hanem összetömörülve üssék fel sátraikat. A sátrakat olyan sűrűn egymás mellé állították, hogy azok kötelei összefonódtak, valóságos hálót alkotva szinte lehetetlenné tették a mozgást a táboron belül. A tábor védelmére körül állították fel a szekereket, mintegy várfal gyanánt.
A legsúlyosabb hibát azonban az jelentette, hogy a magyar tábor nyílt területen állt, könnyű volt kikémlelni, amit a mongolok nem is mulasztottak el. Ezzel szemben a magyarok mit sem tudtak a mongolok létszámáról, táboráról, és mozgásukról, hiszen Batu nagy elővigyázattal sűrű ártéri erdők takarásában vert tábort.
A muhi csata igazából azzal kezdődött, hogy április 10-én egy mongoloktól szökött orosz fogoly értesítette a magyarokat, hogy a Sajó hídján át mongol támadás várható. Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek fegyvereseikkel a hídhoz siettek és éjféltájban rajta is ütöttek az átkelő mongolokon. Sikeresen vissza is verték az ellenséget, majd őrséget állítva a hídhoz visszatértek a táborba és nyugovóra tértek.
A mongol had azonban éjjel hadigépekből hatalmas köveket dobálva és erősen nyilazva elűzte az őröket a hídról. Ezután az átkeléshez a hídon kívül több gázlót is igénybe véve átkeltek a Sajón és körbe fogták a magyar tábort.
A híd elkergetett őrsége csak nehezen tudta felverni a magyar hadat. Az átkelő mongolok zavarására csak a templomosok rendjének magyarországi feje, Kálmán herceg és Ugrin érsek vezették harcba katonáikat. A kialakuló csatában a templomosok mestere egész csapatával együtt elesett, Kálmán és Ugrin súlyos sebesülten jutott vissza a magyar táborba.
Április 11-én reggel hét óra tájban a tatár (mongol) sereg „teljes sokaságával, mint valami tánckórus, körbefogta a magyarok táborát”. A szűk helyen a magyar seregnek nem volt módja semmiféle alakzatba rendeződni, hogy szervezett kirohanással űzze el a nyilazó, dárdákat hajigáló és a tábort felgyújtani igyekvő ellenséget. Ugyanakkor a szekérvárnak sem vehették hasznát, mert a támadó mongoloknak eszükben sem volt tényleges ostromba kezdeni. Az önmaga csapdájába esett IV. Béla végül kénytelen volt megfutamodni. Serege igyekezett a futásban a királlyal tartani, de a mongolok jól bevált taktikájukkal mintegy kaput nyitottak a menekülőknek és nyilaikkal tizedelték a megfutamodó sereget.
A tatárok szerették volna kézre keríteni a menekülő királyt, de IV. Béla kíséretének védelme alatt egérutat nyert észak felé. Az ország nyugati szélére, Pozsonyba ment. Amikor a tatárok a Duna jegén átkelve az ország nyugati részét is kezdték feldúlni, a király tovább menekült. Előbb Spalatoban keresett menedéket, majd a szigeten fekvő Trauban.
A súlyosan sebesült Kálmán herceg is megmenekült a csatából. A sereg „egy másik oldalán eredt útnak, és éjjel-nappal váltott lovakon megeresztett gyeplővel sietett…” Pestre, majd onnan a somogyi Segesdre és végül Zágrábba, ahol rövidesen belehalt sebeibe.
Mivel a mongol-tatár hadak egész Magyarországot feldúlták, elterjedt az a nézet, hogy muhi csatában „Magyarországnak csaknem egész hadereje elpusztult”, vagy hogy ebben a csatában „az ország egész katonaságát megölték”. Valójában a muhi csata csak egy volt a tatárjárás során elszenvedett vereségek és veszteségek hosszú sorában. Vélhetően sokkal több áldozatot követelt egy-egy megerősített város feldúlása, hiszen oda nagy környékről menekültek a tatárok elől az emberek.
Érdekességként említem csak meg azt a „keresztény segítséget” melyet a tatárjárás idején nyugati szomszédunktól kaptunk. 1242. tavaszán IV. Béla visszaverte Frigyes osztrák herceg Pozsony elleni támadását. Az év második felében pedig sikerrel visszafoglalta Sopront, Kőszeget, valamint a tatárjárás idején megszállt három vármegyét.

off: valaqi csak egy kérdésem lenne. Te embernek tartod magad? Mert akkor ideje lnenni megtanulnod az alapvető emberi értékeket.

Teljesen így van, a magyart jelzőben maximum magyarosként lehet használni. Most már tényleg on.

Talán OFF!
A szívemből szóltál, Dantes!
De azt hiszem, nem csak az enyémből. Néhányszor már beszélgettünk arról is, hogy ki számít magyarnak.
Nekem mindenki magyar, aki ebben az országban él, ezért az országért dolgozik, egy nyelvet beszél velünk és magyarnak vallja magát.
És szerény nyelvtani tudásom szerint, ha a "magyar" szót jelzőként használjuk, azt nem lehet fokozni. Nincsenek "magyarabbak", sem "legmagyarabbak".
Csak magyarok, mint mi magunk is.
ON!

A blogomban írtam egy kicsit Szeged történelméről, akit érdekel az bátran nézzen be!De ez még csak az első fejezete volt.

Az igaz, hogy a zsarnok minél inkább uralma alatt akarja tartani a népet, az annál inkább ellenáll.
Példának ott van a kereszténység kialakulása is.Minél drasztikusabb eszközöket, és büntetéseket (kereszthalál pl.) vezettek be a római császárok, annál inkább nőtt a keresztények száma, és a támogatóiké.

Dantes! Kérlek segíts már ki egy kicsit!
Öregszem és nem látok rendesen! Hol írtam én bármit is Trianonról?
Soha életemben nem tartottam elfoaghatónak, ahogyan a győztes hatalmak feldarabolták Magyarországot.
Az, hogy a nacionalista törekvések nem haltak volna el csak azért, mert Nagymagyarországon élünk, viszont tény. Hiszen ha emlékeim nem csalnak, egy Gavrilo Princip nevű nacionalista lövései szolgáltattak okot az I. világháború kitöréséhez és vezettek el a trianoni diktátumokhoz.
És nagyon sok történelmi példa igazolja, hogy minél keményebben akarja egy hatalom elfojtani a nemzeti törekvéseket, azok annál keményebben lángolnak fel. A palesztin terroristák esete bizonyítja, hogy a kivégzett terrorista halálában már nemzeti hős és vértanú lesz.

Bocsánat, hogy csak úgy beleszólok a beszélgetésbe.
Minek kellene bántani a kisebbséget?Mit ártottak neked?Azt tudom mondani, amit Dantes, úgy bánj másokkal, ahogy magaddal is tennéd.
"Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!"

Látom már forrósodik itt a helyzet, gondoltam beleszólok én is.

Trianont nem lehetne ünnepelni, legföljebb gyászolni, mivel rossz dolog történt ekkor a magyaroknak. Én sem nagyon értem valaqi mondatait. A kissebséget minek kitelepíteni? Nagyon rossz az nekünk? De akkor ennyi erővel most is kitelepíthetnénk őket, nem?! A zavargásokat attól hogyan lehetett volna jobban elfojtani, hogy megmarad a "Nagy Magyarország"? Több lenne a rendőr?

Ja, és Teleki tényleg remek ember volt, föláldozta az életét azért, hogy ne kerüljünk be a II. világháborúba(persze ez nem sikerült neki-sajnos)!

Helyes a bőgés oroszlán!
Akarom mondani megint jól eltaláltad, Dantes!
A NATO azért bombázta Szerbiát, mert Koszovóból megpróbálták "eltüntetni" a kiseebbséget, és a zavargásokat "keményen elfojtották". Erre céloztam én is a kérdésemmel. Nekünk sem nézte volna el sem az ENSZ sem a NATO, ha mi teszünk effélét.
Elég megnézni, hogy milyen felháborodást vált ki világszerte, hogy Kína megpróbálja "eltüntetni" és "keményen elfojtani" a kisebbségben levő tibetieket.
A kitelepítés pedig egy igen rossz emlékű, kölcsönösen végrehajtott agyrém volt. Egyesek tanultak történelmet is és tudják, mik azok a "Benes-dekrétumok".
De mi is megtettünk hasonló baromságot, hiszen például Kübekházáról is kitelepítették a sváb családokat.
És ha már kisebbség. Akkor hol lehet meghúzni a határt? Én is kisebbség vagyok, mert a nevem nem echte ungarische név? Pedig egész életemben itt éltem! És ugyanígy itt éltek egész életükben a szüleim is.

Teleky örök példája marad azoknak a ritka, emberi politikusoknak, akiknek egy örök barátsági szerződés nem egy darab papír, hanem betartandó szerződés. Akár a saját életük árán is.
Teleky számára a becsület többet jelentett még az életénél is.
Csak az a baj Dantes, hogy ezt bizonyos emberek nem érthetik meg.
Te megérted Teleky tiltakozását és öngyilkosságát, és én is megértem, mert számunkra a becsület nem csak betűk halmaza, hanem valami sokkal több.
Revizió? Ha visszakaptuk volna a régi területet, akkor talán nem törtek volna ki a nemzeti zavargások a délvidéken? Nem lennének román, szlovák és egyéb nacionalisták a környező országokban?
Vagy nem számított volna, hány magyar katonának és rendőrnek kell meghalni érte, csak nagy legyen Magyarország területe? Vagy nekünk elnézte volna a világ azt, amiért a szerbeket a NATO szétbombázta?

Nagyon igaz, Dantes!
Ha egy katonatiszt, vagy politikus nem akar megalkudni és inkább a halált választja, azt meg tudom érteni. Mint például Telekyt, aki a becstelenség helyett a halált választotta.
De ha másokat, sokezer embert küld a halálba, azt megbocsáthatatlan bűnnek nevezem.
Különösen, ha ő maga megkísérli gyáván lapítva túlélni az egészet és végül lámpavason végzi,mert ahhoz is gyáva, hogy elsüssön egy revolvert.
Érdekes, hogy a "nagy vezetők" közül csak egynek volt bátorsága határozni a saját sorsáról.

Tudjátok, engem nem is zavarna annyira, ha nem lett volna hasonlóan kemény baklövés a Don-kanyarnál is, ami miatt sokan a mai napig gyávának hiszik a magyarokat.
A hadvezetés takarékossági szempontok alapján elindította a váltó csapatokat fegyvertelenül a frontra. Az volt a nagy ötlet, hogy majd ott átveszik a harcoló csapatok fegyvereit, azok meg üres kézzel hazajönnek.
Csakhogy közben megtörtént az áttörés. A magyar védelmi vonal a létszámhoz képest olyan hosszú volt, hogy a katonák "szűzhártya-védelemnek" csúfolták. Az oroszok előretörtek és találkoztak egy nagy csomó fegyvertelen magyar katonával. Mindenki azt hitte, hogy a fegyvereiket eldobálva menekültek. Pedig szerencsétlenek éppen úton voltak a front felé!