Tsukihime
Összességében jó volt. Az eleje, annak ellenére, hogy nem a leggyorsabban indult, tetszett talán a legjobban. Mivel az alaphelyzetet sikerült nagyon jól bemutatni, és a főhős személyes problémáját ábrázolni, hogy miért is kezeli erős fenntartásokkal és szorongással a hazatérését ahhoz a családhoz, ami gyerekként szinte kitagadta. Ezután pedig azért tetszett, mert pont egy olyan témát boncolgatott, amit személy szerint érdekesnek tartok, méghozzá az emberi élet elvételének pszichológia hatását az egyénre. Sokkal többet nem tudok elmondani a pozitívumokról, nagyrészt élveztem a karaktereket, fordulatokat és a sztori többi részét, plusz a novellának erős atmoszférája van, ami az elején még egész bejött.
Két dolog rontotta le az élményemet, ezek közül az első a kisebbik. Méghozzá az expozíciók kezelése, nem is az, hogy feltétlenül sok volt, vagy túl lettek volna nyújtva, hanem inkább az, hogy mire előkerültek, addigra már a legtöbb dolgot ki lehetett találni. Ezt igazából más történetben, animében sem élveztem, hogy a mű elhint neked morzsákat, amiből sok mindenre lehet következtetni, de ezeket pont a főhős nem nagyon tudja értelmezni, neki meg el kell szépen lassan mindent megint magyarázni. Mármint értem én erre miért van szükség, egyszer tényleg el kellene mindent rendesen magyarázni, főleg azért, hogy akik kevésbé tudták összerakni a képet az elhintett utalásokból, azok is értsék, hogy később mi és miért történik. Viszont nekem, aki odafigyelt, ez a megoldás kicsit idegesítő és unalmas. Főleg, hogy a Tsukihime magyarázatai a vámpírokról és a természetfelettiről, meg arról hogy mi hogyan működik, messze nem olyan bonyolult.
A másik problémám, ami miatt erősen esett az élvezeti szintem, az az atmoszféra. Ami ugyan az elején még tetszett, hosszú távon azonban már túl sok volt. A novella hangulat ugyanis elég sötét és nyomasztó, hőseink mindig valami reménytelen helyzetben találják magukat, ahonnan látszólag nincs kiút. Alapból nem lenne problémám a reményvesztett hangulattal, de a Tsukihimében ez már túl sok is volt, a feszültség pedig szinte soha nem engedett fel. A depresszív atmoszféra egyszerűen engem már kimerített ilyen mennyiségben. Talán van, aki jobban bírja.
Fate/Stay Night
A Fate/Stay Night az a VN, amit eddig a legjobban élveztem az általam játszottak közül (ami mondjuk nem kifejezetten sok). Ami azért nem csoda, mindig is az akciót kedveltem a legjobban, mint zsánert. Ebből a szempontból pedig, még mindig inkább mozgás közben néznék meg egy ilyet, de az FSN kihozott mindent az akciójeletekből, amennyit egy vizuális novella tud. Igazából az, amit az FSN-ben, és úgy en bloc a Fate univerzumban leginkább kedveltem, az mindig az alapkoncepció volt. Az, hogy a történelem leghíresebb személyei, mint mágikus képességekkel megáldott szuperharcosok, verik ki egymásból a szuszt, az olyasmi, amit nem tudok nem imádni koncepció szintjén.
A megvalósítása ennek mondjuk mindig hagyott némi kivetnivalót maga után. Mert nem a VN az első találkozásom a Fate sorozattal, a legelső 2006-os animével kezdtem, ami nem nagyon jött be. Ellenben a Zero-t imádtam. A 2015-ös UBW feldolgozást pedig már inkább kihagytam, mert akkor már úgy voltam vele, hogy egyszer inkább az eredeti VN-t fogom elolvasni.
Na, az az egyszer nemrég jött el, a végeredménnyel pedig meg vagyok elégedve. Azt azért mindenképp hozzá kell tenni, hogy az FSN nem vegytiszta akció, többről szól, mint a szimpla haddelhadd. Márpedig ezt a részét is kifejezetten élveztem a novellának, a különböző ideáknak és karaktermotivációknak a boncolgatását, mert erről szól nagyobb részt a történet. Például Shirou-t, a főszereplőt, az első anime feldolgozásban ki nem állhattam a naiv és ostoba megmozdulásai miatt, azonban a VN teljesen más megvilágításba helyezte a személyiségét. Nem vált a kedvencemmé, mert nem egy kifejezetten szórakoztató alak, de miután ki lett fejtve a háttértörténete, az a trauma, ami érte, és az a dilemma, ami azzá formálta, aki, az azért kivívta az elismerésemet, mert az egész kifejezetten érdekes volt. Márpedig a legtöbb karakternek hozzá hasonlóan mélyebb motivációi vannak.
A történet maga is egész jó ütemet ad, minden olyan napot, amikor megy az akció, csata, pörög a történet, olyan napok követnek, amik kicsit nyugisabbak. Ez pedig egy olyan körforgást eredményez, amit nem lehet olyan egyszerűen elunni, mert egy-két napnyi pihi után mindig újra beindul az akció. A Tsukihime után pedig nekem kifejezetten jól esett, hogy egy kicsit könnyedebb a hangulat, és hogy a történet képes felengedni. A másik meg, hogy a novellának baromi jó zenei anyaga van, nem akarom a jeleneteket lehúzni, de szerintem feleannyira se lettek volna olyan hatásosak, ha nem tesznek alájuk ennyire jól eltalált számokat. Nem csak az akciódúsabb dallamok, de a szomorúbb és érzelmesebb zenék is fenomenálisra sikerültek.
Azonban nem minden fenékig tejfel, kezdjük ott, hogy az FSN laza 85 órámba tellett, pedig már a Tsukihime 50-ét is helyenként soknak tartottam. Brutálisan hosszú, és nem egyszer éreztem, hogy el lehetett volna mesélni ezt rövidebben is. Az meg, hogy megérte-e az egész, ha ennyi időt emésztett fel, még ha jó is volt, az olyan kérdés, amire ha egészen őszinte akarok lenni, akkor nem tudom a választ. Az mindenesetre biztos, hogy nem fogok olyan gyakran hosszabb VN-eket fogyasztani.
A másik probléma az expozíciók. Te jó ég. Még nem láttam történetet ilyen borzalmasan kezelni az alapvető információk elmondását. Fate/Stay Night Exposition Dump: The Visual Novel. Konkrétan a sztori prológusa nem a főszereplő szemszögéből játszódik, és ez a többórás szegmens expozíció expozíció hátán. Ráadásul borzalmasan kezelve, konkrétan az első jelentős csatát, ami egész izgalmas lenne, a kellős közepén szakítanak félbe, hogy újabb magyarázatba kezdjenek a világról, ami még csak nem is igazán releváns a csata szempontjából. Miért kellett egy izgalmas akciójelentet így tönkretenni? Ez még csak nem is a legrosszabb, miután vége a prológusnak és átváltunk a főhősre, akkor ő ugye még nem tud semmit a Szent Grál háborúról és a dolgok mikéntjéről, így neki mindent el kell újra magyarázni. Végigmentél a többórás prológuson, expozícióval teletömve, és most ülheted megint végig az egészet! A falat kapartam kínomban. Utólag belegondolva nem is tudom, hogy éltem túl ezt, és nem hagytam az egészet a francba. Azért nem kis türelem kell, mire az FSN beindul.
Ráadásul ez a sok expozíció kicsit felesleges is szerintem. Elismerem, én nem kifejezetten tartozok azok közé, akik a lore-t, meg a háttértörténet/történelmet szeretik a kitalált világokban, így nekem valószínűleg ez alapból jobban fájt, és vannak olyanok, akik élvezik a Fate univerzum kidolgozottságát, de nem hiszem, hogy tényleg szükségünk lett volna egy másfélórás kiselőadásra a Szent Grál háborúk történelméről. Vagy legalábbis nem egyhuzamban. Sőt, szerintem a novella nagyobb feneket kerekít az egész háború taktikázós részének, mint amennyit megérdemelne, feleslegesen van cizellálva. Az elején folyamatosan arról papolnak a karakterek a főhősnek, hogy milyen fontos az információ, meg a felkészülés, meg hogy megtudd az ellenséges Servant-ek kilétét, miközben a tiédét titokban tartod. Azonban ez szinte soha nem jön be a képbe sehogy. Az elején megtudják Lancer azonosságát, meg a Noble Phantasm-ját (a minden hősnek kijáró szupertámadás nevét) is, aztán nem csinálnak vele semmit, ugyanez a helyzet Berserkerrel is, róla is az elejétől tudják kicsoda, és nem tesznek semmi ellenlépést. Amennyire sulykolták, hogy a személyazonosságából ki lehet deríteni a hősök képességeit annyira baromság az egész, most őszintén, abból hogy tudod ki volt a történelemben Lancer, meg tudnád tippelni, hogy a szupertámadása képes felcserélni a valóság ok-okozati összefüggéseit? Mert szerintem nem nagyon. Ráadásul az összes harcra szinte spontán kerül sor, így semmi speciális stratégia vagy taktikázás nem jön be. Az meg megint jó kérdés, hogy miért van a karaktereknek statisztikái? Konkrétan, mint egy RPG-ben. Ennek sem volt semmi értelme, nem is jön a képbe a harcokban. Az FSN-ben lévő harcokat valahogy sokkal mélyebbre és bonyolultabbra akarták magyarázni, mint ami szükséges lett volna, meg mint ami végül sikerült.
Nagyjából ez lenne a véleményem a Tsukihiméről és a Fate/Stay Nightról. Bár még mindig nehezen tudom igazolni a velük töltött időt, ez a két vizuális novella legalább a szórakoztató volt.
