Őrülten filozofikus hangulatban kezdem mondandómat, mert miért ne. Mitől ítélünk egy filmet jónak vagy épp rossznak és mi az, amit egy mai blockbuster filmnek nyújtania kell? Ugye! Én szóltam, hogy távoli gondolatokkal kezdek.
Viccet félretéve, saját rokonaimmal és baráti társaságommal is szoktunk arról vitázni, hogy mit kell nyújtania egy mai úgynevezett “átlag” mozifilmnek ahhoz, hogy azt mondja az ember, hogy megérte érte kiadni a jegy árát. Fel nem foghatom, hogy emberek hogyan ülhetnek be olyan bődületes baromságokra és szakmai szemmel is nívótlan filmekre, mint mondjuk a Halálos iramban-széria epizódjai, de volt olyan időszak, az elmúlt hat év mondjuk, amikor azt sem értettem, hogy lehet pénzt kiadni a Marvel-filmekért. Félreértés ne essék, nekem is megvolt a Marvel-fan korszakom és egyes filmjeit az MCU-nak még ma is örömmel nézem vissza, de ami a 2019-es Endgame (Végjáték) óta történik, akár a filmjeikkel, akár a sorozataikkal… hát finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után.
Néhány hete volt balszerencsém megnézni az Amerika Kapitány: Szép új világot, ami után rögtön be akartam még ülni a Mickey17-re is, de a Kapitány annyira lehozott az életről, hogy inkább hazamentem. Lehet persze vitatkozni, hogy a Spider-Man: No Way Home hozta-e az elvárt szintet (szerintem nagyon nem) vagy, hogy a Deadpool & Rozsomák tényleg Marvel Jézusként mentette-e meg az univerzumot (szerintem nem), de az vitathatatlan, hogy a Marvel mágia egyre inkább fakulóban, már nem csak botladozik az MCU, de rendszerint elesik és be is töri az orrát. Miért folytatják még ezt mindig? Mi értelme van ennek? És visszatalál egyáltalán valaha az MCU a régi kerékvágásba?
No hát ezeket a gondolatok és a kérdéseket sutba vágva ültem be ma a Thunderbolts* sajtóvetítésére, sőt, leginkább ellenérzéseim voltak a filmmel kapcsolatban, miután az előzetes anyagok semmilyen szinten nem tudtak meggyőzni a magyarul Mennydörgők* címre keresztelt film létjogosultságáról, és persze túl fájó még az a seb, amit az új Amerika Kapitány ejtett rajtam.
A kép forrása: Marvel Studios
A film a mindeddig lesajnált, mondhatni B-kategóriás “hősökre” épít, de talán jobban illik rájuk az anti-hős megnevezés. Yelena Belova (Florence Pugh), U.S. Agent (Wyatt Russell), Taskmaster (Olga Kurylenko) és Ghost (Hannah John-Kamen) egyaránt az O.X.E ügynökeiként dolgoznak, titkos megbízásokon, melyek mögött sokszor jóval bonyolultabb szálak futnak, mint azt ők gondolnák. Épp ezek a titkos szálak jelentenek gondot az O.X.E elnökének, Valentina Allegra de Fontaine-nek (Julia Louis-Dreyfus), akinek lába alatt igencsak reped a jég, így úgy dönt megszabadul minden terhelő bizonyítéktól, ami veszélyeztetheti a cégét, vagy őt magát. Ezen bizonyítékok közé tartoznak a már említett anti-hősök is, akiket persze nem olyan egyszerű eltenni láb alól. Hirtelen minden balul sül el, sőt, valami olyat szabadítanak véletlenül a világra, amiről még maga de Fontaine sem tudott.
Unalomig ismert felütéssel verbulája össze szedett-vedett csapatát a film, megszürkült, kávéfoltosan a fiókban felejtett karakterekből, akik természetesen idővel összekovácsolódnak, a nagyobb jó érdekében összefognak és nem csak, hogy képesek lesznek közösen valami olyan jót tenni, amiben korábban ők maguk sem hittek, de saját életüket, saját magukat is meggyógyítják. Legalábbis ezt szeretné elhitetni a film velünk. A gond az, hogy ez úgy ahogy még működik is Yelena Belova esetében, mindenki más viszont egyszerű biodíszlet a karakter mellett, jóval kevésbé szerethető személyiséggel, jóval szerényebb mélységgel. Nem állítom, hogy narratíva szempontjából Yelena karaktere az új etalon, de tisztességesen kidolgozták, Florence Pugh pedig tisztességesen hozza is a figurát, míg a többiek… hát ott vannak mellette, néha kicsit lövöldöznek, néha kicsit bunyóznak, esetleg elejtenek egy-két erőltetett viccet. Kivétel ez alól a Red Guardian, Yelene apja, aki szintén nem sok vizet zavar, de egyedül hozzá fűződnek a film azon poénjai, amelyeken el tudtam mosolyodni. Ja és úgy mellékesen becsatlakozik még melléjük Bucky is, aki még mindig annyira egysíkú, fapados és unalmas Sebastian Stan alakításában, hogy olyat ritkán látni. Nem tudom felfogni minek tartogatja még ezt a karaktert a Marvel, soha egyetlen filmben és sorozatban sem volt még sem szerethető, sem pedig izgalmas.
A kép forrása: Marvel Studios
Karakterek terén tehát nem domborít túlságosan a film, de nem vészes a helyzet, láttunk már ettől sokkal rosszabbat is az MCU-tól. A készítők azzal próbálták árnyalni őket, hogy mindegyikük sötét múltjuk elől menekül, amikbe bepillantásokat is nyerhetünk, ám igazából ezek is csak Yelena esetében hangsúlyosak. A sztori pikantériája Sentry (magyarul őrszem), aki végre valahára megjelent az MCU-ban és végre egy izgalmas új karakter.
A Marvel Supermanjeként is emlegetett karakter sok izgalmas képregénysztori központi figurája, a rajongók pedig jó ideje várták már MCU-s debütálását is. Sentry abszolút véletlenül csapódik a brigádhoz és sokáig azt sem tudja, hogy milyen képességei vannak, memóriavesztése egyébként a képregényekben is a karakter sajátossága. Sentry erejét ezer nap együttes felrobbanásával jellemzik és azt állítják róla, hogy erősebb, mint az összes Bosszúálló együttvéve.
A kép forrása: Marvel Studios
Ezt látványosan meg is mutatja a film, ahogy Sentry másik énjét, a The Voidot is, ami a karakter szinte megállíthatatlan sötét oldala, félelmetes erővel. Sentry képes az emberek lelkébe látni, átélni azok akár legsötétebb titkait is, sőt egyszer még arra is képes volt, hogy hamis emlékképeket ültessen emberek agyába. Itt jön a képbe az egyes karakterek múltja, akik így vagy úgy, de Sentry miatt mind átélik régi borzalmaikat. Ezeknél a jeleneteknél tudatosul az emberben, hogy ez az MCU-film több, mint az utóbbi hat év termése, jóval okosabb és jóval többet is akar annál. A Thunderbolts* tanítani akar, az emberi lélekről, a magányról, a megbocsátásról, a feledésről szeretne okítani, azt akarja megmutatni karakterein keresztül, hogy gyülekezzenek bármilyen sötét fellegek is az égen, mindig van remény, megoldás és kiút a sötétből. Bejött ez az egyetemi előadás oldala a filmnek, már ami az igyekezetet illeti, mert sajnos a megvalósítás messze van a jelestől. A legtöbb valóban fontos és reális problémát ugyanis elintézi annyival, hogy jaj hát senki sincs egyedül, itt a család és itt a csapat, közösen mindent megoldunk. Nem kétlem, hogy ezek nagyon fontos tényezők a mindennapok problémáinak esetében is, ám ez olyan leegyszerűsítése komoly problémáknak, mintha egy elsőéves egyetemista hallgató szeretné megfejteni az emberiség gondjait, miután végig ült egy 4 hónapos “Bevezetés a…” tárgyat 2 gyáva kreditért.
Vártam volna, hogy sokkal mélyebben foglalkozik majd karakterei problémáival a film, de annyira már nem futotta. És itt kanyarodnék vissza az első sorokban felvetett kérdésekhez, kell-e egyáltalán, hogy egy 2025-ös MCU-film a Thunderbolts*-ban látottakhoz képest mélyebben és komolyabban foglalkozzon egyes kérdésekkel? Egyre inkább úgy gondolom, hogy nem!
A kép forrása: Marvel Studios
El kell fogadnunk, hogy egy mai MCU-filmnek alapszintű feladatai vannak. Legyen látványos, dobjon be a közösbe néhány hőst, azok közül emeljen ki egyet-kettőt, mutasson valami alapszinten izgalmas gonoszt, az egészet jól rázza össze és elegánsan tálalja. Nem kell tanítani a filmnek, nem kell nevelni, nem kell új iparági alapokat lefektetnie és sokszor bizony még a nagy MCU-egésszel sem kell foglalkoznia.
Nem azt mondom, hogy mindent megengedhet magának, hiszen a Thunderbolts* is hemzseg az unalmas karakterektől, a bárgyú egysoroktól, az undorítóan szájbarágós magyarázatoktól, amiket beleerőltetnek a 2 IQ-s nézők miatt és bizony sokszor a Thunderbolts* is feláldozza a feszültséget a humor oltárán. Kedves Marvel, mégis hogy a túróba vegye komolyan a néző a film egy-egy feszült és szorult jelenetét, ha azt maguk a benne szereplő karakterek is csak nevetgélve élik át?
Mindettől függetlenül, a Thunderbolts* olyat tud, amit véleményem szerint a 2019-es Endgame óta csakis a Guardians of the Galaxy Vol. 3 tudott. A filmnek van stílusa, nem túlságosan, de átgondolt alapokon nyugszik, tudja mit és hogyan akar elmesélni, fel tud mutatni néhány valóban érdekes és érdekesen tálalt karaktert és MCU-film létére önállóan is megállja a helyét. Persze a végkifejlett az egészet hozzácsatolja az MCU jelenlegi nagy terveihez, nem véletlen van hivatalosan is megcsillagozva a film címe, ami a film végére megváltozik és a stáblista végén végre kapunk egy vicces, de érdekes extra jelenetet, ami szintén fel tudja idézni az emberben a régi MCU idejéből származó izgatottságot, amikor a stáblistás jelenetek még tényleg jelentettek valamit és azok őrült izgalommal tudták lezárni az adott filmet.
Furcsamód pont azzal tudom befejezni mondandómat, amire a film meg akarja tanítani a karaktereit, van kiút a sötétből. Számomra egy végtelen szakadékba zuhat az MCU az utóbbi hat évben, ám a Thunderbolts* még ebből a feneketlen mélységből is képes volt megragadni az univerzum kezét és bár attól messze van, hogy egyedül kihúzza onnan, de sikerült megmozdítani az MCU már-már élettelen testét. A Thunderbolts* nem hibátlan, közel sem, de egy meglepően élvezetes Marvel-film, amiért tényleg megéri beülni a mozikba. És végső soron ennyi a lényeg egy MCU szintű új filmnél, nem? Legyen élvezetes!
A Thunderbolts* Magyarországon május elsejétől nézhető a mozikban.
A borítókép forrása: Marvel Studios
