Mikrogondolatok az archívumban - Vegyes V.

Total War: Warhammer 3

A második részbe majdnem 300 órát öltem bele, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy a harmadik részt kevesebbel megúsznám. Nagyobb, több, talán valamennyivel még jobb is, mint elődje, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy nagyobbrészt ugyanarról a játékról beszélünk. Ami viszont a második részben működött, az továbbra is maximálisan hozza a színvonalat. Teljesen el lehet veszni a megannyi különböző faj és frakció között, a lehetőségek tárháza szinte végtelen. A változatosságra tehát továbbra sincs panasz, annak mondjuk örültem volna, hogy az alapjáték nagy közös kampányát nem megint egy versenyfutás jellemezné, kicsit jobb ugyan a helyzet, mint a második részben, de ez a felállás azért tud frusztráló leni. Illetve azt érdemes a teljesség kedvért hozzátenni, hogy a legérdekesebb frakciók általában a DLC-ben találhatók, illetve a teljes élményhez nem árt meglennie az első két résznek, mert akkor van igazán a bőség zavara. Ellenben a játék nem csak fizetős tartalmakkal bővül folyamatosan, hanem néha még ingyenesekkel is, illetve ha az új tartalommal nem is tudsz játszani, ellenük igen, mert az adott kiegészítő hiányában is kapsz újfajta ellenségeket a térképre. Baromira be tud szippantani a játék.

Fire Emblem: Path of Radiance

Na végre! Ez lenne a tömör véleményem a Path of Radiance-ről tekintettel arra, hogy valami ilyen élményre vártam már jó rég óta a sorozattól. Pár éve belevágtam a fejszémet a Fire Emblem sorozatba a Binding Blade-el, és bár a játékment rászolgált a széria hírnevére, a történet cseppet sem, márpedig a rákövetkező két rész sem javított ezen a tendencián. Így a Path of Radiance-re mondom azt, hogy na végre, mert ennek a története azért már ott volt a szeren. Főleg a szereplők tekintetében javított rengeteget a cselekmény.

Warhammer 40k: Boltgun

Igazából ez az első ilyen boomer-shooter FPS, amihez eddig szerencsém volt, de meg kell mondjam, nem a Boltgun fog meggyőzni a zsáner szépségeiről. Ugyan a fegyverekből és ellenfelekből van választék, és úgy maga a lövöldözés is egész szórakoztató tud lenni rövid távon, de meg kell mondjam, összességében baromi monoton volt az élmény. Már a játék felénél éreztem, hogy mindent láttam, és már ott elegem volt az agyatlan darálásból. Mert sztori, mint olyan, az érdemben nincs. Ami viszont a legnagyobb érvágás volt talán, az az, hogy a Warhammer 40k életérzés abszolút nem jött át a játékból. Peresze a külcsínt, azt remekül másolták az univerzumból, ellenfelek, fegyverek, helyszínek mind hűen vannak prezentálva, de ez ugye csak a felszín. Úgy éreztem, hogy ha lecserélnék a játék külsejét, akkor akár teljesen más világban is játszódhatott volna a játék, mert nekem így a nem volt meg a Warhammer 40k univerzum sajátos íze.

Marvel’s Spider-Man

Egy nagyon jól összerakott játékról van szó, amitől ugyan nem dobtam hátast, de azt, amit bevállalt, azt nagyon jól hozta. A legjobb az egész játékban a városban való utazgatás volt, mert pókhálón lengedezni hatalmas élmény. A harcrendszer is egész szórakoztató volt, és a sztori is odatette magát. Azt kicsit kevésbé értékeltem, hogy a térképet megint telerakták ikonokkal, mert galambok kergetése például nem egy kifejezetten érdekes mellékes tevékenység. Az egyetlen oka, hogy mégis megcsináltam, az az, hogy a térképen való fel-alá lengedezés már önmagában annyira szórakoztató tudott lenni. Illetve az egész játék bennem a Batman Arkham játékokat idézte, és itt nem a harcrendszerre gondolok, hanem arra, ahogy a játék átadja ezt a szuperhős életérzést, ami néha marha jó tud lenni.

Ja igen, és a „Just the Facts with JJJ” egy olyan rádióműsor, amire minden játéknak szüksége van, végtelenül szórakoztató volt.

Battlefleet Gothic: Armada 2

Nagyságrendekkel jobb lett, mint az első rész. Tudjátok miért? Mert én nem. Az igazság az, hogy szinte alig emlékszem bármire az első Armada játékból. A sztori elment, a játékmenet egy darabig egész szórakoztató is volt, ahogy hatalmas csatahajókat eresztettünk egymásnak, de részletekből, hogy mi működött, mi nem, abból már semmire sem emlékszem. Tehát valószínűleg csak egy egynek elment játék volt az első felvonás. A második részből azért ennél már többre fogok emlékezni, mert a folytatást sikerült nagyon eltalálniuk. Az űrcsaták remekre sikeredtek, de a kampány ezen kívüli részét is sikerült eltalálni. A kampánytérkép meghódítása itt a feladatunk, mely egy egészen egyszerű rendszeren keresztül működik, ahol meghódított bolygók pénzt termelnek nekünk, amit ezen bolygók fejlesztgetésére költhetünk, illetve flottánk bővítésére. Leginkábbis a Total War: Warhammer-hez tudnám a játék új irányát hasonlítani, ahol egy viszonylag egyszerű stratégiai részt egy sokkal összetettebb taktikai rész követ a konkrét csaták során. (Még kapunk egy auto-resolve gombot is, hogy ne minden csatát kelljen manuálisan megvívni.) Ez a párosítás pedig egy nagyon élvezetes élményt eredményez. A történet pedig továbbra is csak elment.

Mondjuk, azt sajnos hozzá kell tennem, hogy bár úgy tűnik a játéknak három kampánya is van, három különböző fajjal, az igazság inkább az, hogy a játék kampányát három különböző fajjal is végig tudjuk játszani. Mert a kampány az nagyrészt ugyanaz, hódítsad meg a térképet és győzd le a több frakciót. Persze a sztori és a körítés más, de a cselekmény nagyobbrészt ugyanazokat a momentumokat követi. Nem nagyon éri meg a kampányt többször végigjátszani, hacsak nem fog meg az adott frakció, vagy annak játékstílusa valamilyen szinten. Ehhez pedig külön hozzáteszem, hogy én kétszer is végigjátszottam a játékot, először az Impériummal, másodszor a Necronokkal, és ugyan már a birodalmi kampánynak se volt hű de nagy sztorija, az legalább volt valami normális felépítése és fókusza, a tétek rendesen fel voltak vezetve. Ehhez képest a necron kampány kifejezetten laposra sikeredett, alig tudta felkelteni az érdeklődésemet.

Yakuza Kiwami 1 és 2

Megmondom őszintén, amióta befejeztem a Yakuza: Zero-t még 2021-ben, azóta féltem a sorozatot folytatni, mert már baromira tetszett az a játék, tudtam, hogy egy előzmény, és a soron következő játék a széria legelső és legöregebb tagja lesz, mégha a Kiwami esetében felújított verzióról beszélünk is, tehát tartottam a színvonal esésétől. Sajnos pedig ezen félelmem beigazolódott, az első Kiwami rész sokkal a Zero alatt marad. A történet a közelébe se ér, és a harcrendszer is valahogy kegyetlenül idegesítőbe ment át, holott az alapok nagyrészt ugyanazok, továbbá a mellékes tartalom is igen feledhető volt. A történet sosem jön össze kerek egésszé, a karakterekkel túl kevés időt töltünk, mielőtt a játék gondol egyet és kinyírja őket, a dráma így nem működik, a végén pedig túl akarják komplikálni a cselekményt is. Egyszerűen csak nem működött a dolog.

Ebből a szempontból már sokkal jobb a második Kiwami epizód, ami már egy sokkal jobban átgondolt történetet prezentál minden szempontból, mondjuk a végére még így is sikerült felesleges csavarokat beleerőltetni a sztoriba, de itt már ezektől nem esik szét az egész. A harcrendszert valahogy továbbra sem tudtam megkedvelni, holott baromi látványos tud lenni, de legalább az összetettebb mellékküldetések és az elborultabb minijátékok visszatértek.

Honkai: Star Rail – Penacony

Nem rég ért véget a Star Rail Penacony helyszínét középpontba tevő sztoriszála, amire azt kell mondjam, egész jóra sikerült. Voltak kétségeim, mert az előző Loufu szál valami katasztrófa volt. Itt viszont felhúzták a történetet egy egész izgalmas kis rejtélyre, ahol nem igazán bízhattál meg senkiben. Legalábbis az elején, mert meg kell mondjam, itt az eleje sikerült a legjobbra a sztorinak, minél tovább húzták a cselekményt, annál vontatottabb lett a dolog, és annál jobban esett szét az egész. A 2.0-ás, mely a történet alapját adta meg, illetve az azt folytató 2.1-es patch volt a leginkább eltalált rész, de az azt követő végkifejlet a 2.2-ben már hagyott némi kívánnivalót maga után. A 2.2-es patch, ami a nagy finálét tartalmazta, egyszerűen elhagyta az Aventurine sztoriszálat, ami aztán csak úgy lógott a levegőbe, a főgonosz túlságosan is sokat pofázott (mert azt a madaras sztorit tényleg el kellett mondani háromszor is), illetve a főgonosz koncepciója is olyasmi volt, amit igazából már számtalanszor láttam hasonló megközelítésben. Legalább maga az utolsó csata szórakoztató volt. A 2.3-as epilógus meg csak elment, megmondom őszintén, Firefly karakteréért annyira sosem voltam oda, de ez már inkább személyes preferencia kérdése.

Szóval összességében meg voltam elégedve a Penacony sztoriszállal, mégha a végére kicsit szét is csúszott a dolog.

Cyberpunk 2077 - Phantom Liberty

Még több a jóból, minden, ami az alapjátékban működött, és amitől remek volt, az itt is itt van. A játékmenet továbbra is élvezetes, az új sztori remek, a karakterek érdekesek, a küldetések szórakoztatóak, és az új mellékes melók is sokkal kidolgozottabbak. Sőt, még magát az alapjátékot is rendesen feljavították és átvariálták, amikor először beléptem a játékba, az volt az egyik első dolgom, hogy újraosszam a képességpontjaimat, mert a különböző képességfákat teljesen lecserélték. A játék már attól sokban eltér, amivel én először 2022-ben játszottam, csak elképzelni tudom a különbséget a megjelenési verziótól.

Night City és a cyberpunk világa továbbra is egy nagyon erős identitással rendelkező produktum, melyben továbbra is élvezet elmerülni.

Fate/Samurai Remnant - DLC

A Fate/Samurai Remnant három különböző DLC-t is kapott megjelenése után, a harmadik és egyben utolsó nem is olyan régen jelent meg.

A Keian Command Championship egy arénaharci viadal, ahol az eredeti sztori bármely csapatát irányítva kell legyőzni a többieket. Túl sok sztoriról nem beszélhetünk a DLC során, inkább csak egy bossharcokból álló sorozatból, némi párbeszéddel fűszerezve. Mivel pedig az egészet hétszer tudod végigjátszani, és nagyrészt ugyanazt, így azért a repetíció is csúnyán beüt.

A Yagyu Sword Chronicles egy jóval fókuszáltabb élmény, mely egyetlen új karaktert és annak történetét teszi középpontba. Nem rossz, de nem is egy nagy szám, se nem elég hosszú, se nem elég kidolgozott, hogy nagyon megfogjon az egész.

A Bailong and the Crimson Demon pedig ismét előveszi a teljes szereplőgárdát és egy új fenyegetéssel szembesíti őket. Ismételten csak annyit tudok mondani az eredményről, hogy egynek elmegy, de ez az utolsó kiegészítő se egy nagy szám.

Összességében azt tudom elmondani a Fate/Samurai Remnant DLC-iről, hogy azzal a pár új játszható karakterrel, akiket behoznak, azokkal egy darabig szórakoztató kaszabolni, viszont történeti szempontból meg se közelítik az alapjáték színvonalát. Engem leginkább a Fate/Grand Order event-jeire emlékeztettek, ilyen kis melléksztorikra, amelyek sokat nem tesznek hozzá az adott címhez, inkább csak az ember idejét töltik ki, ha épp nincs más dolga. Abszolút kihagyhatók a Fate/Samurai Remnant DLC-i, hacsak nem akarsz mindenképpen többet a játékból.

Trepang2

A Trepang2 egy FPS játék, mely a F.E.A.R. nyomdokaiban jár, azzal, hogy igencsak pörgős és belassításokkal teli játékélményt nyújt. Méghozzá annyira pörgős, ami nekem az elején már kicsit sok volt. A különböző robbanások, a lövedékek becsapódása, a gyorsan helyet váltó ellenségek, illetve karakterünk mozgásának sebessége egy olyan káoszt eredményezett, amit néha igen nehéz volt átlátni. Néha az sem tudtam mi történik a képernyőn. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a játék sztorija inkább csak alibi, úgy eleinte hamar ráuntam az agyatlan lövöldére. Azonban minél jobban hozzászoktam a Trepang2 tempójához, annál jobban javult az élmény, a játék legvégére pedig már kifejezetten élveztem a játékmenetet, a stáblista után pedig elégedetten álltam fel a székemből.

Marvel’s Guardians of the Galaxy

Megmondom őszintén, személy szerint annyira sose voltam oda a Galaxis őrzőiért, már amennyit a filmekből láttam belőlük. Ezt azért említem meg, mert a játék történetének van egy sajátságos stílusa, illetve humorérzéke, ami leginkábbis ezen karakterek köré építkezik. Tehát míg én néha azt kívántam, bárcsak befognák már végre a szájuk, legalább egy pillanatra, addig másnak lehet jobban fekszik az őrzők stílusa. Azért én is tudtam szórakozni rajtuk, a történetnek is megvoltak a maga pillanatai. A játékmenet viszont nem az igazi, szereplőink képességeinek kombinálásával el lehet szórakozni, de valahogy az irányítást nem sikerült jól megoldani, akár harcról, vagy egyszerű felfedezésről volt szó. Összeségében azért szórakoztató kis játékról van szó.

Hitman 2

Gyakorlatilag ugyanarról a játékról beszélünk, mint az ezt megelőző 2016-os epizód, csak kapunk benne egy adag új küldetést, melyekben kedvünkre orvgyilkolhatunk. Ami működött az előző részben, az most is. Végtelenül szórakoztató tud lenni a pályák felfedezése, valamint a legkreatívabb gyilkosságok végrehajtása. A küldetések persze milliószor újrajátszhatók, és igazából a játék épít is arra, hogy az első végigjátszás után újra nekiülsz a dolognak. A történet mondjuk, az csak úgy van, sok vizet nem zavar, de nem is kezdtek vele nagyon semmit.

Merchant of the Skies

Egy egyszerű kis menedzselős játékról van szó, amelyben a címből sejthetően az a dolgunk, hogy hajónkkal a térképet járva kereskedjünk és gazdagodjunk meg. Ezt például úgy érhetjük el, hogy a különböző kikötők között minél olcsóbban veszünk árut, és minél drágábban adjuk el. Ami kifejezetten egyszerű, tekintve hogy a játékba külön bele van építve egy, az ezt elősegítő táblázat, ahol minden ár listázva van. Ez azonban nem az egyetlen dolog, amit tehetünk, a kereskedők céhétől is vehetünk fel megbízásokat, illetve egy idő után szigeteket vehetünk meg, amikbe ha elég nyersanyagot és munkaerőt fektetünk be, akkor azok további erőforrásokkal szolgáltatnak.

Mindez egy egész egyszerű rendszerben tömörül, amibe gyorsan beletanul az ember, a végeredmény pedig egy kifejezetten megkapó (és nem is túl hosszú) élmény. Ugyan valamiféle történet is van, de túl sok nincs belőle, nem is a játék lényege, szóval erről nem is érdemes többet mondani. Azt is érdemes hozzátenni, hogy a játék semmilyen harcrendszerrel nem rendelkezik, csak a térképen fogunk fel-le navigálni, illetve mindenféle menüt bújni. Az egyetlen negatívum amit említhetnék a játékkal kapcsolatban, az az, hogy az előbb említett menük használatát lehetett volna még csiszolni és egyszerűbbé tenni, mert a játék nagy részét a böngészésükkel töltöd, de igazából ez se nagy érvágás. Összességében kifejezetten jó játék a Merchant of the Skies.