Bár Muramasa nem ugrik olyan gyakran fejest a politikába, amikor viszont mégis, akkor aztán lehet lubickolni az cselszövésekben. A Rokuhara japán kormány hadvezéreinek vagy épp a szövetséges haderők fejeseinek gyűlései a cselekmény legérdekfeszítőbb pillanatai. Mert akárhogy is szeretné főhősünk egyszerűen az Ezüstcsillag leválasztásával tölteni idejét, a politika folyton közbeszól, és ő sem kerülheti el azt, hogy egyre jobban belekeveredjen a kiéleződő konfliktusba.
Talán az egész novella legegyedibb pontja a csaták levezetése, ezek ugyanis a szokottnál lassabb, jóval taktikusabb vonalat követnek. A tsurugikkal való csatározás elmélete valami baromi részletesen ki van dolgozva. A sztori rengeteg időt tölt, a tsurugi harc alapvetéseinek lefektetésével, kezdve a különböző technikáktól és alapvető taktikáktól egészen a különféle harci pozíciókig és összetettebb manőverekig. Ezt sajnos eleinte az olvasónak be kell seggelni. Ugyanis a Muramasa, és nem csak a csatákat beleértve, egy összetettebb darab, amit nem lehet csak úgy félig odafigyelve elfogyasztani, elvárja tőled, hogy odafigyelj arra, amit mond, és ha kell el is gondolkodj rajta. Ha erre hajlandó vagy akkor egy nagyon kidolgozott harci rendszert mutat be, ahol a csaták lassabb folyása általában a harcosok fejében dől el. Nem gyakran találkozok olyan csatával, amit kvázi fél óráig tart végigolvasni, és ahol mindössze annyi történik, hogy a két fél centinként közeledik egymáshoz, hogy aztán egyetlen csapással eldőljön az egész. Na jó, ez max öt perc volt, a maradék huszonötöt pedig a főhős fejében töltjük el, ahol Kageaki szinte az idegösszeroppanás szélére jutva próbálja analizálni ellenfele testtartását, megpróbálva kitalálni az mire készül. Nem azt mondom, hogy ez megközelítés nem teszi néhol elnyújtottá vagy vontatottá a dolgokat, de egy nagyon eltalált és egyedi stílusa van a novella harcainak, amik feszültsége a képernyő elé szegezi az embert.
A karakterek is mind igen árnyalt, szürke jellemek, rengeteg lelki sebbel, személyes drámával, ahol mindenki igazán csak a saját érdekeit szolgálja. Ebben a történetben nem kapunk a bajtársiasságról nagy szónoklatokat, mindenki egyedül vívja meg a maga harcait, és általában ugyanúgy egyedül hal is meg bennük. A prímet viszont mindenképpen a főszereplő viszi. Eleinte tartottam tőle, hogy unalmas egy fickó lesz, tekintve, hogy egy túlkomoly karót nyelt figura, de mindemögött egy nagyon erős és egyedi jellem van, és meglepő módon pedig egy sajátságos humorérzék is.
Hozzátenném ehhez még, hogy a történet igencsak szeret moralizálni, illetve a különböző karakterek alapjait szolgáló filozófiákat firtatni. Különösen az olyan témákban, mint az igazság, az önjelölt igazságszolgáltatás, illetve, hogy milyen célok azok, amelyek igazolhatják mások életének elvételét. Egész érdekes olvasmány még akkor is, ha nem is értesz egyet ezekkel a megközelítésekkel, bár nem hiszem, hogy maga a novella feltétlenül ezt is várná el tőled.
Amit mindenképpen megemlítenék még, az az, hogy a történet egésze, ahogy a fentiekből talán sejteni lehet, nemcsak túlnyomórészt komoly, hanem igencsak komor, helyenként pedig igen sötét is. Ugyan vannak könnyedebb pillanatok és némi humor is, de a sztori nagy része alatt ritkán lélegezhetünk fel. Az esélyek minidig reménytelenül hőseink ellen vannak. Ugyan pont ettől is lesz feszült az egész cselekmény, számomra azonban a kilátástalanság azon személyes esőfelhője, mely a főhőst követte, egy idő után már sok volt. Ez ugyan személyes tolerancia kérdése, de a Muramasa semmiképpen nem egy olyan olvasmány, amit az ember egy nehéz nap után azért olvasgatna, hogy jobb kedvre derüljön tőle.
Azonban nem tökéletes a kép, ennek a novellának is van két nagy hibája. Az első és legjelentősebb, az első fejezet. Egyszerűen túlnyújtott és vontatott, a benne szereplő karakterek pedig idegesítőek, és összességében a novella a legelőnytelenebb arcát mutatja benne. Méghozzá szánt szándékkal. A történet első fejezete direktbe mindaz, amiről végül a cselekmény nem fog szólni. Ez most így leírva talán egy kicsit ködös, de hogy elkerüljem a spoilereket csak annyit írok, hogy a második fejezetet olvasva nagyon gyorsan rá lehet jönni, hogy miért úgy lett megírva az első, ahogy, és hogy mire is ment ki a játék. Szerintem azonban az egész egyszerűen nem érte meg. Jó okkal próbálja meg minden történet eleinte az előnyösebb arcát mutatni, jó első benyomást keltve. Egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy egy kvázi 10 órás fejezetet (mivel a Muramasa is az óriási, akár 100 órát is elérő darabok közé tartozik) szándékosan egy középszerűbb sztorinak szentelni, hogy bizonyítsanak egyetlen egyszerű, és egyébként fenemód öntömjénező dolgot a novelláról. Nem olyan, mint a többi.
Márpedig a másik nagy baja a történetnek, hogy helyenként túl görcsösen is szeretné bizonygatni, hogy ő márpedig különb hasonszőrű társainál. A humora például helyenként kicsit „nekitámaszkodik” a negyedik falnak, hogy olyan animés klisékkel viccelődjön és gúnyolódjon, amik egyrészt nem is illenek a világának kontextusába, de úgy szerintem összességében sem illettek a történethez. Nem csak a humor, de összességében a novella is hajlamos átesni a ló túlsó felére. Főleg ha az erőszakról van szó, a kegyetlenséget szereti a cselekmény fekete festékként használni, de ezt néhol úgy túltolja, hogy csak a szememet tudtam forgatni. Az első fejezetben a legrosszabb a helyzet, ahol a sztori folyamatosan próbál rátenni még egy lapáttal az egyébként sokkolónak szánt jelenetekre, így mire a fejezet utolsó csavarja is elcsattan, én majdnem hangosan felnevettem. Holott messze nem ez volt a cél, és mint utólag kiderül, pont ez az utolsó fordulat lett volna az első fejezet egyetlen, a későbbiek szempontjából is ténylegesen releváns jelenete.
Azt leszögezném azonban, hogy a játék nem bukik meg ezen ballépések ellenére. Ugyan látványosan elütnek az egyébkénti magasabb színvonaltól, de ezért messze nem olyan gyakoriak. Sőt leginkább pont, hogy az első fejezetre koncentrálódnak.
Összességében a Fullmetal Daemon Murmasa egy lebilincselő történet, tele akcióval, drámával, fajsúlyos gondolatokkal, összetett jellemekkel, és intrikákkal. Mind remekül prezentálva.
