Most sorolhatnám, hogy a milyen jó a hangulat, meg hogy ez a szláv mitológiai alapokon álló világ mennyivel is közelebb áll hozzánk. Akár elkezdhetném sorolni a szereplőkeket, és hogy kit miért imádunk. Azonban nem is ezek fogtak meg igazán.
Ami a leginkább megfogott a Witcherben, az a valamivel földhözragadtabb megközelítése a nagy fantasy-knak. Nincsenek démonurak, sötét erők, vagy valami hatalmas gonosz. Ami ellen leginkább harcolunk az az emberi rosszindulat, amit tökéletesen örökít meg az első rész első fejezetének vége, ami talán a leghatásosabb csavar az egész trilógiában, hiszen itt szembesülünk vele először, hogy milyen világba is csöppentünk. Persze mindig volt a konfliktusoknak egy természetfeletti vonzata, de a probléma mindig az emberi természetben gyökerezett. Igaz mondjuk, ahogy a széria haladt előre, úgy a konfliktusok is egyre nőttek jelentőségükben, mígnem a Withcer III-ra már apokaliptikus méreteket öltöttek, amivel azért nem voltam teljesen kibékülve.
Ami pedig a leginkább emberközelivé tette a dolgokat, az Geralt karaktere. Nem is annyira maga a személyisége, mint a világban betöltött szerepe. Ha úgy nézzük Geralt egy egyszerű munkásember, persze a munka a maga módján egzotikus, de hősünk nem valami nagyobb küldetéstudatból öli a szörnyeket, hanem azért hogy legyen mit az asztalra tenni. Más fantasy-ban csak azért öltük a szörnyeket, mert ez egyértelmű része a fantasy-knak, meg, azért mert mi voltunk a hősök, természetes, hogy ezt csináltuk. Azonban ezek a szörnyek csak ugródeszkaként szolgáltak, hogy még erősebbé váljunk, hogy még nagyobb szörnyekkel küzdhessünk meg. Míg végül eljutottunk oda, hogy a főhősünk olyan hatalommal és befolyással rendelkezett, amit emberi ésszel szinte fel sem foghattunk, persze ennek is meg van a maga helye, egyszerűen csak felfrissítő volt látni, hogy egy történet máshogy közelíti ezt meg. Azzal hogy Geraltnak legtöbbször csak a csillagfényes égbolt jut tetőül, vagy ha éppen nincs munka, akkor összébb kell húzni a gatyamadzagot, könnyen hihető karakterré teszi. Arról nem is beszélve, hogy hogyha kicsit le akart ereszteni a nap végén, akkor a cimboráival iszogatott a helyi kocsmában.
De hogy csak példát említsek itt egy leírás a naplónkból, az egyik küldetés végéről (kicsit módosítva hogy kontextus nélkül is legyen értelme), amire egy angol leírásban találtam rá, amikor épp egy végigjátszást néztem a játékhoz:
„The vampires lie dead, but the girl escaped and the knight refused to pay. I'm the sucker again.”
„A vámpírok halottak, de a lány megszökött és a lovag ezért nem volt hajlandó fizetni. Már megint én vagyok a balek.”
Lehet, hogy, te vagy a legmacsóbb szörnyvadász, de nincs minden felett teljes irányításod, ha pedig a megbízó valamiért nem elégedett, akkor nem kapsz fizetést, ilyen az élet. Ebből az egyszerű szövegből nem az átlagos fantasy életérzés jön le, hanem, jobb szó híján, a nagybetűs ÉLET.
Arról ne is beszéljünk inkább, hogy a játék mindig feszegeti a kérdést, hogy vajon hol a határ ember és szörny között. Bár távol marad attól, hogy maga választ adjon rá, azt egyértelműen megmutatja, hogy egyes emberek sokkal rosszabbra is képesek, mint bármilyen szörnyeteg.
A mások dolog, amit még nagyon kedveltem a játékban, az a kisebbik rossz elképzelése, ami a könyvekből származik. Az Utolsó kívánság című könyvben konkrétan van is egy fejezet, aminek a címe A kisebbik rossz, had osszak meg egy részletet a fejezet végéből:
„A rossz csak rossz, Stregobor – közölte a vaják komolyan, miközben felállt. – Kisebb, nagyobb, közepes, teljesen mindegy, a mértéke csak nézőpont kérdése, a határai homályosak. Nem vagyok én szentéletű remete, nem csak jót cselekedtem az életben. De ha választanom kell az egyik és a másik rossz között, jobb szeretek egyáltalán nem választani.”
A witcher világában nincsenek ténylegesen gonosz emberek, rossz emberek vannak, persze, azok mindig vannak, de olyan gonoszok, mint a mesében, nincsenek. Ebben a világban a karakterek sosem csak jók, vagy rosszak, inkább csak önzőek, valamit valamiért, igaz? Hiszen semmi sincs ingyen, és ugyan a witcherek arra lettek teremtve, hogy szörnyekkel harcoljanak, mégsem csinálják ingyen. De ez mégsem jelenti azt, hogy az emberségesség teljesen eltűnt volna ebből a világból, lehet, hogy mindenki önző, de senki sem egyforma mértékben, a főszereplőket pont az emeli ki, hogy ők kevesebbel is hajlandóak beérni másokért, lehet, hogy az erkölcsük nem fedhetetlen, de mégis cselekszenek, amikor úgy érzik, hogy eljött az ideje. Ha más mellett nem is, de a barátaik, családjuk mellett kiállnak.
A witcher világában pedig nincsen happy end, nincsenek jó döntések, minden egyes győzelem valaki más veresége, és a játék ezt sosem hagyja, hogy elfelejtsd. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden tragédiában végződik, hanem azt, hogy csak az egyik félnek, akármit csinálsz, nem fog mindenki boldogan élni, amíg meg nem. A legjobb, amit a játékos kaphat, az egy keserédes végkifejlet, és pusztán reménykedhetünk, hogy a lehető legjobb döntéseket hoztunk. A játék pedig ránk hagyja, hogy jó döntés alatt mit értünk.
Ugyan Geralt inkább nem választana két rossz között, de a witcherek híres semlegességét a könyv is és legfőképpen a játékok, erősen megkérdőjelezik. Az első rész ugyan még hagyja, hogy semleges maradj, de a második már végleg választás elé állít, ugyanis amikor a tétek egyre nőnek, többé nem lehet nem választani. Támogatnád-e a másfajúakat, hiszen egyértelműen el vannak nyomva, gettókba kényszerítve, az emberek által, de a szabadságharcukat közelről megnézve már nehezebb elválasztani azt, a puszta terrorizmustól. Valóban megéri a szabadságuk azt az árat, amit mások vérével fizetnének meg? A Nilfgaardi birodalom más fantasyban a gonosz birodalom megtestesítője lenne, egy terjeszkedő állam, aminek a katonái fekete páncélt hordanak, és a nevében ott a pejoratívaktól terhes birodalom szó, ráadásul az Északi Királyságok inváziójára is készülnek. De valóban többek-e egyszerű hódítóknál, akik hatalomra törnek, hiszen láttuk, hogy mire képesek az Északi Királyságok is, egymás ellen, ugyanazért a hatalomért. Nem lehet-e hogy a Nilgaardi hódítás végre stabilitást hozna az északi területeknek, nem lehet, hogy ők lennének a kisebbik rossz?
Én csak az tudom, hogy én milyen döntéseket hoztam, és hogy ezek vajon a megfelelő döntések voltak, abban csak reménykedhetek.
