Yamamoto nagyon megkeserithette volna az amerikaiak életét.
Bár egy dok.filmben azt hallottam sok évvel ezelőtt, hogy Yamamoto a Pearl Harbori támadás előtt azt mondt, csak fél évig tudja garantálni a sikereket az USA ellen.
Hogy ez utólagos belemagyarázás-e, vagy tényleg igy történt, azt nem tudom.

A géppuska sorozatról azért irtam bővebben, mert egyes hidelemke szerint Yamamoto rituális öngyilkoságot követett el a zuhanó gépben a mindig magánál hordott szamuráj kardjával.

Yamamoto tengernagy halála

Kahili, 1943. április 18.

1943. április 18-án reggel Isoroku Yamamoto tengernagy, Japán egyesitett csendes-óceáni flottájának főparancsnoka elindult megszemlélni az előretolt egységeket Bougainville és Shortland szigeteken. Ma sem tudni, hogy Yamamoto meghalni indult, vagy csak rosszul mérte fel a kockázatot, de ez lett élete utolsó utazása.
1943. április 18-án reggel hat órakor Yamamoto megszokott fehér uniformisa helyett egy kevésbé feltűnő khaki szinűben szállt fel Mitsubishi G4M (az amerikaiak által Betty-nek nevezett) bombázóra. Vele utazott a flotta egészségügyi és gazdasági tisztje: Takata és Kitamura ellentengernagy, Yamamoto titkára Ishizaki és Toibana, a vezérkari tisztje is.
Az őket kisérő másik bombázón Ugaki tengernagy, Imanaka távközlési tiszt, Murai szárnysegéd és a flotta meteorológusa, Unno hadnagy utazott. Watanabe kapitány Yamamoto parancsára hátramaradt egy befejezetlen ügy miatt. A két bombázót hat Zéró vadász kisérte, amikor felszálltak Rabaulból.
Senki sem sejtette, hogy az amerikaiak megfejtették a japán rádió-kódokat és pontosan ismerték a tengernagy menetrendjét. Április 17-én este a következő távirat érkezett a guadalcanali Henderson légitámaszpontra:
„Yamamoto tengernagy és törzskara két Betty bombázón hat Zéró vadász kiséretében 1943. április 18-án 9.45 órakor KAhilibe érkezik, hogy ellenőrizze az előretolt egységeket a Bougainville és Shortland-szigeteken. A 13. légierő 339. vadászosztályának bármi áron meg kell semmisitenie Yamamotót vezérkarával együtt.”
A támadásra a nagy távolság miatt 18 db. P-38-0s Lightning-ot jelöltek ki. A gépeket 1130 l-es póttartályokkal szerelték fel, hogy képesek legyenek megtenni a csaknem 2000 km-es utat. A pilótákkal közölték, hogy TILOS harcba bocsátkozniuk a kisérő Zéró vadászokkal!
A Lightning-ok április 18-án reggel 7.20-kor kezdték a startot. James Maclanahan gépe strat közben durrdefektet kapott. Letért a perforált lemezzel boritott kifutóról és futószár törés után hatalmasat csúszik, majd lángralobban. A pilótának sikerül elmenekülnie a gép felrobbanása előtt.
Joe Moore gépének felszállás közben mindkét motorja kihagy. Hiába kapcsol a póttartályokról a szárnyban lévőkre és vissza, gépe a tengerbe vágódik és lemerül. Szerencséjére őt kimentik.
Végül a kijelölt 18 gépből 16 sikeresen elindul a hosszú vadászatra. 15 méterrel (!) a tenger szine felett, teljes rádiócsendben kellett nagy ivben megkerülniük Mundát, Rendovát és Shortlandot. 680 km-t kellett repülniük a találkozóig.
Amint közeledtek Kahili szigetéhez, a dolguk egyre nehezebbre fordult. A póttankokból kezdett kifogyni az üzemanyag. A válaszfal nélküli tartályokban ettől lötyögni kezdett a benzin, amitől a pilóták úgy érezték, mintha időről időre orrba rúgták volna a gépüket.
9.33-kor Douglas Canning hadnagy megtörte a rádiócsendet:
„Kísértet 11 óra irányában!”
A nyolc japán gép menetrend-szerűen érkezett. Az egyik kétmotors Betty fényes szürke fémszinű, szabálytalan zölt foltokkal, a másik olajzöld szinű volt. Jobbról és balról három-három Zéró kisérte őket.
Parancsuk szerint Rex Barber és Thomas Lanphier igyekeztek áttörni a Zérókon, hogy a bombázókra támadhassanak. A póttankjuktól megszabadult japán vadászok azonban vad támadással igyekeztek távoltartani az amerikaiakat a két géptől.
Thomas Lanphier végül áttört a harcolók között és kb. 100 méterre megközelitve megsorozta a fémszinű Betty-t, Yamamoto gépét. Sorozata végigsöpört a vezérsikokon, a törzsön és végül lángra lobbantotta a japán repülő jobb oldali motorját. Ez a sorozat ölte meg Yamamoto tengernagyot is. A végzetes lövedék a jobb arcán találta el és a bal halántékán át távozott.
Yamamoto égő gépe a dzsungelbe zuhant. A másik bombázót Rex Barber lőtte le a tenger felett.
A japán Zérók támadásának vadságára jellemző volt, hogy a túlerőben lévő Lightning-ok közül hat is súlyos sérülésekkel, közülük kettő csak egy motorral indult a hazai támaszpont felé. Ray Hine hadnagy pedig nem tért vissza a bevetésről.
Az akció vázlata
P-38 Lightningok a levegőben

A kedvenc TopGun újságomban volt egy cikk Yamamoto lelövéséről. Az egyik elkövetkező hsz-emben akarok kitérni rá.
De ha valaki megelőz, nem vagyok sértődős.

Pearl Harbor is megérne egy misét, csak ebbe a topicba kicsit hosszú lenne.
Nem kellett ahhoz Hoower, hogy az amcsik rájöjjenek, hogy támadás készül ellenük.
Mellesleg van egy érdekes sztorim:
Miért volt hadüzenet nélküli a támadás? A washingtoni japán nagykövetség a támadás előtti estén kapott egy táviratot, mely szerint másnap 13 órakor át kellett adniuk egy jegyzéket, lényegében hadüzenetet az amerikai kormánynak. Csakhogy az utasitás szerint a titkos iratot nem irhatta titkárnő, csak megbizott diplomata láthatta. A diplomata viszont nem tudott gépelni, csak két ujjal. A harminc oldalas dokumentummal "alig" ötven percet késtek.
Mire a japán nagykövet átvitte a papirokat az amerikai külügyminiszterhez, már le is zajlott a támadás.

Azért két dologban nagy mázlijuk volt Pearl Harbor-nál az amcsiknak.
1. Teljesen véletlen, hogy egyik repülőgép hordozójuk sem volt a kikötőben. Ha ott vannak, azok is elsüllyednek és akkor minden vitézség és elszántság dacára nem nagyon lett volna mivel visszavágni.
2. A japán admiralitás megtiltotta egy második támadás végrehajtását a kikötő ellen. Igy sétetlenül maradtak a dokkok, műhelyek, a repülőterek többsége és főleg a stratégiai üzemanyag-készletek. Ezek nélkül az amcsikank minden akciót a kontinensről kellett volna inditaniuk. Az eredmény azonos az előbb leirttal.

szerk: msáhol nem volt divat, mert nagyon eltér egymástól a két tipus vezethetősége, de a németeknél a háború vége felé a vadászpilótákat néha bombázón való bevetésekkel "pihentették"

A midway-i csata az egyik kedvencem. De egy hsz. arra nagyon kevés lenne. A bevonulásom előtt adták ki nálunk Walter Lord Hihetetlen győzelem c. könyvét amely feldolgozza az egész csatát.
Hát tényleg hihetetlen volt! Ha nem jön olyan szépen egymás után minden véletlen, akkor cseszhették volna az amerikaiak a megfejtett japán üzeneteket, meg a felvonultatott flottájukat is. Mert Midway-nél tényleg a véletlenen múlott, hogy ki győz és ki veszit.

Ha már megemlítetted Midway-t, hát az azért nem volt sima ügy az amcsiknak, sőt... nagy szerencse kellett hozzá, hogy felfedezzék a (tulajdonképpeni teljes) japán flottát, amely ráadásul védtelen volt a bombatámadás ellen...

Derült égből villámcsapás

Doolittle alezredes bmbázói Japán felett, 1942. április 18.

1941. december 7-én a Japán Császári Hadiflotta légiereje váratlanul megtámadta Pearl Harbor-ban az amerikai Csendes-óceáni flottát és hajóinak zömét ócskavassá bombázta. Ezt követően a japán flotta és hadsereg sikert sikerre halmozva újabb és újabb területeket hóditott meg az istenitett Hirohito császár és a birodalom számára.
A térségbe küldött angol hadihajókat, a Prince of Wales és a Repulse csatahajókat egyetlen légitámadással elsüllyesztették
A gyors győzelmek láttán Japán örömmámorban úszott és mindenki készpénznek vette Kusaka admirális szavait: „a yenkiket laposra fogjuk verni!” Még a japán vezérkar legjózanabb része is úgy vélte, hogy legalább másfél évig nem kell komolyabb ellentámadásra számitani, és ha addig jól használják ki a fölényüket, a jólétben elpuhult, a sorozatos vereségek miatt kedveszegett amerikaiakat rákényszerithetik egy Japán számára előnyös békekötésre.
Nem tudhatták, hogy a japán támadás miatt az USA-ban égig csapott a felháborodás és a legjámborabb amerikai is el volt szánva a harcra. Volt azonban egy olyan amerikai is, aki egy minél gyorsabb és sokkolóbb visszavágáson törte a fejét.
James H. Doolittle, az USA légierejének akkor 46 éves alezredese, és bombázópilótája volt. Elképesztő akcióját az egységének rendelkezésére álló vadonatúj B-25 ’Mitchell’ távolsági közepes bombázóra alapozva kezdte megtervezni. Egy repülőgép hordozóval akarta 800 km-re megközeliteni a japán partokat, a fedélzetről felszállni 16 db. B-25-össel és bombát vetni néhány japán városra.
Miután az alezredesnek sikerült meggyőznie feletteseit az „őrült ötlet” kivitelezhetőségéről, megkezdték az igazi előkészületeket. Doolittle osztaga heteken át gyakorolta szárazföldön a szokatlan STOL (rövidstartos) felszállást, hogy egy repülőgép hordozó fedélzetéről is fel tudjanak majd szállni. Közben az akcióra kiválasztott gépekről leszereltek minden nélkülözhető berendezést és túlsúlyt, a bombarekeszeikbe kiegészitő tartályokat épitettek be, hogy képesek legyenek 3100 km-t repülni Kina japánok által meg nem szállt területéig, mivel a hordozókra leszállni úgysem tudtak volna.
Az előkészületek végeztével Doolittle osztagát behajózták az USS Hornet repülőgép hordozóra. A repülőket, mivel nagyobbak voltak a repülőliftek platóinál, a fedélzeten kellett lepányvázni az utazás teljes idejére.
Hiába hajóztak azonban teljes rádiócsendben, 1100 km-re Japán partjaitól egy őrhajó felfedezte a flottát. A japán hajót ugyan gyorsan elsüllyesztették, de addigra leadta a riasztást saját parancsnokságára.
Mivel szigorú parancsuk volt, hogy a hajókat nem kockáztathatják, a B-25-ösöket azonnal felkészitették a startra. A Hornet és a kiséretében lévő Enterprise legénysége erősen kételkedve és imádkozva nézte végig, amint a bombázók végigdübörögtek a Hornet fedélzetén, aztán az erős szélben is az átesés határán egyensúlyozva a levegőbe evickéltek. Doolittle és pilótái azonban megcsinálták a lehetetlennek tűnő manővert és 1942. április 18-án reggel fél kilenckor mind a tizenhat gépük a levegőben volt. Elindulhattak az ellenséges partok felé, hogy figyelmeztető választ adjanak pearl harbor-i támadásra.
Ez a kép azonos méretarányban mutatja a Hornet fedélzetét, egy sötét szinű B-25-ös sziluettet és egy halványabb, Wildcat tengerészeti vadászgépet, hogy össze lehessen hasonlitani a méreteket, és el tudjátok képzelni a bombázók felszállását.
A japán vezérkar az őrhajó riasztása után természetesen számitott az amerikai repülőgépekre. De legalább egy nappal később. Azt pedig még álmukban sem gondolták volna, hogy a repülőgép hordozók fedélzetéről nagy hatótávolságú bombázók szállhatnak fel. Igy a meglepetés teljes volt.
Doolittle vezetésével a kötelék nyolc gépe Tokiót vette célba, további két-két gép pedig Yokosukát, Nagoyát, Kobét és Yokohamát támadta. A tizenhat gép 4-4 db. 500 fontos (227 kg-os) bombája ennyire szétszórtan nem okozhatott jelentős károkat. De annál nagyobb volt a lélektani hatásuk mind a két oldalon. Amerikában határtalan lelkesedést és büszkeséget váltottak ki, míg Japánban teljes megdöbbenést. Különösen az hatott a japánokra, hogy az egyik bomba a császári palota közvetlen közelében levő kertben robbant!
Ez a megdöbbenés egy sor olyan eseményt váltott ki, melyek egészen más irányba is haladhattak volna. Yamamoto admirális az istenitett császár, a Tenno védelmében parancsot adott a Midway-szigetek elleni támadás előkészitésének meggyorsitására és az akció mielőbbi végrehajtására. Ezzel a támadással remélte végleg térdrekényszeriteni az USA flottáját és légierejét. A lóhalálában végzett, megfelelő titkositás nélüli előkészületek azonban oda vezettek, hogy az USA hirszerzése tudomást szerzett a készülő támadásról és az amerikai haditengerészet döntő vereséget mérhetett a japán flottára.
Doolittle alezredes kötelékét azonban a bombavetés után sem fogadta kegyeibe a sors. A Japán-tenger átrepülése közben ellenszelet kaptak és a lassabb, üzemanyag-takarékos repülés közben rájuk esteledett. Üzemanyagának kifogyása miatt négy gép kényszerleszállást hajtott végre és összetört. További 11 repülőből a sötétség miatt a személyzet ejtőernyővel ugrott ki. Szerencséjük volt, komolyabb sérülések nélkül értek földet. Az osztag hatvannégy tagjának sikerült eljutnia a szabad kinai hadsereg által ellenőrzött területre, nyolc társuk japán fogságba esett.
Egyedül a köteléktől még Japán fölött elszakadt Edward York kapitánynak sikerült sértetlenül leszállnia a 402 242-es gyári számú B-25-össel egy Vlagyivosztok közelében lévő szovjet repülőtéren.

'Tigirs Akció'

1944. április 26. - az invázió dél-angliai főpróbája

1944. tavaszán a partraszállásra kijelölt rohamcsapatok parancsnokai szerint a legénység elérte egy éles bemutatóhoz szükséges felkészülés szintjét. A Főparancsnokság áldását adta a bemutatóra, melyet „Tigris Akció” néven kivántak lebonyolitani.
Hosszas keresgélés utána dél-angliai Devon megyében lévő Torcross városka melletti területre esett a választás. Itt 1943. óta hatalmas gyakorlótere volt az amerikai hadseregnek, ráadásul a természeti adottságok kisértetiesen hasonlitottak a majdani partraszállás helyszinére.
A főparancsnokság több mint 30’000 embert és több száz, különböző tipusú partraszállitó eszközt, tankokat tábori tüzérséget vont össze. Ezen a gyakorlaton akarták első alkalommal kipróbálni az eddig teljes titokban tartott rakétahajtású csónakokat és kétéltű DD tankokat is. De ugyancsak itt akarták kipróbálni a tűztámogatás pontos rendjét is.
A gyakorlat minél élethűbbé tétele érdekében a tapasztalatlan, éles bevetésen még soha részt nem vett katonáknak éles lőszert osztottak.
Minden álcázás dacára a nagy mozgás felkeltette a német hirszerzés figyelmét is. Lépésről lépésre nyomon követték a csapatösszevonást és a teljes akciót. Ha a Luftwaffe aktivitása ekkorra nem közelit a nullához a nyugati fronton, egyetlen koncentrált támadással akkora károkat okozhattak volna a zsúfolt dél-angliai kikötőkben, amelyek megbénithatták volna a teljes inváziót is!
1944. április 26-án este a tankok, lövegek, vontatók és persze a sok ezer katona is elfoglalta a helyét a partraszálló hajókon. Éjfél után a flotta elindult a gyakorlatra. A terv szerint egy jókora félkört tettek a tengeren, hogy a gyalogság szokja a tengert. A torcrossi parthoz hajnali derengésben kellet megérkezniük, hogy az igazi partraszálláshoz hasonló időpontban hajtsák végre az akciót.
A harci alakzatban haladó hajókat máig érthetetlen okból egyetlen brit romboló, a ’Scimitar’ biztositotta. Még mielőtt elérhették volna a gyakorlat helyszinét, a ’Scimitar’ összeütközött egy elsötétitett partraszálló hajóval. A romboló lényegében harcképtelenné vált, a partraszálló hajó pedig azonnal elsüllyedt. A sérült ’Scimitar’ a vizben úszók mentése után séeülései miatt viszatért támaszpontjára, védelem nélkül hagyva a konvojt.
A német rombolók ezután, Portland Billtől mintegy 10 mérföldnyire jelentek meg és csaptak le a konvojra. Első két torpedójuk azonnal telibe talált és elsüllyesztett két LST-hajót (Landin Ship Tank, 600-700 embert és tankokat szállitó hajó).
A kialakult pánikot fokozta, hogy a katonák a kiosztott éles lőszerrel lövöldözni kezdtek a német hajókra. A sötétben vakon kilőtt sorozataikkal azonban többnyire egymást lőtték halomra.
Az áldozatok számát növelte egy ostoba elképzelés is. A katonákra hastájékon rögzitették a mentőöveket, hogy a vizben is tudják kezelni fegyvereiket. A hátukon viselt, a mentőöv fölé rögzitett súlyos teher miatt a katonák felborultak és tucatjával fulladtak a tengerbe.
Egyetlen szerencséjük az volt, hogy a német rombolók és gyorsnaszádok (nem tudván, hogy a konvojt egyetlen romboló biztositotta) visszavonultak és eltűntek a hajnali szürkületben.
A gyakorlatot azonnal lefújták és elkezdték az áldozatok és a vizen úszó technikai felszerelés összegyűjtését. Különös figyelmet szenteltek a gyakorlatban rész vevő 20 ’bigott’ tisztre (a ’bigott’ egy titkossági fokozat volt az amerikai hadseregben. Az igy jelölt tisztek tudhatták hol, milyen Hold és dagályállás esetén kerülhet sor az invázióra) akik részt vettek a gyakorlaton.
A 749 áldozat hozzátartozóival csak a katona halálának tényét közölték, de azt nem hogy hol halt meg. A 300-nál több túlélőt a tényleges partraszállás után engedték csak el a tábori kórházakból, ahol „különleges fogolyként” kezelték őket.
A titkositás olyan mértékű volt, hogy amikor 1970-ben Ken Small amerikai állampolgár egy halásztól kapott információ alapján találta meg a „Tigris Akció” első nyomát, a halász hálóját tönkretevő Shermant, kb. 60 m-re a parttól. Kutatásai egy csomó üres töltényhüvelyt, rozsdás fegyvert, tárat eredményeztek Torcross közelében. Hiába próbálta azonban kideriteni, mi történt az angol kisváros közelében, mindenütt falakba ütközött.
Végül egy amerikai szenátor segitett Ken Small-nak kideriteni, hogy mi történt fvalójában 1944-ben Torcross előtt. Azóta az elsúllyedt, hálószaggató Shermant kiemelték és emlékműként helyezték el a tragédia szinhelyén, a tengerparton.

Kassa bombázása, 1941. június 26.

Egyszer már irtam a Kassát 1941. június 26-án ért bombatámadásról, melyet a magyar hadvezetés ürügyül használt a Szovjetúnió elleni hadbalépésre. Azért veszem csak elő a témát, mert itt a topicban is, mint sok más emberben is a megszokások és a „hallottam valahol” kezd eluralkodni. Az alábbi hsz-em alapjául a Top Gun újság 1991/6. számában megjelent cikk szolgált alapul.
Előre bocsátom, hogy nincs szándékomban senkit kioktatni, csak eddig nem olvastam jobb elemzést az eseményről. Ha valakinek más tények vannak a birtokában, kérem hogy szóljon hozzá a témához, és jelölje meg a forrást is!
1941. június 22-én Németország, Románia és Finnország megtámadta a Szovejtúniót. A Luftwaffe támadásainak köszönhetően az orosz légierő egyetlen nap alatt kb. 1200 repülőgépet veszitett, többségét a földön.
1941. június 26-án kelet-délkeleti irányból három kétmotoros bombázó repülőgép tűnt fel 13 órakor. 13 óra 08 és 13 óra 10 perc között a három bombázó 30 db bombát dobott le, melyeknek célja a szóráskép (a bombakráterek) alapján a postapalota fehérre meszelt, jó látható tömbje volt. A ledobott bombákból kettő nem robbant fel. A szemtanúk elmondása szerint a két kisérő 3-7 másodperccel később kezdte a bombavetést és nem is tudta tartani a vezérgép célra vezető irányát.
Magyarországon évtizedeken át az volt az elfogadott, hogy a németek, vagy a németek és magyarok együtt bombázták Kassát. Abban is egyetértünk, hogy a Szovjetúniónak egyáltalán nem volt érdeke a bombázás és az azt követő magyar hadüzenet. De mielőtt erre az alapra helyezkedve lezárnánk az ügyet, nézzük meg 1941. június 26-a néhány korábbi történését is!
A kora reggeli órákban három szovjet gép németeket üldözve rárepült a határra.
Reggel 7 óra 10 perckor hat szovjet gép Beszkidnél berepült a magyar légtérbe. Három Valócon át Verecke felé távozott, kettő Uzsoknak fordult, egy pedig Javornik felett visszafordult.
Alig valamivel később ismét három szovjet gépet észleltek Körösmezőnél.
12 óra 40-kor három szovjet egymotoros, valószinűleg I-16-osok (Raták) végig géppuskázta az 1701-es számú Budapest-Körösmező között közlekedő gyorsvonatot.
Ha figyelembe vesszük, hogy tőlünk északra és keletre súlyos harcok dúltak, a Kárpátok hegyei között pedig nem lehet a levegőből látni a határt, érthetővé válnak a sűrű légtérsértések.
Most térjünk vissza a Kassára hullott bombákhoz. Az okozott károk, valamint a Kiss u. 3. szám alatt kiásott befulladt bomba azt bizonyitották, hogy a támadó repülőgépek kb. 100 kg-os bombákat vetettek a városra. A kiásott bomba vizsgálata megállapitotta,hogy szovjet fegyverről van szó. A német és a magyar légierő ebben az időben 50 és 250 kg közötti bombát nem használt. Természetesen beszerezhettek volna olasz, illetve a németek rendelkeztek lengyel 100 kg-os bombákkal. De ezek mérete és alakja a kiásott eszközétől jelentősen eltér.
A német légierő által alkalmazott Heinkel He-111, Junkers Ju-88, Dornier Do-17, Do-215, valamit a magyar légierőnél bevetett Ju-86-osok csak a rendszeresitett 1, 2 10, 50, 250 és 500 kg-os bombák vetésére voltak alkalmasak.
A román légierő Bristol Blenheimjei csak 450 kg bombát tudtak szállitani. A Savoia SM-79B gépeik 12 db 100 kg-os bombát szállithattak, de függőleges elhelyezéssel. A Kassára dobott bombák viszont vizszintesen voltak elhelyezve a repülőgép bombatárában, mint azt a helyszinen megtalált bomba felfüggesztő szalagok bizonyitják.
A románok Bloch MB-200, MB-201 és PZL P-37 Los gépei szállithattak bombákat vizszintsen és függőlegesen is. De a bevetett fegyvereknél kisebb átmérőjűeket!
A magyar légierő Caproni Ca-135-ös bombázóiról átalakitás után lehetett szovjet bombát vetni, de semmi jele annak, hogy alig négy nappal a német támadás utána a magyarok efféle fegyvert kaptak volna a németektől.
Utolsóként emlitem a szlovák légierőt, mely rendelkezett szovjet SB-2-es bombázókkal. De ezek bombaterét 6x100 kg-os terhelésre alakitották át. Igy három gépük nem vethetett 30 db. bombát.
Repülőgépek átalakitásának nyomára senki sem akadt az átvizsgált iratok között. Azt is ki lehet zárni, hogy alig négy nap alatt a németek zsákmányoltak három orosz repülőt és ki is képezték rá a megfelelő személyzetet. Bármilyen zseniálisak voltak is a német pilóták, teljesen ismeretlen gépeket ők sem tudtak ilyen gyorsan berepülni.
Borsányi Julián A magyar tragédia kassai nyitánya c. Münchenben 1985-ben megjelent könyvében dr. Schramm professzor személyes feljegyzéseire utalva felteszi, hogy a szovjetek az Eperjesre telepitett, létfontosságú német hiradóközpontot akarták bombázni. A korabeli térképek alapján a két város rendkivüli módon hasonlitott egymásra. Mindekttőt É-D-i irányban folyóvölgy szelte át. Hasonló volt a környező növénytakaró, a domborzat, az utak és vasútvonalak iránya, elhelyzekedése. A két város egymástól kb. 30 km-re található.
Megjegyzendő, hogy a szovjet légierő igen sok 1938. előtt készült térképet használt. Ezeken Magyarország 1938-1939-1940. évi határváltozásai nem voltak bejelölve.
30 km békében még autóval is sok. De háborúban, ellenséges légtérben szinte semmi. Nem akarok felsorolni eseteket, amikor még az USA légiereje is elkövetett hasonló tévedéseket.
A felsorolt tények és következtetések részletesebben elolvashatók Pataki-Rozsos-Sárhidai 1992-ben megjelent Légi háború Magyarország felett c. kétkötetes művében is.
Számomra logikailag ez a leginkább meggyőző lehetőség. Ha valakinek ettől eltérő tények vannak a birtokában, Kérem, hogy irja le! De csak a tényeket! Én is abban nőttem fel, hogy német akcióról volt szó. De a Top Gun cikke és a könyv leirásai alapján elképzelhetőbbnek tartom az orosz tévedés lehetőségét.
A bombatámadás vázlata
Az egyik befulladt bomba a kiásása után
A romok között talált bombafüggesztő szalag
Az egyik bomba gyújtója

Tudom, hogy Sztálingrád ostrománál Hitler követelte e magyarok segítségét, hogy erőket vonhasson el Szálingrád alól (Don-kanyar), de még '41-ben nem volt a németeknek szüksége a kisebb országokra. Pedig akkor magyaro. kéretlenül küldte "seregeit", hogy majd ha németo. győz, akkor Mo. is kapjon a "kalácsból".

Hát ez is egy jó kérdés. Így is sok ország csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, nem értem, a mi csatlakozásunk miért volt olyan rettentően fontos.

Én úgy tudom, hogy felségjelzés nélküli gépek bombáztak. Azt viszont már nem értem, a németeknek mért kellett annyira Mo. segítsége?

Igen, ez így van. Aztán, hogy melyik állítás az igaz, az már más kérdés. Egyébként nagyon valószínű, hogy német gépek voltak szovjet jelzéssel (esetleg enélkül). Ha így volt az ok: Mo. lépjen be a háborúba. Így kellett rákényszeríteni minket?!

Ha jó messze visszakeresel, már leirtam egy TopGun-beli elemzést.
Teljesen váratlan eredményt hozott. Valószinűleg az oroszok bombázták, tévedésből. Kb. harminc kilométert tévedtek. Valszeg eperjesen (ami nagyon hasonó felépitésű, csak kicsit kiseb város volt) akartak egy német törzset bombázni.
De ha valaki akarja, akkor leiratom újra, terjedelmesebben is az elemzést.

szerk: bocs! Most el kell mennem. De ha akarjátok, holnapra leirom!

Ahhhh, igen, Kassa, na, ez nem jutott eszembe, bocs. Érdekes téma. Állítólag felségjelzés nélküli gépek bombázták, de többen látták, hogy tipikus német repülők voltak. Az oroszoknak nem állt érdekükben, hogy még egy állam megtámadja őket.

Sztem Kassával kevered Mellesleg érdekes egy dolog, az biztos.

Van egy megoldatlan kérdés! Milyen gépek bombázták Pozsonyt? Arról hallottatok? Amiatt szállt be Mo. a II. vh-ba.

Mindkét adat helyes lehet, srácok.
Én még 20 milliót tanultak történelemből. De ebben benne vannak a civil áldozatok is. Azok az elhurcolt és kivégzett emberek, akiket a származásuk miatt vittek kényszermunkára. Meg azok a civil áldozatok, akik a bombázások és az éhezés miatt vesztek oda.
A történelem sokszor kényszeriti tévedésre a történetirókat. Pl. a mai napig senki sem tudja, hányan haltak meg Drezda bombázásakor. Ugyanis a város tele volt olyan menekülő civilekkel, akiket sehol sem tartottak nyilván.
A Szovjetúnióban még sokkal rosszabb volt a helyzet. Menekülő tömegek, áttelepitett tömegek, fogságba esettek és kivégzettek tömegei. És kegyetlen szigor. Sztálin a saját fiáról sem volt hajlandó egyezkedni, amikor a németek ki akarták cserélni Paulus tábornokért.
"Kapitányért (százados) nem adunk tábornokot!"

Hát, azért látszódik, hogy az oroszok nem óvtűk annyira az embereiket. Németország sokkal kisebb és még el is vesztette a háborút, de a szovjetúnió mégis több embert vesztett. Ebből is látszódik, hogy nem éppen a zseniális orosz tábornokok vitték sikerre a sereget (sőt!).

Igen, ez katonai embervesztesség néven szerepelt. Dehát így sem szebb a helyzet.

Hú, az sem kevés, de nekem a töri atlaszom azt írja, hogy:
Szovjetúnió: KB 20 millió halott (!), és én olyat is hallottam hogy 26 milla (!)
Németország: 9 millió halott
Amit te írtál, az lehet hogy "csak" a katonai áldozatok, az enyám pedig a civil+katonai egyben.

Én tudom, egy könyv szerint:
Szovjetunió: 13.6 millió
Németország: 3.6 millió
Japán: 1.14 millió
Kína: 1.3 millió
Lengyelország: 0.32 millió
USA: 0.29 millió
Egyesült Királyság: 0.27 millió
Magyarország: 0.16 millió

Szomorú adatok ezek...

Hú, hát az oroszok... Tudja valaki, hogy megközelítőleg hány orosz halt meg a világháborúban?

Már többször leirtam, de nagyonszeretném megszerezni a nálunk Hat év történelem cimen vetitett sorozatot. Nekem az tetszett eddig legjobban a dok.filmek közül.
Amerikaiak és oroszok közösen csinálták a II. VH-ról. '81-ben mutatták be, tele volt olyan felvételekkel, amiket korábban nem publikáltak.
Az amerikaiak azért szálltak be, mert a sok film miatt náluk a fiatalok félreismerték a háborút. Az oroszok meg azért, mert számukra máig komoly hagyományai vannak és alig van olyan család, amelyik ne gyászolná egy-két elesett tagját.