Nekem az is eszembe jutott, hogy a nyomok eltüntetésére az a legbiztosabb mód, ha én magam vezetem a vizsgálatot. hiszen akkor csak az kerül a jegyzőkönyvekbe, amit én jónak látok.
Én öt lehetséges elkövető-csoportot tudnék megnevezni. De egyikre sincsen bizonyiték. Lehettek sikorski lengyel ellenfelei. Sztálin ügynökei. Angol titkosszolgálat, vagy amerikai ügynökök. És nem szabad elfeldkeznünk a német ügynökökről sem. Hiszen Sikorski elég jó összefogta a lengyel emigrációt.

Wladislaw Sikorski tábornok lezuhanása

Nemrégen irtam Yamamoto tengernagy haláláról, ami alapvetően befolyásolta a csendes-óceáni háborút. Most egy tábornokról irok. Egy lengyel tábornokról, aki nagy ember is lehetett volna, de kezdett egy kicsit kényelmetlen lenni a szövetségeseknek. Halálának pontos körülményeit ma is homály fedi.
1939. szeptemberében, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, Sikorski tábornok, aki a korábbi években lassan szembekerül Pilsudski marsallal, felajánlotta szolgálatait a lengyel kormánynak. Elképzelései azonban válasz nélkül maradtak. Ezért elhagyta hazáját és két nappal Varsó kapitulálása előtt Párizsba érkezett. Itt 1939. szeptember végén megalakult a lengyel menekültkormány, melynek honvédelmi minisztere és miniszterelnöke is Wladislaw Sikorski tábornok lett. Nagy befolyással birt a szerveződő lengyel hadseregre, melynek főparancsnoka lett. 1940. nyarán, Franciaország megszállását követően Sikorski kormánya és kb. 30’000 lengyel katona áthajózik Angliába.
Az újjászerveződő lengyel hadsereg pilótái tevékenyen kivették részüket az angliai csatából és a kezdeti időszakban Sikorski tábornok Churchill egyik legfontosabb szövetségesének számitott. Személyiségét, politikai éleslátását az angolok is sokra értékelték.
Amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadta a Szovjetúniót, Sikorski Moszkvába utazott. Churchill nyomására aláirta a „Sikorski-Sztálin-paktumot”, mellyel több százezer, mg 1939. őszén Szibériába deportált lengyel életét mentette meg. Ezt a tettét azonban politikai ellenfelei sosem bocsátották meg neki.
1941. decemberében Sikorski ismét Moszkvába utazott és egy 14’000 lengyel tiszt nevét tartalmazó listát tett Sztálin elé. Sztálin szerint azok a tisztek Mandzsúriába menekültek. Ennek ellenére a két kormányfő újabb megállapodást irt alá a lengyel-szovjet összefogásról Németország ellen.
1942. márciusában Sikorski tábornok az USA-ba repült egy Churchill által a rendelkezésére bocsátott Liberator fedélzetén. Az Atlanti-óceán felett egyik tisztjének hálózsákja alatt egy gyujtóbombát találtak. A bombát hatástalanitották, a tiszt azt vallotta, hogy ő tette oda, ezzel akarta felhivni a figyelmet egy esetleges Sikorski elleni merényletre. Néhány hónap múlva elmebetegnek nyilvánitották, majd Edinburgh-ben fényes nappal halálra gázolta egy teherautó.
1942. novemberében Sikorski ismét az USA-ba utazott. Roosewelttel szerette volna megtárgyalni a Szovjet területi követelésekkel kapcsolatos álláspontokat. Ezúttal egy kétmotoros Lockheed Hudson-t bocsátott a rendelkezésére a RAF. Montrealban a felszállás után, kb. 30 méter magasságban a gép mind a két motorja leállt. A pilóta szerencsésen hasraszállt a repülővel.
Roosewelt szivélyesen fogadta a tábornkot, pedig személye és törekvései ekkor már kezdtek kellemetlenek lenni. Churchill-Roosewelt-Sztálin közös elképzeléseit nem keresztezhette egy a nácik elleni harcnál nagyságrendekkel kisebb probléma!
1943. április 15-én a Radio Berlin világgá röpitette a hirt, miszerint a katyni erdőben a németek lengyel tisztek tömegsirjaira bukkantak. Sikorski tábornok azonnal felkereste Churchillt „tanácsért és segitségért”. Churchil igen nyomatékosan értésére adta, hogy mivel a halottakat úgysem lehet feltámasztani, nem szeretné, ha ez az ügy a szövetségesek közötti jó viszony rovására menne. Sikorski ennek ellenére a Nemzetközi Vöröskereszthez fordut és kérte az ügy kivizsgálását. Az orosz Pravda a vizsgálóbizottság felállitásának hirére Hitler elvbarátjának nevezte Sikorskit és a Szovjetúnió megszakitotta a kapcsolatait a lengyel menekültkormánnyal.
A politikai következmények hatására Sikorski tábornok 1943. május 25-én elindult megszemlélni a Közel-Keleten állomásozó lengyel egységeket. Az AI-523-as számú Liberator fedélzetén a tábornok elrepült Iránba, Irakba, Palesztinába. Június 28-án érkezett Kairóba, ahol néhány napot pihent, amikor is Churchill távirata Londonba szólitotta.
1943. június 3-án, szombat délután érkeztek Gibraltarba. Másnap a tábornok a lányával és kiséretével megnézte Gibraltar nevezetességeit. Közben a szerelők átvizsgálták és felkészitettték az útra a Liberatort. Este Sikroski tábornok és kisérete tovább indult Londonba.
Felszállás után kb. 50 méter magasban, 260 km/h sebességnél a pilóta későbbi tanúvallomása alapján a kormányszervek nem működtek, a gépet nem lehetett tovább emelni. Ezért Prchal pilóta rádión jelezte a hibát és kényszerleszállást hajtott végre a tengeren, a parttól alig 500 méterre. A helyszinre érkező csónakok több holttestet is kihúztak a vizből, de csak egyetlen túlélőt, a pilótát.
Az esetet kivizsgáló bizottság három hét után kijelentette: „Az AI-523-as Liberator lezuhanásával kapcsolatban szabotázsról nem beszélhetünk.” Ennek ellenére Churchill 14 nappal később egy másik bizottság kiküldését javasolta. De ez a vizsgálat sem deritett ki többet, mint hogy a VIP gép erősen túlterhelten emelkedett a levegőbe, de ez nem lehetett a pilóta hibája. A túlterhelés viszont eredményezhette a kormányberendezés manőverező képességének csökkenését.
Annak ellenére jelentették ki mindezt, hogy a vizsgálatok megállapitották, legalább két illetéktelen személy is hozzányúlhatott a meglehetősen hanyagul őrzött liberator berendezéseihez. Mindkét személy csomagokat vitt a VIP gép fedélzetére.
Éppen ezért máig akadnak, akik úgy vélik, az illetékesek indokolatlanul gyorsan zárták le a vizsgálatokat. Hiszen a tábornok halála más, több szempontból kényes ügyeket is lezárt, mégpedig a szövetséges nagypolitika napi érdekeinek megfelelően.
Zárszóul egy különös adalék Wladislaw Sikorski tábornok halálához. Amikor 1943. július 8-án ünnepélyes keretek között a Gibraltarban állomásozó Orkan nevű rombolóra vitték a koporsóját, a romboló legénységét igen nehezen lehetett rábeszélni a tábornok holttestének Londoba vitelére. A tengerész babona szerint a koporsó szálitása bajt jelent. Az Orkan három hónappal később teljes legénységével együtt elsüllyedt.

Én '80-ban vonultam Szabadszállásra és onnan is szereltem le.

79-től 80-ig Szabadszálláson egy T-55-el.80-tól Szombathelyen egy T-72-en

Furcsa dolog ez a kegyetlenkedéssel kapcsolatban.
A németek feldúlták oroszország nagy részét. A hóditókkal szembeni kegyetlenség talán még el is fogadható. De az már másik eset, amikor a védekezőből vált hóditó.
És mi a helyzet a kultüra nevében elkövetett kegyetlenségel?
A haláltáborokkal és az olyan esetekkel, mint amikor a németek egy kettős alagutat akartak késziteni a V-2 gyártásához. Egy tülélő mesélte el dok.filmben, hogy naponta vonultak be a munkások csaapatai, felváltani a korábbi dolgozókat. De senki sem jöt kifelé. A legrondább haláluk volt. Éhenhaltak munka közben.
Az oroszok kegyetlenségéhez két "apróság". Szegeden két orosz katona megerőszakolt egy lányt. A lány és az anyja elmentek a parancsnokhoz és a lány kiválasztotta a két oroszt. Fél órán belül kivégezték mind a kettőt. Az apám akkor éppen fűtő volt abban az épületben, ahol az azonositás és a kivégzés történt.
A másik. Anyám két ismerőse motorral bement Szegedre, elintézni a házasságkötéshez szükséges dolgokat. Elgázolta őket egy orosz dzsip. Meghalt a két fiatal és amikor a szüleik panaszt tettek, kivégezték a gázoló sofőrt.
Megtörtént eset mind a kettő.

Sok érdekes és ellentmondásos dolog van az oroszokkal kapcsolatban.
Olvastam róla,h ogy az oroszok a sebesült német katonákat nem ejtették foglyul, hanem azonnal lelőtték.
Ugyanakkor nemrég egy dok.filmben egy német túlélő mesélte el, hogy az orosz fogolytáborban egy társa odament a szivarozó orosz parancsnokhoz és rámutatva a szivarra, elkérte. Az orosz egy pillantra meglepődött, aztán vállat vont és odadta a szivarját a német fogolynak.
Azért nem hiszem, hogy az oroszok lőttek volna az ejtőernyőn lógó ellenfélre, mert magyar pilóták elég hoszú ideig vettek részt a háboraban, és Tobak a könyvében kifejezetten csak amerikaiakkal szemben emliti. Az egyik eset ejtőernyőn lelőtt bajtársról szól, a másik egy hasraszállt Messer, aminek a pilótáját mélyrepülésben lelőtték az amcsik.

Erről nem olvastam. De a nagy kedvencem, Tobak Tibor és Adolf Galland is kihangsúlyozta a könyvében, hogy az amerikai pilóták bizony nem egyszer célba lőttek az ernyőn lógó ellenfélre.
Rajtuk kivül sem az angolokról, sem az oroszokról, sem a németekről nem olvastam effélét.

Az angliai légicsata

Sokan és sokféle szempontok alapján irtak már az angliai légcsatáról. A népszerű történelem kihangsúlyozza a győzelem és az angol radarok fontosságát. Kevesen tudják, hogy nem a radarok, hanem a radarok, a légi és földi megfigyelők jelentéseit, adatait feldolgozó irányitóköpont volt az igazán nagy angol találmány. Ebben a (háborús filmekben olyan sokszor ábrázolt) terembe több ezer jelentés futott be minden német támadás idején. Elemzők tucatjai dolgoztak az adatokon és a kijelzők jelenitették meg a hatalmas térképen, hogy hol találhatók a saját gépek és a támadó kötelékek.
Ennek a rendszernek köszönhetően tudták Dowding marsall és törzstisztjei mindig a megfelelő helyre koncentrálni az angol vadász századokat. Bevetés közben tudtak új célpontot adni pilótáiknak.
Az irányítórendszer után most lássuk a csatában részt vevő erőket. A németek a 'Seelöwe' (Oroszlánfóka) hadművelet, Anglia megszállásának előkészitéseként akarták kivivni a légi uralmat és megsemmisiteni a RAF erőit. Ehhez három légiflottát vontak össze Észak-Franciaországban, Belgiumban. Ez a hatalmas erő 2669 repülőgépet számlált. 1361 bombázót, 375 nehézvadászt és 933 vadászrepülőt.
Angol adatok szerint a RAF 1940. augusztus közepén 878 db. bevethető Spitfire és Hurricane vadászrepülővel rendelkezett.
Habár a történelem szerint az angliai csata az Adlertag-gal kezdődött 1940. augusztus 13-án, valójában már július 10-én nagyszabású támadás ért egy angol konvojt Dover előtt és a német gépek Dover és Plymouth közötti kikötőket is bombázták.
Göring, aki eltökélte, hogy egyedül a Luftwafféval fog győzelmet aratni, 1940. augusztus 08-ra tűzte ki a tömeges támadás kezdetét, az ’Adlertag’-ot. A rossz időjárás miatt azonban a támadás előbb 13-án reggel 7 órára, majd 14 órára tolódott. Jellemző volt a szervezésre, hogy ezt az utolsó halasztást elrendelő parancs nem jutott el a KG.2. bombázóezredhez, mely reggel megkezdte Eastchurch és Sheerness ellen a légitámadást.
A 13-ai tömeges légitámadásban az angol pilóták háromszoros túlerő ellen harcoltak. Ennek ellenére egyes jelentése szerint 45 ellenséges gépet lőttek le 13 saját gép elvesztése árán. A súlyos német veszteségeknek két fő oka volt. Az egyik a kiválóan megszervezett angol vadász-irányitás, melynek segitségével a vadászrepülői koncentráltan támadhattak. A másik ok a német vadászrepülők hatósugara volt. Egy Messerschmitt 109E kb. 80 percre elegendő üzemanyagot vihetett magával. Ebből 30 perc alatt érték el a bevetés helyét. 10-15 perc jutott szabad vadászatra, légi harcra és a bombázók védelmére. A többi időre szükség volt a hazajutáshoz és a leszálláshoz. Sokszor a sikeresen alakuló légiharcot kellett megszalitaniuk, hogy utolsó csepp benzinjükkel hazavergődjenek. Igy a német bombázók a bevetésből hazafelé védtelenül maradtak.
Adolf Galland hasonlata szerint a német vadászrepülők olyan helyzetben voltak, mint a láncra kötött házörző kutya, mely a betörő torkának akar ugrani, de saját lánca mindig visszarántja.
Az angol Hurricane-ek, melyek ekkor a RAF vadászgépeinek többségét adták, sikeresen harcoltak a német bombázók ellen, de alulmaradtak a német vadászokkal szemben. A Spitfire-ek voltak méltó ellenfelei a Messer-eknek, de még ők is súlyos veszteségeket szenvedtek. 1940. július 10. és augusztus 19-e között a RAF (saját adatai szerint) 550 német repülőgép lelövése mellett 353 saját gépet veszitett. Mivel az angliai csata ezen szakaszában a RAF leginkább a vadászerőit vetette harcba, igy ez a veszteség is zömében a vadászrepülőket érte.
Ebben az időszakban mondta Dowding marsall: „Ha a németek még egy héten át képesek a légifölényt megtartani, akor megnyerték a háborút.”
Nagy szerencséje volt Angliának, hogy északi iparvárosai kívül estek a Messerschmitt 109-esek hatósugarán, igy a németek nem tudták a gyárakat hatékonyan bombázni. Ez pedig azt jelentette, hogy folyamatosan gyárthatták a vadászrepülőket.
Ráadásul igen sok külföldi pilóta is részt vett a Luftwaffe elleni harcokban. Az angliai csatában bevetésre került 3080 pilótából csak 2543 volt angol! Azokban a hetekben a RAF minden hatodik pilótája valamely más nemzet önkéntese volt.
Ennek ellenére az angol légierő kénytelen volt London környékéről északabbra kellett visszavonniuk a vadász századaikat, a repülőtereiket ért támadások miatt.
Aztán 1940. augusztus 23-án egy váratlan és sorsdöntő esemény történt. Egy német bombázókötelék 12 gépe navigációs hiba miatt (és ekkor még Hitler határozott parancsa ellenére) London egyik legsűrűbben lakott negyedére dobta bombáit. Megtorlásul másnap éjjel a RAF 81 bombázója indult Berlin ellen. Csak 29 érte el a célt és dobta le bombáit, de ezzel véglegesen megváltoztatták az angliai csata menetét.
Szeptember 4-én Hitler egy sportcsarnokbeli gyűlésen megtorlással fenyegette meg Angliát és ezzel kezdetét vette London bombázása. Szeptember 6-án még csak 68 német gép támadta a várost, de 7-én már 250 bombázót és 500 vadászt észleltek a radarok. London keleti része, a Themze dokkjai hamarosan lángoltak. A felszálló fekete füstöt állitólag még a partvidéken is látni lehetett.
De a RAF vadász századai fellélegezhettek. Megszűntek a repülőtereik elleni támadások. Közben megérkeztek hozzájuk a más gépekről (bombázókról és felderitőkről) átképzett pilóták is. Igy szeptember 15-én (az angliai csata fordulópontján) a Göring szerint már megsemmisitett angol légierő 300-nál több vadászgéppel fogadhatta a támadó német légiflottát. 700 német vadászrepülő és 400 bombázó támadta ezen a napon Angliát. Estére az angol rádió 99 bombázó lelövését jelentette be!
Az angliai csata utolsó, október végéi tartó szakaszában Göring már csak két alkalommal küldte nagyobb számban a bombázóit Anglia fölé. Szeptember 27-én és 30-án. Csak ezen a két napon 103 gépet veszitettek a németek, 48 angol vadászrepülő lelövése ellenében.
A veszteségek hatására a németek október elején felhagytak a nappali támadásokkal. Október 12-én Hitler elhalasztotta, majd 1941. elején végleg törölte a ’Seelöwe’ hadműveletet. Ezzel lényegében okafogyottá vált az angliai légicsata. A németek egészen a II. Vh. végéig erőltették London bombázását, előbb repülőkkel, majd V-1-es szárnyasbombákkal és V-2-es rakétákkal. De 1941. június 22-től erejük legnagyobb részét már a keleti front kötötte le.
Az angliai csata egyik érdekes momentuma, ami igen kevés emlitést kapott a történelemben, a németek egyik kisérlete a La Manche csatornában landoló német pilóták mentésére. A Csatorna egyes részein un. ’Udet-féle’ mentőbólyákat horgonyoztak le Ernst Udet kezdeményezésére. A 4x2,5 m-es alaterületű, feltűnő piros-sárga festésű bólyák úgy néztek ki, mint egy felszinre emelkedett tengeralattjáró. Élelmiszer, száraz ruha, gyógyszer és erősitőszerek, valamint egy felfújható gumicsónak volt rajtuk. Képesek voltak egy-két gépszemélyzet pár napos ellátására. Ha „lakója” volt a hatalmas vörös kereszttel ellátott bólyának, egy piros-sárga zászlót lehetett felvonni jeladásul és a járőröző hidroplánok figyelmét rakétákkal lehetett felhivni.

Oké, jobban belegondolva, igazatok van

OFF!
Hali Prisoner!
Üdvözlet egy másik volt páncélosnak. Te hol szolgáltál? És milyen csörömppel?

na figyelj adibaby ki vagy te?Guderian vezérezredes álnéven?

OFF: Miért érzem azt prisoner1, hogy te folyamatosan a levegőbe beszélsz?

Ez tény.Mivel anno páncélos voltam ezt csak megerősíthetem.Talán a srácok is tanulhatnak valamit arról hogyan működik egy valódi fegyver,mert a monitoron ezt nem lehet reprodukálni még a legjobb szimulátor programmal sem.Azt érezni kell,ott kell lenni és befogni a fület ha böffen egyet.A monitor nem fog megrázkódni tőle.

Lehet, hogy kicsit OFF!
A nagyobb lövedékhez mindig arányosan nagyobb kivető töltet is jár, Sonka. Más szóval egy géppuska lövedékét is megfelelő sebességre gyorsitják fel, meg a gépágyúét is. Ezt a töltény hüvelyében levő lőportöltet (kivető töltet) biztositja, és a fegyver csőhosszával lehet növelni.
A te elméleted szerint egy 100 mm-es ágyú lövedékének sokkal hamarabb le kellene esnie, mint egy 7,62 mm-es géppuska, vagy Dragunov mesterlövészpuska lövedékének. De mi a tankunk 100 mm-es ágyújával 19-20 km (!) távolságra is el tudtunk volna lőni, ha kell.
Erre egy géppuska soha sem lehet képes. Azonos torkolati sebesség esetén a nagyobb tömegű lövedéknek nagyobb a mozgási energiája, tovább repül stabilan a röppályán.
A repülőgépek géppuskái és gépágyúi egyaránt kb. 1200-1500 m "hatásos" lőtávval rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy ezen a távolságon belül nem kell "emelni" az irányzékot, közvetlenül lehet célozni.

Sonka: A fizika a nagyobb testeknek erősebb gyorsulással távolabbi eljutást is eredményez. Mivel ezek a lövedékek sokkal több robbanóanyaggal lövelltek a magasba, súlyuk önmagukat "húzta" felfelé. Az egyetlen, ami nem érhette el a géppisztolyok és géppuskák szintjét, az a pontosság, mivel a lövegben történt robbanás rázkódása nagyobb elmozdulást eredményezett.

Hát pedig, Dantes, pont az volt a legnagyobb előnye, hogy sok volt belőle márpedig azért, mert egyszerű volt, és olcsó. Egy Tigris, vagy egy Párduc legyártása eléggé költséges mulatság volt.
Egyébként nemrég olvastam egy érdekes dolgot: az (egyik) ok, amiért még a háború végéig is főleg Panzer IV-eseket gyártottak a németek az volt, hogy annyi időbe tellett volna átállni a német gyáraknak a Tigrisek/Párducok tömeges gyártására, hogy az azidőalatti tankhiányt a német hadigépezet nem bírta volna el...

Hát nem tudom, blarskerin, biztos vagy benne, hogy hasonló lőtávolsággal bírtak a gépágyúk, mint a gépfegyverek? Ha csak a puszta fizikát veszem alapul, akkor a nagyobb lövedék nagyobb légellenálásba ütközik, és mivel nehezebb is, a gravitáció jobban hat rá, ergo hamarabb kezd el "zuhanni"...

A legtöbb gépágyúnak legalább olyan jó a lőtávolsága,m int egy géppuskáé. Amire te célzol, Sonka, az a Me-262 orrába épitett MK-108-as 30 mm-es gépágyú. Ennek olyan erejű robbanótöltete volt, hogy egyetlen találat kb. 1 nméteres lyukat tépett egy bombázóba, nagyjából öt találat kellett egy B-17-es lelövéséhez.
Viszont a torkolati sebessége olyankicsi volt a lövedéknek, hogy egészen közel kellett menni a célponthoz. Nagyon gyakorlott pilóta kellett hozzá, aki a Me-262 és a bombázó sebessége közti nagy különbség miatt a tüzelésre alkalmas 1-2 másodpercben nem csak lőni tudott, hanem találni is.
Ha érdekel benneteket, tudok egy szép kerek leirást adni a "Viharmadarak"-ról.

Nagyon jó kis összehasonlitás, Sonka!
De két apró dologban ki kell javitsalak.
Az amerikai csúcstechnológiáról kezdtünk beszélni. A Mustang pedig legfeljebb félig amerikai gép. Az első berepülések után alcsaonytámadó és csatarepülőgéppé degradálták, mert a sebessége és a hatósugara sem volt megfelelő. Ha kicsit lenézőleg nem adják át az angoloknak, akik beleépitették a saját motorjukat önhatalmúlag, az amerikai gyártók és tervezők tudta nélkül, ma azt sem tudnánk, hogy ez a hires gép egyáltalán létezett.
Más szóval számomra a Mustang éppen annak a bizonyitéka, hogy az amerikaiak nem álltak a helyzet magaslatán.
A másik dolog. Az a hat hires fél colos gépuska nagyon sokáig volt az amerikai repülőgépek fő fegyvere és nagyon sok kritikát is kapott. Igen, valóban pontosak voltak. De de a romboló erejük igen kevés volt. Kicsit későbbi gépről van adatom, egy koreai MiG-15-ös száznál több ilyen géppuska-találattal simán hazatért és leszállt a bázisán!
Sokszor felhozod a P-47-es Thunderbolt-ot is. Elég, ha a méreteit megnézed. Tipikusan amerikai gép. Gyors, nagy és baromira nehéz. Olyan az igazi vadászgépek között, mint egy feltuningolt kamion a Forma1-es atutók között. Ennek hasonmása a haditengerészet F6-os Hellcat vadászgépe.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba:

Az Fw-190-es első verziói 1941 közepe felé kerültek a csapatokhoz. Ezek a korai verziók tökéletesen elegek voltak arra, hogy legyűrjék az Mk V-ös Spitfire-eket, de nehogy azt higgye valaki is, hogy képesek voltak 700+ km/h-ra! Ha a Mustang-okkal akarjuk összehasonlítani, akkor az A8-as verziót kell figyelembe vennünk (az utolsó előtti verziót; az utolsó az A9-es volt, de nem készült belőle túl sok...)

Focke-Wulf Fw 190 A8:

Max sebesség: 685 km/h (750 km/h zuhanórepülésben)
Hatósugár: 800 km/h
Max szolgálati magasság: 11410 méter
Fegyverzet: 2 gépfegyver és 4 gépágyú

NAA P-51D Mustang:

Max sebesség: 703 km/h
Hatósugár: 2655 km pótüzemanyag-tartállyal
Max szolgálati magasság: 12770 méter
Fegyverzet: 6 gépfegyver, kábé 900 kg-nyi bomba, 10 db rakéta (abban nem vagyok biztos, hogy mindezt egyszerre fel is pakolták rá...)


Elmondhatjuk, hogy mindkét gép igencsak jól manőverezhető volt. A Fókát (relatíve) nehéz volt eltalálni, viszont a Mustang jobban bírta a gyűrődést, még viszonylag sok sérülés után is haza lehetett reptetni. Páncélvédettsége mindkét gépnek megfelelő volt. A Fókánál a legnagyobb baj nem is magával a géppel volt, hanem a pilótákkal, akik repülték... mivel főleg gépágyúk voltak rajta, a tapasztalt pilóták kezében halálosztó volt a gép, a közepes képességű pilóták viszont nem tudták kihasználni a benne rejlő potenciált. A németek balszerencséjére a legtöbb tapasztalt pilótáikat a háború első felében elvesztették. A Mustang viszont még a közepes képességű pilóták kezében is szépen muzsikált, mivel a hat gépfegyvere iszonyatosan pontos volt, remek ballisztikai tulajdonságokkal.

Én nem mondtam egy szóval se, hogy rossz gép. Én azt mondtam, hogy a P-51-es, vagy a P-47-es volt olyan jó, mint az Fw-190-es. Az, hogy melyik volt a Második Világháború legjobb vadászgépe, lehetetlen eldönteni. Nem volt egyetlen ember se, aki az összessel repült volna, és mindegyiknek voltak kisebb/nagyobb hibái, illetve nem elhanyagolható előnyei.

Igen messze kerültünk az amerikai II. Vh-s csúcstechnológiától, amire az észervétlenül maradt német berepüléssel, illetve a gázturbinás repülésben való lemaradásukkal kapcsolatban céloztam.
De ha már szóba került a Focke-Wulf FW-190-es repülő, azért ne halgassuk el a szakértők véleményét se. Ha a németek nem ragaszkodnak kényszeresen a 109-es Messer-hez, sokkal jobb gépeik is lehetek volna. A magyarok által 'Fóka' néven tisztelt Focke-Wulf 190-esnek volt a háborúban a legkisebb keresztmetszete, ha hátulról támadta egy ellenséges gép.
És befejezésül, mivel nem kenyerem a fölös vita, belinkelek két oldalt Kenneth Munson A II. Világháború repülőgépei c., nálunk 1995-ben megjelent könyvéből.
az első oldal
a második oldal

Dantes, az a gép, amiről te beszélsz, az a Ta-152-es. Igaz ugyan, hogy a Fw-190-esből fejlesztették ki, de ezenkívül nem sok köze hozzá. A Fw-190-eseket BMW hajtóművekkel látták el, a Ta-152-eseket pedig (ahogy írtad) Jumo 213E-kel. Az a gép csak 1944 végén állt hadrendbe, 100-150 gépnél nem készült több belőle. Na ő képes volt 750 km/h-ra is, csak épp elég sok gond akadt vele, ezért akadozott a gyártása.
Ez a gép nem összetévesztendő az Fw-190-essel (nemhiába van külön jelzésük).

Az angliai csatáról egy komolyabb hsz-ben fejtem ki a véleményemet, mint azt az előbb is igértem. Dátumokkal, adatokkal.
Most csak annyit mondanék, hogy a döntetlennel nem értek egyet. Egy hárborúban-csatában az a fél tekinthető győztesnek, aki meg tudja valósitani a saját célját. Ez szerencsére az angoloknak sikerült. Meg akarták védeni Angliát és sikerült is. Hogy miért és hogyan, abba most nem mennék bele.
Döntetlen akkor lett volna, ha a Luftwaffe szétzúzza a RAF-ot és azután áll el az inváziótól. De igazából nem győzték le az ellenfelüket. Igaz, az angolok sem győzték le a Luftwaffe-t.