Tűzhalál

Magyar ejtőernysök tragédiája 1941. április 12-én

1938. nyarán határozta el a Honvédelmi minisztérium, hogy megalakitja az ejtőernyős fegyvernem első szervezeti egységét, az első magyar ejtőernyős századot.azonnal tervbe vették a század bővitését is, zászlóalj nagyságrendben. A század parancsnokául Bertalan Árpád árkász századost nevezték ki.
1941. áprilisában, amikor az ejtőernyősök megkapták a parancsot első harci bevetésükre, öt Savoya-Marchetti SM-75 gépükből négy volt üzemképes, az ötödiket javitották. A bevetési terv szerint a vizes pápa repülőtérről, ahonnan a gépek csak üresen tudtak felszállni, áttelepültek a veszprémi repülőtérre. Innen a 1941. április 12-én reggel indulva a jugoszlviai Újverbász és Szenttamás térségében kellett ugraniuk, majd a szenttamási hidat elfoglalniuk és biztositaniuk a felrobbantás ellen.
A bevetés reggelén, 1941. április 12-én az E-102-es jelű vezérgép kezdte a startot. Rendben felgyorsult, elemelkedett, majd kb. ötven méter magasból a bal szárny felé csúszva visszazuhant és kigyulladt. A roncsban bennégett Bertalan Árpád őrnagy, Kelemen Károly százados (pilóta) és tizenöt ejtőernyős katona.
Igazából sohasem sikerült tisztázni, mi okozta a tragédiát. Az egyik (talán a legkézenfekvőbb) magyarázat szerint hibásan, vagy egyáltalán nem működött a gép magassági trimmelő (kiegyenlitő hidraulikája.
A megmaradt gépek a bevetést végrehajtották. De máig ismeretlen okból az ugrás kilométerekkel a kijelölt cél előtt történt meg.
Egy a magyar ejtőernyősök repülőgépei közül
Gyakorlatra induló ejtőernyősök
A tragédia emléktáblája

A veszprémi tragédia hősi halottai:
Vitéz Bertalan Árpád őrnagy
Kelemen László százados
Bene László főhadnagy
Petri János őrmester
Döbör János
Horváth Gyula
Kerekes Imre szakaszvezető
Koscsó Lajos tizedes
Auth Károly
Molnár András
Németh János
Szabó György őrvezető
Czakó Mihály
Fejes József
Horváth Mihály
Pados Géza
Pomázi Imre
Radványi Mihály
Sándor Sándor
VargaGyula ejtőernyős

Az olaszok kicsit korán kezdték a légierejük fejlesztését, ezért sok volt a kétfedelű, a háború kezdetén alapból elavult gépük.
A modernebb, egyfedelű gépeik pedig rendre túl gyenge motorral épültek.
A Savoia-Marchetti bombázó és szállitógépeik a háború kezdetén még jó szinvonalúak voltak. A magyarok is sok olasz technikát vásároltak. Például Savoiakat is. Az egyikkel aztán történt is egy nagyon csúnya ejtőernyős baleset. A repülőtéren gyulladt ki a gép, tele harcba induló ejtőernyősökkel.
Ha akarjátok utána nézek és irok az esetről.

engem még a repülés érdekel nagyon^^!Bár szemüveges vagyok...

Nos, az olasz Második Világháborús vadászgépeket nem nagyon ismerem, de a bombázóik kifejezetten jók voltak! Sőt, a Savoia-Marchetti SM 79-es a háború egyik legjobb szárazföldi bombázója volt!

Ha belegondolsz, hogy a modern német és angol gépek közt megjelentek az olaszok az I. Vh-s repülőknél csak erősebb, de nem sokkal modernebb gépeikkel, akkor nincs min csodálkozni.
A Fiat CR 42 merev futóműves, kétfedelű vadászgép volt, nyitot pilótafülkével. A sebessége kb 200 km/h-val elmaradt a modern gépekétől, a fegyverzete meg összesen két db. 12,7 mm-es nehézgéppuska.

A tipus érdekessége, hogy mi magyarok is megvettük, a Felvidék megszállásakor még az volt a legelterjedtebb vadász a magyar légierőben.

Olasz repülők az angliai légicsatában

Kevéssé ismert tény, hogy az angliai légi csatában az olasz légierő, a Regia Aeronautica is részt vett egy elkülönitett alakulattal 1940. október 25-e és 1941. január 2-a között.
Amikor a Duce Hitlernek és Göringnek felajánlotta az olasz légierő támogatását, a németek udvariasan elháritották az ajánlatot. Mussolini azonban nem tágitott. Végül Göring vonakodva beleegyezett, hogy a Corpo Aereo Italiano nevű elkülönitett egység a Luftwaffe oldalán szálljon szembe a RAF-fal és angol területeket bombázzon.
Az olasz egység 80 db Fiat BR 20 Cicogne közepes bombázóból, 50 db Fiat CR 42 Falco kétfedelű, merev futóművel és nyitott pilótafülkével épitett vadászgépből és 48 db Fiat G 50 Freccia egyfedelű vadászból, valamint néhány Cant 1007 Bis Alcione repülőgépből állt.
Feladatuk Anglia délkeleti pontjain Harwich, Ramsgate, Ipswich és Lowestoft bombázása volt. Első támadásukra 1940. október 25-én került sor. 15 bombázó indult Harwich megtámadására. Egy gép már a felszállás közben összetört, kettőnél a visszaúton lépett fel üzemanyaghiány, ezért személyzetük elhagyta őket.
A mediterrán festésű, világos zöldre és kékre mázolt gépek látványa úgy meglepte az angol légvédelmi tüzéreket,hogy késve nyitottak tüzet.
Október 29-én Ramsgate volt a célpont. Ismét 15 bombázó támadott, a védelmükről 73 vadászgép gondoskodott. Ezúttal a légelháritás számos gépet megrongált.
November 11-én az olaszok 10 bombázóval és 40 vadásszal támadták Harwich-ot, amire az angolok alig számitottal. Délután fél kettőkor az essexi radarállomás nagy köteléket jelzett, melyre 30 Hurricanet riasztottak.
Igen egyoldalú légiharc alakult ki. Az angolok saját veszteség nélkül hat olasz bombázót és három CR 42-est lőttek le. Több CR 42-es kényszerleszállt. Peter Blatchford százados, amikor Hurricanjének lőszere elfogyott, a légcsavarjával valósággal lemetszette egy Fiat CR 42-es alsó szárnyvégét.
Ugyanezen a napon az olajcső törést szenvedett 13-95-ös oldalszámú CR 42-es kényszerleszállt Orfordnessnél és végül fejreállt. Pilótája P. Salvadori őrmester fogságba esett. Az angolok a háború után helyreállitották és a london-hendoni RAF-múzeumban helyezték el a gépet.
Szintén 1940. november 11-én a Royal NAVY repülőgép hordozókról felszállt gépei Tarantóban gyakorlatilag megsemmisitették az ott horgonyzó olasz flottát. (erről majd egy másik hsz-ben irok!)
Érdekességként megemlitendő, hogy néhány lelőtt olasz bombázóban hat ember ült puskával, bajonettel és rohamsisakkal a fején. Máig sem tudni, hogy mire készültek. Talán Angliát akarták elfolgalni?
Az olasz egység kihelyezésének két és fél hónapja alatt mindössze 11 napon végzett bevetéseket. Ez alatt a Fiat BR 20-as bombázók összesen 54 tonna bombát dobtak az angol településekre. De mivel ennek 70%-át éjszaka dobták le, igen rossz volt a találati pontosságuk. Legtöbbször csak 4 -8 gép emelkedett a levegőbe egy-egy bevetésre, igy hatékonyságról nemigen beszélhetünk. Legnagyobb kötelékük október 29-én indult támadásra 29 repülőgéppel.
Az olasz vadászok nagyobb számban, 40 -70 géppel indultak harcba a jól felkészült, nagy harci tapasztalattal rendelkező RAF pilóták ellen. Olasz dokumentumok szerint pilótáik kilenc angol repülőgépet tettek harcképtelenné.
Milch német repülőtábornok szerint habár az olaszok jó pilóták voltak, harci szellem, gyakorlat és tapasztalat nélkül csak terhet jelentettek a Luftwaffenak.
A mediterrán éghajlathoz szokott pilóták sokat szenvedtek nyitott gépeikben a hideg, északi szelektől. Sok gépüket megrongálta az angollégvédelem. De sok repülő müszaki hibák miatt kényszerült a földre. Szinte csoda, hogy a bevetés két és fél hónapja alatt „csak” húsz olasz pilóta halt meg, vagy tűnt el.
Peter Blatchford százados
A kényszerleszállás végén fejreállt 13-95-ös Fiat CR 42
Az újjáépitett 13-95-ös a RAF múzeumában

Nem volt semmi fazon! Már a II. VH-ban megalkotta azt a kommandós taktikát, amit egyes országok csak a hatvanas-hetvenes években hoztak létre.
Békés öregség? Meglehet, azt is csak eljátszotta, mint sok mást az élete során.

Szép leirás volt, Dantes!

Olasz támadás Alexandria ellen 1941-ben

Korábban többen is leszóltátok az olasz katonákat. Most egy olyan sikeres akciót mutatnék be, melyet olasz tengerészek hajtottak végre, katasztrófális vereséget mérve a Royal Navy-re.
1941. nyarán az angol flotta legfőbb feladata a Földközi-tengeren az olasz flotta sakkban tartása és Rommelnek utánpótlást szállitó német és olasz konvojok megsemmisitése volt. De semmi sem ment igazán simán. 1941. november 13-án a német U-81 Gibraltártól keletre megtorpedózta a Royal Navy legnagyobb és addig „elsülyeszthetetlennek” tartott repülőgép hordozóját, az Ark Royalt. Bár kisérő hajói minden megpróbáltak, hogy Gibraltárba vontassák, a monstrum elsüllyedt.
A következő súlyos veszteség november 25-én érte az angol flottát. Három utolsó földközi-tengeri csatahajójuk, a Queen Elizabeth zászlóshajó, testvérhajója a Valiant és a Barham csatahajó támadásra indult egy olasz konvoj ellen. Délután az U-331 három torpedóval is telibe találta a Barham-et, mely felrobbant és elsüllyedt. A Queen Elizabeth és a Valiant azonnal visszatért Alexandriába, a biztonságos kikötőbe.
Habár a két angol csatahajó még az I. VH. során épült, többszöri modernizálásuk révén komoly erőt képviseltek. Ezekbe épitetek először olajtüzelésű kazánokat és 380 mm-es lövegeket. Igy nem csoda,hogy az olasz tengerészet mindent megtett az elpusztitásukra.
Nem volt azonban könnyű dolguk. Alexandria kikötőjét őrnaszádok, acélhálók, aknamezők és elektromos jelzőkábelek, valamint a kikötő mólói közötti igen szük, alig 200 m-es bejáró biztositotta. Az olaszok az elmúl hónapokban kétszer is megkiséreltéka támadást, eredménytelenül. Ezúttal egy új, olasz találmányban reménykedtek.
Kidolgoztak egy 5,5 m hosszú, fél méter átmérőjű, búvárok által irányitható torpedót, melyet egy csaknem zajtalan elektromotor hajtott. A sebessége 4 km/h volt, 16 km megtételére volt képes és 30 m mélyre merülhetett. A torpedó elején egy leszerelhető, 1,4 m hosszú egységben volt a kb. 300 kg-os robbanótöltet. A torpedó közepén voltak a merülést szabályozó tartályok, míg hátuljában a motor, a kormányszerkezet és az akkumulátorok kaptak helyet.
Az akciót három egységgel hajtották végre. Az első torpedó személyzete Luigi Durann de la Penne és Emilio Bianchi voltak, céljuk a Valiant elpusztitás. A második egység célja a Queen Elizabeth, tagjai Antonio Marceglia és Spartaco Schergat voltak. A harmadik egység egy nagyobb hajót akart kiválasztani, tagjai Vincenzo Martelotta és Mario Marino.
Alapos felkészités után a három torpedót a Scire nevű tengeralattjáró szállitotta Alexandria elé. Egy másik tengeralattjáró pedig a Nilus deltája előtt állt pozicióba, hogy a visszatérő személyzeteket fedélzetére vegye.
A három torpedót 1941. december 18-án este nyolc óra után bocsátották vizre a Scire fedélzetéről. Az olaszok hihetetlen szerencséjére előbb kialudt a Ras-el-Tin világitótornyának fénye, majd éjféltájban három angol romboló hagyta el a kikötőt. A megnyitott záron át a három torpedó akadálytalanul jutott át.
A kettes csoport akadálytalanul helyezte el robbanótöltetét a Queen Elizabeth alatt. A torpedo törzsével elérték a kereskedelmi kikötőt és zavartalanul partra szálltak. Az akcióhoz kapott angol pénz miatt azonban lebuktak és elfogták őket.
A hármas egység egy tankhajó alá helyezte töltetét, de távozáskor az őrség felfedezte és elfogta őket.
Az első csapat nem sokkal a Valiant elérése előtt beleakadt egy acélkábelbe. Végül kézi erővel vonszolták helyére a töltetet, de felszinre emelkedve azonnal fogságba estek. A sors különös fintoraként Luigi Durand de la Penne éppen a megtámadott Valiant lőszerraktárában volt bezárva a robbanás pillanatában. Tisztázatlan módon a robbanás a tengerbe vetette, igy túlélte a támadást.
A két angol hajó hatalmas (12 m átmérőjű léket kapott és leült a fenékre. Az angolok semmiképpen sem akarták elismerni a vereséget. Összejöveteleket szerveztek a két hajó fedélzetére, mintha azokkal minden a legnagyobb rendben lett volna. Maga Churchill is csak 1942. márciusában egy titkos ülésen jelenti be a parlamentnek a katasztrófális vereséget.
Luigi Durand de la Penne 1943-ban szabadult a hadifogságból, az Olaszországgal kötött fegyverszünet révén. 1945. elején maga Umberto koronaherceg akarta a mellére tűzni hősiességéért a Medaglia D’Orót. Az ünnepségen azonban jelen volt sir Charles Morgan admirális, a Valiant egykori prancsnoka. Az angol tiszt azzal a kéréssel fordult a koronaherceghez:
„Megengedi, hogy ennek a bátor embernek én tűzzem a mellére az aranyérmet?”

Önjáró torpedó vázlata
Önjáró torpedó fényképe
A Scire tengeralattjáró a torpedók hangáraival
Az akció vázlata
A robbanó töltet elhelyezésének vázlata

ez nem semmi kösz blarskerin ez érdekes volt, ilyen szökési kisérleteket. az alagút általában rajzfilm közhely szokott lenni, de itt ténleg bevált. hihetelen, nagyon kitartó volt.

Franz von Werra

A Luftwaffe Pillangója (1914-1941)

A Werra család a svájci Wallis kantonbeli ősnemességhez tartozott. Leon von Werra báró okiratok alapján 1247-ig tudta visszavezetni családfáját. Franz von Werra 1914. július 14-én született, Leon báró nyolcadik gyermekeként. A vagyontalan Werra család nehezen nevelte gyermekeit, és végül a kis Franzot örökbe adták egyik vagyonos, németországi rokonuknak, Oswald Carl őrnagynak. Az alig három éves Franz 1917. augusztus 16-án kapta meg a német állampolgárságot.
Közép és főiskoláját Sigmaringenben és Kölnben járta ki, majd nevelőapja egyetértésével 1934-ben belépett a Luftwaffe-ba, ahol vadászpilóta képzést kapott. A II. VH. kitörésekor a JG. 3. hadnagya lett. A franciaországi légiharcokban és az angliai légicsata kezdeti időszakában 13 légi győzelmet aratott.
Aztán 1940. szeptember 5-én Anglia felett J. T. Webster főhadnagy egy Hurricane-nal lelőtte. Werra álló motorú gépével nem tudta elérni a Csatornát, kényszerleszállást hajtott végre Kent grófságban és fogságba esett.
Három hetes sorozatos kihallgatások után Werra-t Grizedale Hall-ba vitték, fogolytáborba. Azonnal szervezni kezdte a szökését. Kihasználta, hogy az angolok két naponta sétára vittek egy-egy csoport foglyot a táboron kivülre. Társai segitségével Werra a pihenő közben átcsúszott az út széli kőfalon és 1940. október 7-én (egy hónappal a fogságba esése után) elindult az Ir-tenger felé, hogy megpróbáljon hajóval hazajutni. Szökését az őrök csak a táborba visszatérve vették észre. Többszáz rendőr, katona és önkéntes eredt Werra nyomába.
A hajtóvadászat egy hét után vezetett eredményre. A szökevényt elfogták. Büntetésül 21 nap magánzárkára itélték, majd átszállitották a swanwick-i fogolytáborba.
Franz von Werra azonban itt sem volt hajlandó nyugton maradni. 1940. november 14-én megkezdték az ujabb szökés előkészületeit. A foglyok lakásául szolgáló 180 szobás, háromemeletes épület egyik földszinti szobájából két méter mély aknát ástak, majd vizszintes alagutat kezdtek fúrni, hogy a keritésen kivülre jussanak. A foglyok egy része különböző zajokkal terelte el az őrök figyelmét az ásás zajairól. Énekeltek, az asztalt verve kártyáztak, még arra is fel voltak készülve, hogy kamu verekedéssel vonják magukra az őrök figyelmét, ha túl közel kerülnének az alaguthoz.
Werra egyik társától egy kitűnő állapotban levő pilótadzsekit kapott. Sapkát saját maga készitett. Néhány fogoly egy ügyes „fogadás” segitségével kölcsönvett eredeti alapján kartonpapirból elkészitett a számára egy dögcédulát is. Werra terve ugyanis az volt, hogy a táborból kijutva captain Albert William van Lott holland repülőként a nem túl távoli hucknalli katonai repülőtérre megy, ahol elköt egy megfelelő repülőgépet.
Ásás közben egy alkalommal a föld ráomlott Manhart hadnagyra, akit Werra rángatott ki az alagutból.
1940. december 20-án egy német légitámadás miatti elsötétitést kihasználva Werraval az élen öt német fogoly hagyta el a tábort az alagúton. Werra, mint egy titkos bombacélzó készüléket kipróbáló, kényszerleszállt Wllington bombázó pilótája, eg angol vasutas segitségével jutott el Codnor Park állomásra. Sikerült elérnie, hogy autóval hucknalli repülőtérre vigyék. Nem tudhatta, hogy négy társát eddigre már elfogták és a repülőtér ügyeletes tisztjét tájékoztatták, hogy egy német kémet visznek a repülőtérre. Magabiztos stilusával és rögtönzéseivel azonban Werra meggyőzte az angol főhadnagyot, hogy ő tényleg captain van Lott. De amikor az angol a dögcéduláját kérte, azt nem tudta átadni. A rétegelt kartonból készitett utánzat az izzadtságtól szétmállott az inge alatt.
Amig az angol főhadnagy egy telefonhivást fogadott, Werra kiosont az épületből. Elképesztő szerencsével talált egy szerelőt, aki startra készitett éppen egy Hurricane-t. Nagy lélekjelenléttel addig jutott, hogy a gépben ülve a motort készült beinditani, amikor a szökésére ráeszmélő Thomas Ivanhoe Plant főhadnagy letartóztatta.
Szökésüket a swanwicki táborban 14 napi magánzárkával jutalmazták. Az igazi büntetés azonban csak később jött. 1941. január 9-én Werrát is behajózták 1050 német hadifogollal és 250 tiszttel együtt, hogy Kanadába szállitsák őket. Werra a szabadabb mozgás érdekében angol egyenruhát készitett magának és a tisztek vezetésével felkészültek a hajó elfoglalására. Balszerencséjükre az őket szállitó Duchess of Yorkot a Ramillies csatahajó is elkisérte Halifax-ba.
Az út fennmaradó idejét Werra és társai pénz szerzésre forditották. Saját kitüntetéseik mintájára Vaskereszteket gyártottak és eladták őket az angol őrségnek. Werra végül a Halifaxból Scheiber felé tartó vonatról szökött meg 1941. január 22-én. Míg társai lefekvés előtt a pokrócaikat rázták ki, Werra kiugrott az ablakon. Két éjszakán és egy teljes napon át vándorolt gyalog és autóstoppal az USA határa felé. Az USA területét elérve január 24-én „megadta” magát egy amerikai rendőrnek.
Másnap reggel a német konzulátus helyszinre érkező jogi képviselője lerótta a kiszabott 5000 dolláros óvadékot és Werra 25-én este már New Yorkba érkezett.
Kanada természetesen nem akart lemondani a szökött fogolyról. Közönséges bűnözőként követelték a kiadatását, egy 35 dollár értékű csónak ellopással vádolva. Február elsején az Albany Szövetségi biróság tárgyalta Werra ügyét. A döntést elnapolták, de az óvadékot megháromszorozták.
Amikor 1941. március 22-én két hadifogságból szökött német tengerésztisztet a Szent Lőrincz-folyó középvonalán feltartóztatott az amerikai határrendészet és mindkettőt átadták a kanadai hatóságoknak, Werra elszánta magát az újabb szökésre. Mexico Citybe ment, ahol 1941. március 28-án jelentkezett a német követségen. Innen Perun és Bolivián át április 10-én érkezett Rio de Janeiróba, ahol sikeresen felszállhatott az olasz LATI légitársaság utolsó transzatlanti járatára. Odüsszeiája végeztével 1941. április 18-án érkezett Berlinbe.
A kitűnő megfigyelő képességű Werra értékes adatokkal szolgált a brit titkosszolgálat kihallgatási eljárásairól. A felkinált kényelmes beosztásokat azonban nem fogadta el. Rövid gyakorlatozás után a JG. 53. „Pikk Ász” ezreddel részt vett a keleti front légiharcaiban. Néhány hét alatt nyolc égi győzelmet aratott, lelövéseinek számát ezzel 21-re emelve.
Augusztusban a délnémetországi Beuronban házasságot kötött menyasszonyával. Rövid olaszországi nászútjuk után ismét bevonult ezredéhez, melyet ugyanekkor helyeztek át partvédelmi feladatok ellátására Hollandiába. Werra beosztása annyiban különbözött társaiétól, hogy neki tilos volt a Brit szigeteket megközelitenie repülőgépével.
1941. október 25-én rutin őrjáratról hazatérőben Franz von Werra jelezte, hogy leállt Messerschmittjének a motorja. Kísérői ugrásra biztatták az egyre gyorsulva, már függőlegesen zuhanó gép pilótáját.
„Átkozottul hideg az idő fürdéshez, mi?” szólt bele utoljára a rádióba Werra, aztán belecsapódott a tengerbe.

Franz von Werra

Nekem tetszett. Nem száraz tényekkel van tele, hanem egy kicsit fel is dobja olyan kaladokkal, amik a történelemben nem számitanak.
Ugyanazért szeretem Tobak könyvét is. A pilóták életét irja le egy pilóta szemével. Nem egy Nobel-dijas regény egyik sem, de nekem nagyon tetszettek.
Antikváriumokban próbáld keresni. Én még akkor vettem meg, mikor kiadták.
De nekem szinte kötelező volt. Tankokról irok a másik topicban, de a repülőket sokkal jobban szeretem.

Netán Adol Gallan 104 légigyőzelmem (Elsők és utolsók) cimű könyvecskéjére gondolsz, Dantes?
Itt vigyorint a polcomon.
Közvetlenül Tobak Tibor Pumák földön-égen c. hasonlóan önéletrajzi könyve mellett.
Mert ugye "Vezérünk a bátorság - Kisérőnk a szerencse" (a Puma osztály jelmondata)

Én nem felejtettem el ezt a topicot sem. Most gyüjtöm az anyagot (no meg a lelkierőt) egy újabb német pilóta pályafutásának bemutatásához. IGen érdekes karakter. Nem a nagy tudásával szerzett magának hirnevet, hanem az akarásával.
Franz von Werra-nak hivták. Ő volt a Luftwaffe Pillangója, ha ez a melléknév mond nektek valamit.

Az előző hsz-emben arra céloztam, hogy Mölders vallásos és a náci beálitottságtól mentes személyisége alapján egyáltalánnem biztos, hogy megérte volna a háború végét. Nem értett egyet a zsidók ellen hozott rendeletekkel. Katona volt és már a világháború kezdetén nyiltan beszélt fiatalabb bajtársaival a "hitleri rezsim kinövéseiről".

Valószínűleg a háború utáni sorsa azon múlott volna, hogy melyik oldal (a nyugiszövik, vagy a ruszkók) kezére került volna. A ruszkik alighanem ugyanúgy munkatáborba küldték volna, mint a többi német katonát, vagy még rosszabb, és kivégzik (amolyan példastatuálásként). De ha mondjuk a másik fél "kaparintja meg", akkor szerintem többé-kevésbé békén hagyták volna, sőt, az NSZK légierejébe is bekerülhetett volna, úgy hiszem.

Hát igen.
Amilyen tehetséges és rámenős volt Mölders, nagyon sokra vihette volna a háború után is. Ugyanis nem volt elvakult náci, csak repülő.
De lehet, hogy Udet, vagy Rommel sorsára jutott volna.
Udet tiltakozásul lett öngyilkos, Rommel meg a családját mentette vele.

Mindig olyan "sors fintorának" érzem, hogy egy vadászpilóta egy teljesen békés repülés közben hal meg... főleg, ha egy ilyen sikeres pilótáról van szó...

Werner Mölders

(1913-1941)

Werner Mölders 1913. március 18-án született Gelsenkirchenben, egy konzervativ német családban. Szigorú katolikus nevelést kapott, de mégis össze tudta egyeztetni a „ne ölj!” parancsát a hazájáért harcoló katona esküjével.
Már egészen fiatalon katona akart lenni. Aztán egy izben a nagybátyja elvitte egy város fölötti sétarepülésre, és attól kezdve csak a repülésért élt.
Első izben 1933-ban, már hadnagyként jelentkezett a Luftwafféhoz, de az orvosi vizsgálaton csúfosan megbukott. Repülésre teljesen alkalmatlannak találták. A húszéves hadnagy azonban ebbe nem nyugodott bele. Újabb vizsgálatra jelentkezett és nagy erőfeszitéssel leküzdötte korábbi rosszullétét.
Kiképzését a közforgalmú pilóták kottbusi iskoláján kezdte. Oktatói megegyeztek abban, hogy Mölders repülőnek született. Egy év leforgása utána a Luftwaffe visszatartotta az iskolán kiképzőként.
1936. júniusában kitört a spanyol polgárháború. Az év végén megalakult a Condor légió. Eleinte Heinkel He-51-es kétfedelű, elavult gépekkel. Később a hivatalosan J-88-as vadászezrednek nevezett Condor légiót átfegyverezték Messerscmitt 109-D gépekkel. 1938. májusában a J-88 korábbi parancsnokának, Adolf Gallandnak lejárt a küldetése és helyére az akkor még ismeretlen nevű Werner Mölders főhadnagyot nevezték ki. Adolf Galland ezt irta Mölders minősitési lapjára: „Mölders főhadnagy kiváló vezetői tulajdonságokkal rendelkező, kiemelkedő tudású tiszt és nagyszerű repülőgépvezető.”
Mölders 1938. július 15-én aratta első légigyőzelmét, egy I-16 Ratát lőtt le. Légiharcai és őrjáratai során hamarosan rájött, hogy a korszerű repülögépekkel nem lehet hatékonyan harcolni a régi, szorosan zárt, háromgépes kötelékekkel. Megalkotta és pilótáival begyakoroltatta a szabadabb „Mölders harceljárást”, amit később az angolok „négyujj módszer”-nek neveztek el. Mölders újitása értelmében a raj nem három gépből állt, hanem két géppárból, melyek laza kötelékben repültek, a kinyújtott jobb kéz széttárt ujjainak megfelelő pozicióban.
De az is Mölders érdeme volt, hogy a Messerschmitt légcsavartengelyén át tüzelő géppuskát 20 mm-es gépágyúra cserélték.
Talán hihetetlen, hogy olyan fiatalon annyi komoly változást tudott elérni, de volt egy nagyon komoly pártfogója Möldersnek. Göring birodalmi marsall mindenben támogatta a tehetséges fiatal tisztet.
Mölders a spanyol polgárháború során 14 légigyőzelmet szerzett. A béke rövid hónapjai alatt kinevezték a JG-53-asok 1. századának parancsnokává. Beosztottai „Vati” Möldersnek hivták, ami átmenet a „Papi” és az „Atya” között.
A II. VH-ban első légigyőzelmét 1939. szeptember 20-án aratta egy francia Curtiss vadászgép ellen. Aztán 1940. június 20-án egy Dewoitine D-520-as sorozata szabályosan szétforgácsolta Mölders gépét. Mölders csodálatos módon sebesülés nélkül úszta meg, de három hétre francia fogságba esett.
Hazatérése után kinevezték a JG-51-es ezred parancsnokává, ezáltal a Luftwaffe legfiatalabb „Kommodore”-ja lett. Ezrede megszakitás nélkül harcban állt a RAF gépeivel. Mölders a harcok során 22 Spitfire-t és 19 Hurricane-t lőtt le. Az angliai légicsata folyamán összesen 68 légigyőzelmet aratott. Sokkal több lelövése is lehetett volna, de kiváló oktatóként a fronttapasztalatok nélküli fiatal pilótákat személyesen vezette rá az ellenségre, átengedve nekik a győzelmet.
Amikor 1941. nyarán megindult a Szovjetúnió elleni támadás, Mölders 51-eseit is a keleti frontra vezényelték. Az orosz fronton Mölders hamr elérte 101. légigyőzelmét és ezzel elsőként lépte át a mágikus 100-as határt. Ekkorra már megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét a tölgyfalombbal, a kardokkal és a rubintokkal együtt.
Göring személyesen rendelt el teljes starttilalmat Mölders számára. A fiatal tisztet kinevezték a vadászrepülők első tábornokának és 28 évesen teljesen új beosztásba került. Elsőként egy saját elképzelésén alapuló különleges harccsoportot akart létrehozni Stukákból, vadászbombázókból és vadászrepülőkből.
Ekkor érkezett a döbbenetes hir, hogy Ernst Udet vezérezredes, az I. VH. 62 légigyőzelmes pilótája meghalt. A hirrel együtt kapta Mölders Göring parancsát, hogy azonnal repüljön Berlinbe, részt kell vennie Udet temetésén a diszőrségben.
Werner Mölders 1941. november 21-én indult utolsó légiútjára egy Heinkel He-111-es utasaként. Breslau közelében a Heinkel ködbe került, ráadásul leállt a bal motorja is. A lassan ereszkedő gép csaknem beleütközött a közeli téglagyár épületeibe, amikor a pilóta kitérő manőverbe kezdett, leállt a másik motor is. A repülő belecsapódott a téglagyár tavának töltésébe és Mölders azonnal meghalt.
Az alig 28 évesen elhunyt tábornok légiharcai során 115-ször győzedelmeskedett. 14-szer a spanyol polgárháborúban, 68-szor az angliai légicsatában és 33-szor a keleti fronton.
Az általa kidolgozott harceljárást kisebb változtatásokkal-korszerűsitésekkel a mai napig használják a világ minden légierejében.

Werner Mölders acrképe

A lényeg nem az üzemnyaghiányos helyzet, Dantes! A Tigrisekból két nagysgárenddel kevesebbet gyártottak, mint Shermann-ból, vagy T-34-ből. Egyidejűleg alig egy-két tucat Tigris állt szemben több ezer szövetséges tankkal. És az egyre jobb lövegek, a teljes légifölény és a gazdasági erőfölény mind-mind a németek ellen dolgozott. A háborút nem csak fegyverekkel vivták-vivják!
Ahoz, hogy ezt elkerüljék a németek, már 1941-től kezdve kellett volna sorozatban gyűrtaniuk a Tigriseket, Panthereket és a sugárhajtású repülőgépeiket.

A Tigris motorikus ereje a vontatáshoz messze kevés volt. Különben nem lehetett volna leégetni.
Egyébként akármennyi pótalkatrészed lehet, ha te ellenséges géppuska-tűzben kimész és megjavitasz egy mozgásképtelen tankot, akkor lekapom a tiszteletedre a régesrég elhagyott fejvédőmet.

A Tigrisek sok rendszere jóval fejletteb volt, mint a szövetségesek hasonló műszerei. De hiába a magas technikai szinvonal, ha nics elég a kiváló tankból, a gyakorlott kezelőkből és a még gyakorlottab egység-parancsnokokból.

Volt ennél súlyosabb problémája is a Tigrisek-nek. Dantes! arról nem hallottál, hogy bármilyen jó egy tank, ha nem tud eljutni a harctérre, nem lehet túl sok hasznát venni. Márpedig a Tigris II-őt nagyon sok hid nem birta el nyugat Európában sem.
Arról most ne is beszéljünk, amit lentebb az Africa Corps-szal kapcsolatban irtam, hogy Tigrisek motorjait még Európábanis könnyen túlterhelték, leégették a gyakorlatlanabb személyzetek.
Ezzel szemben egy T-34-e dizelmotorja a gázolajtól gyakorlatilag a pakuráig mindent megzabál. Ráadásul az oroszoknak volt annyi eszük, hogy a legtöbb tankjuk ugyanazzal a motorral készült. Ha egyet kilőttek a németek, alkatrész-bázist teremtetteka többinek.

Ma már legendaszámba megy, hogy amikor a németek Sztálingrádot ostromolták, ott is gyártották a T-34-est. A munkások az utolsó pillanatig folytatták a munkát. Aztán amikor a németek elértek a gyárig, beültek az utolsónak elkészült tankokba és rohamra indultak a német csapatok ellen.
Biztosat nem tudok, de kiképzetlen személyzetekkel túlerő elleni támadás szinte biztos halált jelenthetett.

Szerintem is az volt a legjobb. Kellően erős volt a lövege és a döntött páncélja miatt, és iszonyú olcsó volt előállítani. 3 nap volt rá kiképezni a legénységet, még egy ovis is el tudta vezetni.

Az én kissé elfogult véleményem szerint a T-34 tipuscsalád.
Már a háború kezdetén bevetésre készen állt. Akkor meglepte a németeket félelmetes álóképességével, az akkori fegyverekkel szinte átlőhetetlen páncéljával és közepes kategóriájához képest nagyon nagy, 76,2 mm-es univerzális lövegével. Azért univerzáls, mert egyaránt alkalmas volt a repeszgránátok és páncéltörő gránátok kilövésére.
Ráadásul nagyon olcsón lehetett gyártani (öntött toronnyal készült!) és nagy fejlszetési lehetőségei voltak. Legismertebb fejlesztése a hosszúcsövű 85 mm-es löveggel való felszerelése volt. De készült belóle egy igen meglepő torony-alkatú verzió Jugoszláviában is.