Bocsika!
Most a tankokról irom a következő hsz-emet. De utána pár napon belül előkeresem az angliai csatáról a TopGun cikkét.
Kb. kettő-három napra voltak a sikertől a németek, amikor Göring más célpontokat jelölt ki a repülőinek. Ugyanis a vadászerők legyőzéséhez nem kell tömegesen lelőni az ellenséges vadászgépeket.
Elegendő a repülőtereiket tönkretenni. Ha nincs felszállópálya, javitóbázis és pihenőhely a pilótáknak, már veszitettek is. Filmekbenis ábrázolni szokták a nagy fordulópontot, amikor a bevetésen levő angol vadászgépek távollétében hiába próbálják megvédeni a reptereket.
Azt sehol sem irtam, hogy a németek kiirtották volna a Spitfire-ket és Hurrican-okat. De a javitásra szoruló gépek száma és a repülőterek megrongálása is elég lett volna a vereséghez, ha a dagadt bácsi nem hiszi túl hamr győztesnek magát.
Bármilyen furcsa, egy légierő legyőzéséhez két-három hét alatt elegendő, ha a bevetésre rpülő gépeinek csak 1-2%-át lövik le, vagy rongálják meg. Az időszakos karbantartások, a javitások egyébként is csökkentik a bevethető gépek számát. Ezek a "veszteségek" elképesztően gyorsan a padlóra küldhetnek egy légierőt.

Egyetértek. Írtam is az előző hsz-om végén, hogy a sebesség nem minden, épp ezért mondtam, hogy a Fw 190-es nem volt jobb, mint a P-47 vagy a P-51 (hogy csak az amerikai gépeket említsem).
A Ta-152 viszonylag késői gép volt, 1944 vége felé került hadrendbe, még szép, hogy jobb volt, mint a P-51-es, csak épp nem készült több belőle 60 vagy 70 darabnál...




Csakhogy ez az, amit az életbe nem tudtak volna megtenni. A radaroknak köszönhetően az angolok már jó előre tudták, hogy melyik repteret kell riadóztatni, így aztán az ottani vadászok még időben fel tudtak szállni, és harcba bocsátkozni a németekkel. A másik a bombázás: ez bombázók nélkül nehezen megy márpedig a német bombázók, mint már említettem, nem voltak épp a legjobbak (jobbanmondva akorra már elavultak).

Egymagában a repülőgép sebességét nézni igen botor dolog. Akkor a Me-262-nek minden más gépet le kellett volna győznie. Csak hát nem tudott olyan jól manőverezni.
A Focke-Wulfokhoz annyit tennék hozzá,h ogy legalább annyi válfaja volt, mint a 109-es Messer-nek. Eredetileg a Messer súlyának túlbecsülése miat catarepülőnek és zuhanóbombázónak alkalmazták. A csúcsmodell az 1943-as "hoszúorrú" FW-190D-ből kifejlesztett Ta-152 volt. Enek a sebessége elérte a 760 km/h-át. És a leglényegesebb értéke, hogy a főtervező, Kurt Tank professzor egy fegyvertelen példánnyal végzett berepülés során kicselezte és lerázta a rátámadó szövetséges vadászokat!

Nem akarom szitani a vitát az angliai légicsatával kapcsolatban. Az, hogy göring nem tudta jól kiválasztani a célpontokat, nem jelenti azt, hogy a németeknek ne lettek volna elég jó gépeik a győzelemhez. Csak éppen Göring volt vadászpilóta létére elfelejtette, hogy előbb le kell győzni az ellenséges vadászokat, csak azután lehet bombázni az ipari és egyéb célpontokat. Ha a Lufwaffe módszeresen bombázza az angol vadászok reptereit, néhány hét alatt elűzhették volna dél-angliából az utolsó Spitfire-t is. De a dagadt bácsi inkább a városokra szóratta a bombákat a hadi célpontok helyett.
Az tény, hogy a németeknek nem voltak nehézbombázóik. Mindig tervezték őket, de a közvetlen harcászati célpontok bombázására jobban megfeleltek a gyorsabb, közepes bombázók. Ezért inkább azokat gyártották.
A Stuka gyakorlatilag a lengyel hadjárat végére elavult és megfelelő védelem nélkül már csak célpont volt.

És ebből mi derül ki? hogy NEM voltak elég jó gépeik ahhoz, hogy megnyerjék az Angliai csatát! Dantes, amit írtál, igaz, a Spitfire-ek egy szinten voltak a Bf-109-esekkel, pont ez lett a németek veszte az Angliai csatában hogy, amint mondtam, NEM tudták kivívni a légifölényt, mert nem voltak elég jók a vadászaik ahhoz, hogy felülkerekedjenek az angolokon. Ráadásul a németeknek kis túlzással nem volt nehézbombázó légiflottájuk, közepes bombázójuk se nagyon (vagy ha igen, azt se tudták megvédeni) , ami nélkül nehéz térdre kényszeríteni egy másik országot. A Stuka-kat meg úgy szedték le a Spitfire-ek, mint a legyet...

790 km/h???? egy Fw 190? te félrenéztél valamit max ZUHANÓREPÜLÉSBEN volt képes 750 km/h-ra, "alapjáraton" max 685 km/h-val tudott repülni (kis rásegítéssel). A Mustang 703 km/h-ra volt képes, a P-47 pedig 697 km/h-ra (és akkor az orosz vadászokról még nem is beszéltünk, ugyebár az Fw 190-es 1943 után a keleti fronton tevékenykedett inkább). Ráadásul a sebesség nem minden, az Fw 190 manőverezhetősége nem volt épp kiemelkedő.

Még egy kis összehasonlítás:

A6M: 533 km/h
P-36: 538 km/h
P-40: 580! km/h

később P-38: 667! km/h (na most ezt ki-ki döntse el maga, melyikkel hasonlítja össze, A6M, vagy Fw 190 )

Azért az angliai csatával vigyázzunk egy kicsit!
Hogyan lehet szerinted kivivni a légifölényt, ha egy Messerschmitt kb. 10 percet tartózkodhat az ellenséges légtérben, amennyiben haza is szeretne jutni? ez az idő bombázó-kisérethez és légiharchoz egyaránt kevés. Főleg akkor, ha tudjuk,hogy nem a lokátor, hanem a légierőnek a lokátoros jelentések alapján vaéó koordinálása volt az angolok nagy húzása. Amint bemérték az ellenséges gépeket, nagy csapatokban küldték ellenük a saját vadászaikat.
Másik alapvetően kellemetlen dolog, hogy egy lelőtt angol pilóta néhány órával később másik géppel ismét felszállhatott. De akármilyen volt is a Messerschmitt, ha lelőték, a pilótája fogságba esett.
Ennek ellenére volt egy olyan rövid időszak, amikor Göring majdnem megnyerte az angliai csatát. Néhány napig a RAF vadászgépeinek reptereinek támadására küldte a bombázóit és minden elérhető erőt. Aztán abban a hitben, hogy megtörte az ellenfelet, visszatért a városok bombázásához.
Egyébként egy érdekes jelenséget figyelmen kivül hagysz, Sonka. Azok az amerikai vadászgépek, amelyek tényleg megtörték a német légierőt, a Mustangok voltak. Amit azért adtak át az angoloknak, mert nem találták megfelelőnek az amerikai légierő számára.

Blarskerin, a légifölény kivívásához az kell, hogy az ellenségnél jobb repülőgépekkel legyek ellátva. A németeknek nem sikerült az Angliai csata során kivívni a légifölényt, mivel nem voltak elég jó gépeik hozzá (pedig mennyiségben felülmúlták az angolok gépeit). A szöviknek ezzel szemben sikerült, mivel amellett, hogy több repülőjük volt, mint a németeknek, fejlettségben is felvették velük a harcot.

Oké, vegyük a Focke-Wulf Fw 190-est. 1941 vége felé került ugye hadrendbe. 1942-ben igencsak jól teljesített, a legtöbb brit és amerikai gépnél jobb volt. És mi lett vele 1943-ban és utána? Dantes szóhasználatával élve "le lett radírozva".
Az amerikaiak nem a háború kezdetekor kezdtek el vadászokat fejleszteni. A P-36-os és a P-40-es fejlesztése is a háború előtt kezdődött meg, és mindkettő remekül helytállt a korai Bf-109-esek ellen (úgy kábé a Bf-109E verzióig).

Egyébként nehogy azt higgye bárki is, hogy misztifikálom a német fejlesztéseket!
Sokan mondják, hogy ha a háború elején a németek elkezdik gyártani a Me-262-est.....
Akkor sem nyerték volna meg valószinűleg a haborút. A gázturbina túlságosan kényes és sérülékeny jószág volt a tábori körülmények közti üzemeltetéshez. Ráadásul az egyébként kiváló gépnek volt két nagy hibája, amiről a legtöbb "szakértő" nem akar tudomást venni.
Az egyik, hogy a gázturbina tulságosan lassan és nehézkesen reagált. Hirtelen gázelvételnél leállt, hirtelen gyorsitásnál kigyulladt.
A másik, hogy bármilyen gyors volt is a Me-262-es, a dugattyús gépek ki tudták manőverezni, mert fordulékonyabbak voltak nála.
És a harmadik hiba, amit kifelejetettem, hogy viszonylag kicsi volt a hatósugara. Ez is közrejátszott abban, hogy nem került sor közte és az angolok Meteor-ja, vagy Vampire-ja közötti légiharcra.

A technikai fejlettség nem azonos a gazdasági erőfölénnyel.
A háború elején rendszrben álló amreikai gépek a rendkivül srülékeny japán gépeknekis csak nehezen lehettek ellenfelei.
Egyébként én a csúcstechnológiáról beszéltem, lásd gázturbinás repülés. Abban bizony alaposan le voltak maradva.
A Shermanokból tényleg nagyon sok épült. De nyilt harcban esélyük sem lett volna a német tankok ellen a légiuralom nélkül. Itt megint nem a technika, hanem a gazdasági erőfölény számitott.
Hiába készült kevés a Me-262-ből, ha az volt a háború egyik legfejlettebb vadászgépe. De ugyanez áll a Gloster Meteor-ra is!

Na álljun csak meg egy szóra. Azért nem kell túlmisztifikálni a Második Világháborús német vadászrepülőgépeket, és nem kéne lenézni az amerikaiakat sem. Természetesen kiváló gépeket csináltak a németek (a Bf 109-est akár még forradalminak is nevezhetjük), de semmivel sem voltak jobbak/rosszabbak, mint a P-38-as, a P-40-es, vagy a P-47-es (a P-51-es már csak 1944-ben állt hadrendbe, így azt most nem veszem ide).
Ami meg a tankokat illeti, persze, hogy egy (sima) Sherman nem bírt el egy Tigrissel, vagy egy Párduccal, de nézzük csak meg melyikből mennyi készült! Az erő nem minden, ugyanúgy számít az is, mennyire megbízható valami, és hogy mennyi van belőle.

Ezzel azért vitatkoznék egy kicsit. a japánokat gyorsan utólérték. De a németek sok dologban messze előttük jártak.
Lentebb irtam az első amerikai sugárhajtású repülőről. Kifejlesztették az angolok is a saját verziójkat, meg a németek is. De az amcsiknak csak akkor sikerült, amikor megkapták az angol gázturbinát.
Ugyanez a helyzet a háború szuper-vadászával, a Mustang-gal is. Ha az angolok nemépitik bele a megfelelő motort, ma a kutya sem ismerné a Mustang-okat.

A legutolsó napokban már biztosan nem juthatott ki. Gyalogosan az orosz csapatok közt semeddig sem juthatott volna.
Repülővel? Amikor teljes légiuralmat vivtak ki a szövetségesek?
Olvastam én is ilyen elképzeléseket, hogy volt egy női pilótája, aki egy aprócska géppel leszállt a bunker közelében és kimentette Hitlert.
De gondolj bele logikusan! Meddig juthattak volna, ha megpróbálják! Hová menekülhetett volna Hitler, hogy az előrenyomuló szövetségesek ne akadjanak a nyomára?
Ha elmenekült, azt jóvalkorábban kellett megtennie. Amikor még nem zárult be a gyűrű Berlin körül. De akkor miért hallgatott róla minden szemtanú? Az nem igaz, hogy még a személyzet sem vette észre, ha csere történt!

szerk: James7! Menj át a harcjárművek topicba! Ott a magyar tankoknál irtam róla, hogy szovjet-román capatokkal összecsaptak a magyar harckocsizók. De akor már nem tudták megállitani őket.

1943-ban még bőven képesek lettek volna egy-két alkalommal bombázni New Yorkot, vagy akár Washintgtont. Utána már komoly vadászvédelemmel kellett volna számolni. De valószinűleg nem is lett volna elég erő a partraszálláshoz, annyi gépet kellett volna otthon tartania az amcsiknak.
Egyébként meg van a véleményem a korabeli amerikai "csúcstechnológiáról"! Észre sem vették, hogy egy ellenséges gép berepült New York fölé?
Ez éppen olyan szégyen, mint az első gárzturbinás repülőjük, a Bell P-59 Airacomet. Két amerikai gázturbinával is lassabban repült,mint egy Mustang! Csak 685 km/h-ra volt képes!

Célpont: az USA

III. Német "amerika-bombázók"

Természetesen a hitleri III. birodalom is elkészitette a maga terveit az USA bombázására. Amikorra 1941. végén hadat üzentek az Egyesült Államoknak, már régen meg is rendelték az Amerika bombázására alkalmas repülőgépet. A Messerschmitt-művekkel kötött szerződés 3 kisérleti példány és egy 30 db-os sorozat legyártásáról szólt.
A Messerschmitt ME-264 V-1 (az első kisérleti példány) 1942 decemberében repült először. Nyolc főnyi személyzettel 15’000 km-es hatósugara volt és 1,8 tonna bombát juttathatott célba. Az iker vezérsikoktól eltekintve a B-29-esre hasonlitó repülőgép egyhuzamban 45 órát tudott a levegőben maradni! Fesztávolsága 43 m, hosszúsága 20.9 m volt, védelméről 2db 20 mm-es gépágyúval és 4 db 13 mm-es géppuskával gondoskodtak.
Habár Németország ilyen módon megteremtette a technikai lehetőséget az USA bombázására, a tervezet nem tűnt igazán fontosnak a német hadvezetés számára. Az igazán jó repülési tulajdonságokat mutató Me-264-es berepülése igen lassan, vontatottan haladt. 1944. elejéig nem is épült meg több az első kisérleti példányon kívül.
Időközben a Messerschmitt-műveknél tovább is fejlesztették az „amerika-bombázó” terveit. Első lépésben két kisegitő gázturbinával akarták növelni a sebességét. Később elkészült a négy gázturbinával hajtott változat terve is, mely a bombázó kategóriában hihetlen 800 km/h sebesség elérésére is képes lett volna. Ennél a változatnál a személyzet létszámát a felére csökkentették és elhagyták a védő fegyverzetet is, hiszen a dugattyús-motoros vadászgépek egyszerűen nem tudták volna utólérni.
A német „amerika-bombázó” létezését egészen 1944. áprilisáig sikerült titokban tartani. Akkor egy hat motoros Junkers Ju-390-es távolfeldritő Bordeaux-ból felszállva légi felvételeket készitett New Yorkról, majd simán visszatért. Ez a repülés a II. VH. egyik legkiemelkedőbb teljesitményének tekinthető. Az út során szerzett műszaki tapasztalatokat a ME-264-esek bombatámadásainál akarták felhasználni.
Az angol titkosszolgálat a megszerzett Enigma-kóok segitségével tudomást szerzett a Ju-390-es útjáról. Még a tervezett bombázások egyes részleteiről is adatokhoz jutottak. Érdekes módon ezeket az értesüléseket nem hozták azonnal szövetségesük tudomására! Egyes amerikai történészek szerint azért, hogy az amerikai nép is izelitőt kapjon a bombázásokból, saját bőrükön tapasztalva meg, hogy milyen szenvedéseket okoztak Angliának a német légitámadások.
A Messerschmitt Me-264-est azonban már 1944. májusában utólérte a végzet. Memmingenben a telitankolt gépet egy amerikai gyujtóbomba találata elpusztitotta. Az amerikai főparancsnokság értesülve a német tervekről, egy teljes P-47-es „Thunderbolt” századot küldött a további két Me-264-es elpusztitására.
A németek ekkor az Anglia ellen már alkalmazott V-1-esekkel akarták támadni az USA-t is. 1944. júliusától módositott Heinkel He11H-22-esek jobb szárnya alól is inditottak szárnyas bombákat. Ez adta az ötletet a Ju-390-esek új felhasználására.
Első lépésben hat Junkers Ju-390-essel akartak támadni. A gépek 2-2 db. V-1-est inditottak volna Új Anglia partjaitól 150 km-re. A célpont New York lett volna. Az akciót végül az hiúsitotta meg, hogy a Junkersekre Lengyelországban, a körülzárással fenyegetett csapatok evakuálásánál volt szükség, mint szállitó repülőkre.
Ezután tervek készültek V-2-es rakéták tengeralattjárókról történő inditására is. A célpont ezúttal is New York lett volna. Csakhogy a tengeralattjárók a rakétát tartalmazó konténert vontatva csak lassan és nehézkesen haladhattak volna. Az inditás előkészitése közben sok időt kellett volna védtelenül a felszinen tölteniük. Ez a szövetséges légierő által uralt területen az öngyilkossággal lett volna egyenlő. Igy a terv megvalósitására nem került sor.

IV. Az olasz "S-hadművelet"

Mivel az olaszok is hadat üzentek az USA-nak, k is elkészitették saját terveiket a távoli ellenfél megtámadására. Terveiket sok tekintetben a Doolittle-féle tókioi bombázás inspirálta. Az „S-hadművelet”-ként emlegetett tervben először Manhattan bombázása szerepelt egyetlen repülőgéppel. A bizonytalan kimenetelű akciót azonban gyorsan elvetették. Sokkal nagyobb sikerrel kecsegtetett a New York-i kikötőben horgonyzó hajók elsüllyesztése és a kikötői berendezések megrongálása. Erre a feladatra az 1941. szeptember 20-án Gibraltárban, és december 18-án Alexandriában kiválóra vizsgázó „Maiale” törpe-tengeralatjárót akarták bevetni.
Az „S-hadművelet” tervei szerint két Cantieri Cant Z.511-es hidroplánt módositottak. Erededi 4500 km-es hatótávolságukat 6000 km-re növelték. Ezután 2-2 db. „Maiale”-t függesztettek a gépekre. Az akcióra a tervek szerint 1943. júniusában került volna sor. A két hidroplán franciaországi német támaszpontról szállt volna fel. Az út háromnegyedénél egy német tengeralattjáróról megtankolták volna őket. Innen mélyrepülésben haladtak volna tovább, hogy az amerikai radarok ne láthassák őket. Az akció végeztével (mivel a búvárok fedélzetre vételére semmilyen megoldást sem találtak) a négy „Maiale” személyzetének engedélyezték, hogy megadja magát az amerikaiaknak.
Alig három héttel a bevetés előtt a Trasimeno-tavon horgonyzó két hidroplánt portyázó brit vadászgépek megrongálták. A javitásuk egészen augusztus végéig elhúzódott. Az akció végül a Duce megbuktatása és Badoglio marsall tűzszüneti felhivása miatt meghiúsult.

Az USA népének igy sohasem kellett elszenvednie a terrorbombázásokat. Megvédte őket az országukat az ellenségeiktől elválasztó két óceán és ellenségeik késlekedése. Pedig ha belegondolunk, hogy Doolittle alezredes egyetlen bombatámadása is milyenmértékben befolyásolta a japán stratégiát, egy sikeres bombatámadás az amerikai nagyvárosok ellen beláthatatlan következményekkel járhatott volna. Az amerikai haderő repülőgépek százait, repülőgép hordozókat és más hadihajókat lett volna kénytelen visszatartani az anyaország védelmére. Ez hónapokkal, de lehet, hogy egy-két évvel is meghosszabbithatta volna a II. VH-t.

Híres mesterlövészek:

Ludmila Pavlicsenyko: A II.vh egyik kiemelkedő szovjet (ukrán) mesterlövésze, és egyben a "legsikeresebb" női mesterlövész a világon, 309 embert lőtt le a világháborúban.

Vaszilij Zajcsev: Az egyik legismertebb mesterlövésze a II.vh-nak, a Sztálingrádi ostom alatt 149 német katonát lőtt agyon (az egész II.vh-ban mintegy 400-at). Ugyanakkor a máig vitás, hogy valóban vívott e "mesterlövész-párbajt" egy bizonyos 'Major Thorvald'-al, vagy ez csak a szovjet propaganda kitalációja.
Kép

Erwin König (vagy Erwin Thorvald): Egy német mesterlövész, aki mintegy 400 ellenséges katonát lőtt le bizonyítottan - legalábbis ha létezett, mivel ez ellentmondásos és máig vitatottt.

Matthäus Hetzenauer: Ő viszont a biztosan létezett legeredményesebb német mesterlövész. K98-as puskájával 345 embert lőtt le.

Ujujuj, ez azért durva

Célpont: az USA

II. Japán léggömbök az USA ellen

A háború előrehaladtával a japánok mind több meghóditott területet veszitettek el és egyre csökkent annak a lehetősége, hogy ismét közvetlen csapást mérhessenek az USA szárazföldi területeire. 1944. végétől a japán kapitulációig azonban igen különös dolgok történtek az USA-ban.
A katonai elháritáshoz és az FBI-hez egyre-másra érkeztek a megmagyarázhatatlan eseményekről szóló jelentések. Teljese váratlan robbanások, fényvillanások, a semmiből lehulló bombák szerepeltek a jelentésekben. Végül két legeltető farmer ráakadt egy félig leeresztett ballonra, mely a bokrokba akadt. A hatóságok eleinte arra gyanakodtak, német hadifogoly-táborból származik, vagy az internált japánok készitették. De az alapos vizsgálat kideritette, hogy a ballon japán eredetű!
A szakértők hamar összeállitották, milyen feladattal érkezhetnek a titokzatos ballonok az USA területére:
1. Biológiai-vegyi hadviselés.
2. Gyújtó- és repeszbombák szállitása
3. Ismeretlen célú kisérletek
4. Lélektani hadviselés.
5. Ügynökök szállitása.
6. Légvédelmi eszköz.
A hadművelet igazi, elképesztő méreteire azonban csak a háború után, a japánban végzett nyomozást követően jöttek rá.
Mivel repülőgépek segitségével a japánok nem tudtak csapást mérni az USA-ra, 1942. szeptemberében parancsot adtak Kusaba mérnök-ezredesnek (később vezérőrnagy lett) hogy készitsen interkontinentális, bomölelállitó léggömböket. Az 1930-as években kezdett ballonkisérletek atyja 1944-re ki is fejlesztett egy 10 m átmérőjű, 538 köbméter térfogatú léggömböt, melyet igen olcsón, többrétegű selyempapirból gyártottak. A ballonok elemeinek elkészitésében és összeállitásában több tizezer asszony és középiskolás lány vett részt. Minden léggömböt mintegy 600 db papír-elemből ragasztottak össze.
A teljesen feslzerelve kb. 220 kg-os ballonok fegyverzete egy aluminium kerékre függesztve 4 db 5 kg-os gyújtóbomba és egy 15 kg-os, érintésre robbanó repeszbomba volt. A ballonokat a 9-12’000 m magasságban fújó jet stream vitte az amerikai kontinensre, átlagosan 60 óra alatt. Barometrikus magasságtartó berendezésükhöz 32 zacskóban kb. 70 kg-nyi homok tartozott, mint ledobható ballaszt. A ballonba töltött 300 köbméter hidrogén nagyjából 40 perc alatt emelte 10’000 m magasra a szerkezetet.
A japánok ravaszul önmegsemmisitő berendezést is szereltek a ballonjaikra. Az utolsó bomba leejtése aktiválta a magnézium töltetet, mely lángba boritotta a hidrogénnel töltött kupolát. Ugyanekkor a vezérlő egységet is tartalmazó aluminium öntvény kereket egy robbanótöltet pusztitotta el.
Az első bombázó ballont 1944. november 3-án, Meiji egykori császár születésnapjn bocsátották útjára. A sorozatgyártás öt hónapja alatt 12’000 db (bár erről eltérőek a vélemények!) ballon készült. Ebből az Inoue ezredes parancsnoksága alatt létrehozott különleges ballonezred kb. 10 ezer db-ot el is inditott. Az erzed állományába háromzászlóalj tartozott, 2800 tiszttel és katonával. Összesen 21 inditóállást üzemeltettek Tokió közelében a keleti tengerparton. A fennmaradt dokumentumok szerint 1944. novemberétől 1945. áprilisáig csak kb. 50 napon volt megfelelő időjárás a ballonok inditásához. Egy-egy balloninditásához 30 ember közel egy órás munkájára volt szükség.
Az egyébként köztudottan szenzációhajhász amerikai sajtó a vezérkar kérésére a ballonokkal kapcsolatos hireket a legnagyobb titokban tartotta. A vezetők a teljes tudatlanságot tartották a legjobb orvosságnak a különös fegyverek ellen. Pedig a ballonok egyre jöttek és nem is csak a partvidéket veszélyeztették. Még Michigan államban is találtak belőlük kettőt. De eljutottak Alaszkába és Mexikóba is. A vezérlő rendszer hibái miatt több ballon épen és sértetlenül került az amerikai hadsereg birtokába, igy lassan megismerték a működésüket.
Az amerikai légierő összesen 68 alkalommal kisérelte meg a léggömbök elfogását. Noha 500 vadászrepülőjük állt készenlétben, mindössze 2 (!) ballont sikerült lelőniük. További 9-et a flotta Hellcat-jei semmisitettek meg az Aleut-szigetek térségében.
Az esetleges erdőtüzek megfékezésére C-47-es szállitórepülők és egy 2700 fős osztag állt készenlétben.
A japán „csodafegyver” nem bizonyult éppen hatékonynak. Az inditására legalkalmasabb téli hónapok ugyanis egyáltalán nem kedveznek az erdőtüzek kialakulásának. Űa gyújtóbombák mindössze két alkalommal okoztak kisebb tüzet. Egyetlen érdekes és szerencsés találata volt a ballonok bombáinak. Az egyik egy elektromos telepre esve zárlatot okozott és ezzel három nappal késleltette a „Manhattan-terv”-et, az atombomba elkészitését.
Ha azonban az okozott károk helyett a költségek oldaláról vizsgáljuk, akkor a ballonok mégis hatékony fegyvernek bizonyultak. Japánnak összesen kb. 2 millió dollárba került a léggömbök előállitása és elinditása. Az USA védelmi kiadásai, melyekre a ballonok veszélye miatt kényszerült, ezzel szemben 200 millió dollárt tettek ki!
A ballonok inditásának végül az vetett véget, hogy az amerikai légierő szétbombázta a japán hidrogén-gyártó üzemeket és papirgyárakat.
A „ballon-háború” csak akkor kapott nagyobb nyilvánosságot az USA-ban, amikor 1945. május 5-én egy épségben földet ért japán léggömb megölt öt kiránduló gyereket és egy terhes fiatalasszonyt.
Egy japán léggömb fényképe
Egy léggömb felépitése
Japán léggömbinditó állomás elrendezése

Az biztos. Viszont az amcsiknak elég komoly erőket kellett volna levonniuk a hadműveletekből, hogy biztositsák a keleti és a nyugati partot.
Igazából az sem változtatott volna a háború menetén, csak tovább tartott volna.

De képzeld el, ha bejött volna a nagy tervük!
Azt nem hiszem, hogy a háborúból ki tudták volna léptetni az USA-t, de azért nagy felfordulás lett volna, ha harminc négy motoros hidroplán megszórja a legnagyobb városaikat.

Célpont: az USA

I. Japán hidroplánok az USA ellen

Ha nem haragszotok, három részben megpróbálom bemutatni a Tengelyhatalmak elképzeléseit az USA szárazföldi területeinek bombázására.
A II. VH. során az USA óceánon túli, sérthetetlen területe minden ellenfelének bántotta a szemét. Különböző elképzelések születtek az amerikai városok és létesitmények bombázására, a magát teljes biztonságban tudó amerikai lakosság terrorizálására.
Legkomolyabb előkészületeket a japánok tettek, de sosem sikerült elegendő erőt elkülöniteniük egy igazán komoly támadáshoz.
Az első támadást egy japán tengeralattjáró hajtotta végre, alig három héttel Pearl Harbor megtámadása után. Dél-Kalifornia partjainál felmerülve a búvárhajó fedélzeti ágyújával tűz alá vett egy part menti aluminiumüzemet. A lövedékek csekély anyagi kárt okoztak, de fokozták a nyugati parton akkortájt uralkodó hisztériát a japán támadástól tartó amerikaiakban.
Az akciót és következményeit tanulmányozó Kazume Kinsei altengernagy úgy vélte, egy súlyos bombatámadás keltette pánik Roosevelt elnököt megegyezésre kényszerithetné. Kinsei az 1942. elején hadrendbe állitott Kawanashi H8K hiroplánokra (Emily) épitette tervét. Hat hidroplánnal akarta megtámadni az USA területét. Nem a katonai célpontokat, hanem pánikkeltési szándékkal Los Angeles külvárosát akarta bombázni. Az ’Emily’-k a Marshall-szigeteki Wotje atollról indultak volna bevetésre, 3 üzemanyagszállitó és 4 biztositó tengeralattjáró közreműködésével.
A japán flotta vezérkara hosszas tanulmányozás után alaposan átdolgozta a „K-műveletet”. A tervezett hat ’Emily’ helyett csak 3-at biztositottak és a célpont Los Angeles helyett egy újabb Pearl Harbor elleni bombatámadás lett. Műszaki hibák és késlekedések miatt végül csak két hidroplán indult támadásra 1942. március 3-án éjfélkor.
A négy motoros hidroplánok március 4-én 15.58-kor érkezett Hawaii közelébe. Mit sem tudtak az amerikai lokátoroktól, melyek végig nyomon követték őket. Arról az öt PBY ’Catalina’ hidroplánról sem tudtak, melyek a támadó japán repülőgép hordozókat keresték a tengeren. Amerikai jelentések szerint a ledobott japán bombák lakatlan területen csapódtak be, semmiféle kárt nem okoztak.
A két ’Emily’ egyikét néhány nappal később Midway fölé küldték légifelvételeket késziteni. Utolsó üzenete szerint harcba keveredett két amerikai vadászgéppel 7000 m magasságban. A japán gép tiz fős személyzetét bevetésben eltűntnek nyilvánitották.
Kinsei altengernagy azonban nem adta fel terveit. 1942. szeptemberére 30 db ’Emily’ hidroplánt igértek neki az akcióhoz, ennek megfelelően egy sokkal nagyobb szabású hadműveletet kezdett előkésziteni. A dél-kaliforniai partok közelében tengeralattjárókról megtankolt gépeknek a texasi olajmezők bombázását tűzte ki célul! Innen a hidroplánok a Mexikói-öbölbe repültek volna, ahol német tengeralattjárókról való feltöltésük után második menetben New York, Boston és Washington ellen intéztek volna bombatámadást.
Az akció előkészitése közben felvették a kapcsolatot Dönitz tengernaggyal is, akinek elnyerte a tetszését a terv. Beleegyezett, hogy két ’Milch Kuch’ (Fejőstehén) üzemanyagszállitó tengeralattjáró részt vegyen az akcióban. A hadi helyzet alakulása azonban meghiúsitotta Kinsei altengernagy elképzeléseit. Az ’Emily’ hidroplánokra másutt volt sokkal nagyobb szüksége a japán flottának.
Ugyanebben az időben Tomioka tengernagy is elkezdett tervezni egy sokkal kisebb, de reményei szerint szintén hatékony akciót az USA ellen. Tervét arra épitette, hogy a seattle-i volt japán konzul beszámolója szerint a partvidék erdőségeiben keletkező tüzek milyen gyakran fenyegetik a lakosságot és a városokat. Tomioka tengernagy gyujtóbombákkal akart mesterséges tűzvészt kelteni az USA nyugati partvidékén.
Terveinek alapja az I-25-ös tengeralattjáró volt, mely fedélzetén egy vizhatlan hangárban egy szétszedett hidroplánt szállitott. Az I-25-ös 1942. augusztus 15-én hagyta el a yokosukai támaszpontot. Augusztus végén ért az oregoni part közelébe, de a viharos időjárás miatt az akcióra csak szeptember 9-én került sor. A repülésre felkészitett hidroplán szárnyai alá egyegy 76 kg-os gyujtóbombát függesztettek és 5.10-kor Fujita hadnagy és Okuda zászlós elindultak az USA bombázására.
Két perc eltéréssel ledobták bombáikat, majd visszatértek az I-25-öshöz. A hazafelé induló tengeralattjárót felfedezte Dohaty százados Lockheed ’Hudson’ járőrgépe és három bombát dobott rá. Az I-25-ös azonban sértetlenül megúszta a támadást.
A két bomba közül csak az egyikről jelentették, hogy Wheeler Ridge közelében jelentéktelen tüzet okozott. Mire a tűzoltók a helyszinre értek, a tűz már alig pislákolt. A tűzoltók megtalálták a helyszinen a gyujtóbomba maradványait.
1942. szeptember 29-én Fujita hadnagy megismételte a bevetést, mert az I-25-ös fedélzetén még volt négy bomba. Ezúttal sem sikerült komoly tüzet okoznia, viszont alig talált vissza a tengeralattjáróra. Ezek után nem kisértették tovább a szerencséjüket, hazatértek.
Habár az akció igen vérszegénynek bizonyult, Fujita hadnagy maradt a Tengelyhatalmak egyetlen pilótája, aki a II. VH. során bombázni tudta az USA szárazföldö területét.

Amire én céloztam, az is majdnem vigjáték, de valóságos és sokkal hosszabban tartó dolog. Léggömbökkel eregettek bombákat a tengeren át az USA területére!

Ebben az esetben az amerikai flotta és hadsereg messze nem volt erősebb, mint a támadó japánok. Négy amerikai hordozóval csak a támadó flottában hat japán állt szemben.
Viszont az amerikai gazdaság az tényleg jóval erősebb volt, mint a japán.
Ennek ellenére volt egy érdekes momentuma a két állam háborújának. Kevesen tudják, hogy a japánok többször is bombázták az USA területét!
Na nem olyan légierővel, mint az amerikaiak Japánt, de érdekes megoldásokat találtak ki, hogy visszavágjanak az amcsiknak.
Ha megtalálom a cikket róla, akkor leirom részletesebben is!

Korábban már irtam, hogy tulajdonképpen nagyon nagy esélyük volt sokkal hosszabb távra hazavágni az amcsikat.
Ha a repülőgéphordozók is odavesznek és a stratégiai tartalékokat felégetik a japánok Pearl Harbornál, akkor nem lett volna olyan "könnyű" talpraállni az amerikaiaknak.
A Múltkor beszélgettünk a hordozók távollétéről.
Tudod, azért nem hiszek abban, hogy tudatosan tartották távol őket Pearl Harbortól, mert mert egésze a csendes-óceáni flotta elpusztulásáig minden tengerészeti szakértő a nehéz kövegekkel felszerelt csatahajókat favorizálta.
Csak a pearl harbori támadás, meg az angol Repulse és Prince of Wales elsüllyesztése után kezdték átértékelni a helyzetet.