Sportrajongók ismerik azt a távoli lövést, ami váratlansága és sebessége miatt először szemrevaló és veszélyes löketnek tűnik, a visszajátszás tanúsága szerint viszont legfeljebb ambiciózus, semmint pontos próbálkozásnak bizonyul. Hasonló élménnyel szembesülhetünk a Renfield vetítésén. A feldobott labdákat, jelen esetben a vámpírszatíra műfaja és a ponyva jellegű történet által felkínált vizuális lehetőségeket csak részben, a 18-as karika adta távlatokat pedig mindössze a véres akciójelenetek szintjén sikerült kihasználni. Hiányoznak a politikai korrektség falait átütő, akár obszcén, de legalábbis általános társadalmi normákat szemtelenül kiforgató poénok, míg a kreatív pop-art külsőségek a cselekmény haladtával egyre inkább háttérbe szorulnak. Persze súlytalan előzetese alapján értékelhető kellemes csalódásként is a Renfield. Könnyed paródiáról van szó, szerethető karakterekkel, élvezetes történetvezetéssel és néhány ínycsiklandó trancsírozós betéttel – kizárólag utóbbinak szól a tizennyolcas karika. Hol is van akkor a produkció hibapontja vagy a hiányossága? Valahol abban az ellentmondásban, hogy egy súlyosan korhatáros horrorvígjáték kellemes, könnyed délutáni szórakozás maradt. Sajnos mostanában egyre gyakrabban távozunk hiányérzettel vígjátékok bemutatójáról. Természetesen nem az egyszerű komédiákat kárhoztatom, inkább az érces hangvételt hiányolom a vászonról, ami bevállalós témáknál elvárható volna.
(A képek forrása: Port)
Nicolas Cage a helyére kerül
A Renfield legerősebb pontja a meglepően találó a szereposztás, még ha a rendező nem is engedi annyira szárnyalni színészeit. Nicolas Cage évtizedes bejáratott karaktere, minden szituációt túlgesztikuláló ripacssága simogatja a néző érzékszerveit. Vele szemben Nicholas Hoult kisiskolás ábrázata, boci szemei és ártatlan fizimiskája, illetve ügyetlenül zsonglőrködő mozdulatai jó dinamikát adnak a két főhős ellentmondásos kapcsolatának. A szintén előtérbe tolt Awkwafinat csupán azért nem emelem ki, mert a Kőgazdag ázsiaiakkal ismertté vált színésznőt túl sokszor láttuk már az elmúlt években a harsány, szabadszájú kisember szerepében, ami kezd kissé egyhangúvá válni. Annak ellenére, hogy a film nem igényel különösebben hangsúlyos színészi alakításokat, az ember emlékezetében nem annyira a jelenetek szintjén, sokkal inkább a főhősök arcából kollázsolt tabló képében marad meg a produkció. Hasonlóan színes a nyitány: ikonikus Drakula-filmek megidézésével, flashback szekvenciával indul a cselekmény, hogy aztán neonfényes, sötét vagy kastélyszerű helyszínekre látogassunk. Egyetlen kérdése marad csupán a vámpírműfaj kedvelőinek: a film második felére miért tűnik el az addig jellegadó vizuális stílus? A gótikus-romantikus színvilág és a grandiózus díszletek elválaszthatatlanul hozzátartoznak az élőhalottakhoz (ld. Lugosi Béla és Coppola adaptációit vagy a Nosferatu filmeket).
Bátortalan határfeszegetés
Hiányérzetünk igazán a hangvétel visszafogottsága miatt maradhat. Az alkotók elhúzzák a mézesmadzagot egy sokkal dinamikusabb stílusú és jóval élesebb, morbidabb humorú film ígéretével, amiből aztán – a véres-aprítós jeleneteket leszámítva – félszegen kifarolnak. Miért marad ennyire felszínes, visszafogott egy tizennyolcas karikás darab? Jelen történetben adott a lehetőség, hogy a hősök státusza és származása révén, vagy a cselekmény egyik fő helyszínének számító önsegítő ülések által látványosabban beleálljanak társadalmi problémák tárgyalásába, kifigurázzanak embertípusokat, kényszeres viselkedésmódokat. Elvárható volna, hogy ne legyen ennyire PC, barátságos, felszínes egy paródia vagy szatíra, különösen ne akkor, ha a vámpír horror zsánerét választja. De főleg az emberi test elcsúfításában, csonkításában és darabolásában dúskáló 18-as karikás produkció ne féljen sötét humort használni. Még a gyermeki Tim Burton és a romantikus David Lynch is beláthatatlanul bátrabb megoldásokat szokott alkalmazni, mint a Renfield készítői tették. Ilyen típusú történethez minimum előbbiek hozzáállása, ha nem is Polanski, Tarantino, az Addams Family, A fiúk vagy Aubrey Plaza humora dukál. Érthető, hogy Hollywoodban tartanak a közönség megosztásától, de a hasonló produkciók potenciális közönségét már 18-as besorolásuk megfelezi. Mégis miért kell tartani a szigorúan korhatáros filmre jegyet váltó közönség reakciójától? A streamingszolgáltatók (és kultikus szerzők armadája) gyakran bevállalós, határfeszegető munkái láthatóan masszív rajongótábort tudhatnak maguk mögött.
Ennyi akadékoskodás után furcsának, ellentmondásosnak tűnhet, ha összességében kellemes élménynek és vicces filmnek nevezzük a Renfieldet, pedig tényleg az. A kritika egyszerűen a magas elvárásokból ered. Gengszterparódiával társuló kiforgatott Drakula történet ne csak az akciójelenetek szintjén legyen bátor. Hol maradnak az élet fájó igazságaira, saját hibáinkra élesen rámutató poénok, a megdöbbentés szándéka és az álságosnak vélt társadalmi normákat kettőtörő szituációk? Pontosan a Renfield típusú történeteknek kéne betölteni ezeket a feladatokat, és ez az egyetlen oka, amiért kielégületlenül távozik az ember Chris McKay egyébként szerethető rendezésének vetítéséről. Ha egy produkció megkapja a ritka lehetőséget, hogy 18-as sztorit készítsen, jobban is sáfárkodhatna vele. Ezzel együtt nyugodtan kijelenthetjük, hogy Nicolas Cage Drakula bőrében teljesen a helyére került, Nicholas Hoult szeretni valóan burleszk alakításával pedig alighanem megágyazott néhány további vígjátéki szerepre. Szerencsére a magyar fordítás is szellemes és kreatív. Végül a látványos trancsírozós jelenetekben sikerül bemutatni, mire gondolt Drakula gróf, amikor úgy fogalmazott: aki nincs velem, élelem.
