Amikor Hollywood első aranykorában az eredeti, 1932-es Sebhelyesarcú alkotói bejelentették, hogy filmjükben minden korábbi gengsztermozit felülmúló számú pisztolylövés dördül majd, nem sejthették, hogy közel száz év múlva John Wick milyen gátlástalan módon zúdít lőzáport a vászonra. A Keanu Reeves nevével fémjelzett széria friss epizódjában jóformán szüntelen zakatolnak a fegyverek, az ember tüdeje a vetítést követően még jó ideig a lövések ritmusára lüktet. Howard Hawks egykori remekművével ellentétben azonban a mondanivaló igen csekély. Mintha mára az akció műfaj egyetlen céljává a címszereplő harcmozdulatainak és különböző testhelyzetekből leadott gyilkos találatainak válogatott képkivágatokban történő mutogatása vált volna. Ellenfelekkel vívott párharcokról ugyanis a játékidő többségében nehéz beszélni, gyakran csak a főhős mozgását vagy magát a gyilkos aktust, a ravasz meghúzását követi a kamera. A puritán gyilkológép története túlzottan szikár. Lehetne sokkal elmélyültebb, de főként rövidebb és halkabb. Utóbbiról külön kell szólni: mostanában nagyon üdvözlendő módon egyre dinamikusabb hangképpel rukkolnak elő a nagy mozik vetítőtermei, az egyes filmek hangereje viszont sokszor élvezhetetlen magasságokba ugrik. A közel három órás John Wick: 4. felvonás örökös pisztolypuffogása idegtépő.
(A kép forrása: Port)
Akció másképp
Ha pusztán a cselekmény során felsorakoztatott karakterek gazdag táborát vesszük, a John Wick 4 lehetne akár kivételesen színes opusz is. Kisstílű utcai gengszterek, különböző etnikumú maffiacsaládok, fehér galléros bűnözők, a XXI. század tenyésztett elitkatonái, ázsiai harcművészek és magányos kalandorok között kígyózik a kamera, ez a kavalkád mégis alig ad némi ízt a filmnek. A szláv keresztapává maszkírozott Scott Adkins például különösen emlékeztet Colin Farrell sokat dicsért, mitikus Pingvinjére, a Wick 4-ből viszont nagyon hiányzik az a szelet, amivel a Batman színesebb nála. Mélyebb karakterrajzok (vagy legalább erre irányuló kísérletek) és történet híján mit sem ér az ezernyi pisztolyforgató és a szüntelen harc, lövöldözés, verekedés. Chad Stahelski rendező a helyszínek és a karakterek sokféleségét inkább használja látványelemként, semmint hogy klasszikus történetközpontú kalandtematikát építene belőle. Az a szomorú tény, hogy az első pillanattól kezdve kiszámítható a cselekmény. Ez persze cseppet sem számít újdonságnak a kortárs Hollywodban, manapság a legtöbb akció típusú film a valószerűtlen kameramozgások és vizuális effektek sorjázásán kívül mást nem tekint feladatának. Ám ha nincs miért félteni a főhőst, mindössze a grandiózus, gótikus hangulatú díszletek között rögzített végeláthatatlan tűzharcok nem nevezhetők különösen érdekfeszítőnek. Ilyen szűkös és minimalista a történetben a legnagyobb feszültség abból fakad, hogy hányszor tud még felkelni a földről a kiterített antagonista, esetleg hány száz ellenfél toppan még Wick elé, hogy aztán az összeset sorozatban vérbe fagyassza.
(A kép forrása: IMDB)
Epikus hőstörténet
Szerencsére akad azért más vonása a filmnek, ha nem is sok, amire lehet figyelni. Nem újdonság a sorozat kapcsán, de mindenképp meg kell dicsérni az émelyítően komor díszleteket és a képek zöldes-feketés festőiségét. Nem olcsó látványosság, műanyag CGI-óceán a John Wick 4, de az alkotók igényessége a hangulatteremtésen alig terjed túl. Inkább az a néhány nyúlfarknyi jelenet érdekes, amiben romlott hőseink vallanak motivációikról és már éltükben elkárhozott lelkükről. Epikus monológokat hallunk a betyárbecsületről, a bátorságról, a bosszúról és a férfiasságról, amiknek a mélyén általános jellegük ellenére meghúzódik némi bölcsesség. A hangzatos mondatok és hősi aforizmák illennek egy ilyen „romantikus” gyilkosság szimfónia komor és fennkölt hangvételéhez. Szinte hálás az ember, hogy a John Wick szinte valamennyi kortárs blockbusterrel ellentétben komolyan veszi magát. Nem hallani olcsó szituációs poénokat, márkaneveket, plázaszótárból átemelt fordulatokat, illetve egyetlen a film feszültségét leértékelő, önmagán cél nélkül vigadó kiszólás sem hangzik el.
A John Wick 4 helyenként unalmas, bárdolatlan és közhelyes, de komoly és magas szintű igényességgel koreografált alkotás. Stahelskiék munkája a lélegzetelállító képek és a csontsovány történet, a bámulatos realizmus és a túlzottan elrugaszkodott motívumok, valamint az artisztikusság és a középszerű giccs között, ezek határán táncol. Fordulatot leginkább csak az utolsó néhány perc rejt, jobbára a pisztolygolyók fájdalmas, monoton puffogása kíséri végig az eseményeket. A végjátékot követően azonban különösen élessé válik a kérdés: vajon érdemes, egyáltalán lehet ilyen grandiózus, ugyanakkor sovány és önismétlő sorozatot a felállított színvonalon folytatni? A 4. felvonás tényleg felülmúlja az előző részeket, emlékezetesebb marad azoknál, viszont a gyilkolás és a harc vizuális esztétikáján kívül alig mutat bármit is. Tizedennyi öldöklés, több történet, több fordulat és részletesebb karakterrajzok sokkal epikusabbá varázsolnák John Wick, a sehonnan semerre se tartó, magányos özvegy gyilkológép legendáriumát.
