Mikor féltél utoljára a dinoszauruszoktól egy filmben? Mikor izzadt utoljára annyira a tenyered, miközben a szék karfáját szorítottad, mint annak idején, mikor a Jurassic Partkban először megjelent a T-Rex, vagy felbukkantak a velociraptorok. Megmondom őszintén, velem már nagyon régen fordult elő ilyesmi. Pedig a dínóktól félnünk kellene, épp annyira, mint mikor 1996-ban az első Tomb Raiderben feltűnt a Tyrannosaurus az Elveszett Völgyben – vagy akár a Dino Crisis minden ötödik percében. Hova tűnt az igazi rettegés a prehisztorikus lényektől? Hol van ma már a futás és a sikítás? Pedig a 65 előzetese igen bíztató volt: egy planéta, telis-tele vérszomjas őslényekkel, és két túlélő, akiknek el kell jutniuk a mentőkabinig.
A külföldi kritikák nem voltak túl bíztatóak, ahogy az sem, hogy a premier előtti vetítésen voltunk nagyjából 20-an a teremben. Amiért mégis reménykedtem, az Sam Raimi neve a stáblistán, akitől a Doctor Strange az őrület multiverzumában kifejezetten tetszett, a korábbi munkái (Gonosz halott 1-2-3, Pókember 1-2, Pokolba taszítva) pedig a mai napig nagy kedvenceim. Igazság szerint én beértem volna egy korrekt trash-élménnyel is, hiszen amúgy is nagyot mennek manapság az olyan filmek, mint a Kokainmedve, vagy a Micimackó – Vér és méz, de a 65 sajnos túl komolyan veszi magát. Az alapsztori annyi, hogy Mills (Adam Driver) egy kétéves küldetésen van, ám aszteroidamezőbe kerül, a hajója megsérül és kénytelen kényszerleszállást végrehajtani a legközelebbi bolygón. Ez a bolygó pedig nem más, mint maga a Föld – csak épp 65 millió évvel ezelőtt.
A hajón lévő – cryo-kapszulákban alvó – összes utas meghal, kivéve egy kislányt, Koát (Ariana Greenblatt), akinek valami csoda folytán sikerült életben maradnia. Ő és Mills együtt vágnak neki a 15 kilométeres túrának a mentőkabinig, amivel elméletileg el tudnak húzni a bolygóról – ez viszont nem annyira egyszerű. Két dolog is nehezíti a dolgot: az egyik, hogy a környék tele van dinoszauruszokkal, nem mellesleg pedig a Föld felé közelít egy hatalmas aszteroida, ami – ahogy a történelemkönyvekből ismerheted – mindent elpusztít. Az idő tehát szorít, a kis csapat pedig elindul, hegyen-völgyön át. Ami nagyon tetszett, hogy itt a dínók tényleg veszélyesek, és nem holmi betanított hüllők, akiket Chris Pratt fegyelmez. Egyetlen barátságos őslény található a filmben, de az is csak nagyjából egy percig, mert utána felfalják – cudar egy világ volt akkoriban. Koa és Mills tehát minden egyes megtett méteren veszélyben vannak, aludni pedig az erdő mélyén csak úgy érdemes, ha az ember az egyik szemét nyitva tartja. Egy barlangos résznél még valamennyire a horror is beköszön (látszik, hogy Raimi ott volt a producerek között), de inkább az akción van a hangsúly, ami szinte folyamatosan pörög.
Lenne némi hangsúly a drámán is (Mills eleve a lánya meggyógyítása miatt indult a küldetésre), de a két főszereplő között látványosan nem működik a kémia. Bár Koa teljesen más nyelven beszél, Mills folyton angolul magyaráz neki, ami már csak azért is furcsa, mert a karakter teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a lány nem érti őt. Ez csak egy furcsaság a 65-ből (az én kedvencem az ablakon átlőtt hologram), de sokan úgyis csak azért fognak beülni rá, mert… mert dínók. És azokból bizony akad bőven. A CGI egész korrekt, helyenként a Jurassic Park is megidéződik (a sárban lévő, hatalmas lábnyom, vagy az ablakon bekémlelő zsarnokgyík elvitathatatlan utalások), viszont a 65 sajnos minden másban alulmarad. Adam Driver milliószor jobb színész annál, mint amit itt hoz, a sztori pedig rettenetesen középszerű, és fájdalmasan B kategóriás. Scott Beck és Bryan Woods (a Hang nélkül írói) filmje tipikusan az a fajta moziélmény, ami közben lehet falni a popcornt és szürcsölni a kólát, de ahogy felkapcsolják a lámpákat, az ember már a főszereplő nevére sem emlékszik. Sajnos nem a 65 hozza vissza a dinoszauruszoktól való rettegést a nagyvászonra, viszont legalább van benne T-Rex.
Képek forrása: IMDB, Variety
