A true-crime dokumentumfilmek manapság rettentő népszerűek, és ebben a műfajban még mindig a Netflix jár az élen. Szinte havonta érkezik egy-egy újabb alkotás, amely valamilyen borzalmas ügyet jár körbe – a nézettségi adatok alapján pedig az emberek nagykanállal zabálják ezeket a műsorokat. Mi a sikerüknek a titka? Nos, a válasz valahol ott keresendő, amiért a horrorfilmekért is annyian rajonganak: a borzongás, a bizarr gyilkosságoktól való elrettenés mind-mind olyasmi, ami vonzza a megbotránkozni vágyó nézőket. Csakhogy amíg egy horrorfilm többnyire csupán a képzelet szüleménye, addig egy true-crime dokumentumfilm 100%-ban a valóságból merít. A nagyobb stúdiók meglátták ebben a műfajban a pénzt, és már komplett minisorozatok, vagy filmek épülnek a különféle ügyekre és sorozatgyilkosokra. Ott van a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori, a Candy: Halál Texasban, de hasonló A kígyó és a Mindhunter is. Utóbbihoz elég hasonló lett a Disney+-ra felkerült A bostoni fojtogató, amelynek cselekménye szintén a való életből táplálkozik.
1962. június 14. és 1964. január 4. között 13 egyedülálló, 19 és 85 év közötti nőt gyilkoltak meg Boston környékén. Az elkövetés módja minden esetben ugyanaz volt: fojtogatás. A holttesteket a gyilkos meggyalázta és ki is díszítette, ugyanis a harisnyáikat masniként kötötte a nyakukra. A Boston Record American riportere, Loretta McLaughlin (Keira Knightley) volt az első, aki kapcsolatba hozott egymással három gyilkosságot, és felvetette, hogy a bostoni rendőrség talán sorozatgyilkossal áll szemben. Eleinte persze senki nem akart hinni neki, azt pedig végképp nem tűrte el a város vezetése, hogy egy mezei újságíró komolyabb oknyomozást végezzen, mint a hivatalos szervek, ezért Loretta munkaidőn kívül, a családi élete mellett kezdett szaglászni. Ahogy egyre több gyilkosság történt, és az ügy egyre nagyobb hullámokat vert, Jean Cole (Carrie Coon) személyében kapott maga mellé egy társat is, aki hasznukra tudta fordítani a sokéves riporteri tapasztalatát. Például Jean tudott megszerezni – a kapcsolatai révén – olyan rendőrségi információkat, boncolási jegyzőkönyveket vagy egyéni aktákat, amiket más esetben soha az életben nem tártak volna egy újságíró elé.
A bostoni fojtogató nagyon jól hozza a true-crime műfaj sajátosságait. Boston eleve egy komor környék, amire csak rátesz az időnként eleredő eső vagy havazás. Nem igazán látni verőfényes napsütést a filmben, de őszintén szólva, nem is hiányzik. A ’60-as évek hangulatát nagyszerűen sikerült átadni: a ruhák, a díszletek, az autók mind-mind teljesen korhűek, amire a zene és a szürkés (meglehetősen nyomasztó) képi világ is rátesz pár lapáttal. Ahogy A Jeffrey Dahmer-sztori, vagy a Candy, úgy A bostoni fojtogató sem a gyilkosságok bemutatására helyezi a hangsúlyt: a legtöbb borzalmas jelenet a háttérben zajlik, a kamerán kívül – csupán hallani lehet őket. De mivel eleve sokkal rémisztőbb az, amit az emberi elme odaképzel, a gyilkosságok mégis borzalmasak. A színészi játék parádés, Keira Knightley például már évek óta nem volt annyira jó, mint ebben a szerepében, viszont Carrie Coon is elég rendesen odateszi magát, a mellékszereplőkről nem is beszélve. Alessandro Nivolát jó újra látni A maffia szentjei után, Rory Cochrane feltűnésének pedig kifejezetten megörültem – ő utoljára két évvel ezelőtt, az Agancs című horrorban játszott.
Bár az eredeti eseményekhez képest akadnak benne változtatások, A bostoni fojtogató végig képes fenntartani a figyelmet, és bár messze nem olyan izgalmas, mint David Finchertől a Hetedik vagy a Zodiákus, a Mindhunter mellé simán odatehető. Egy lassabb, a nyomozásra és a ’60-as évek társadalmi helyzeteire kiélezett filmet készített a Hulu, aminek a vége egy igazi gyomros, és megmutatja, hogy a világban bármelyik pillanatban történhet egy gyilkosság – aztán még egy. És még egy. Soha nem lehet tudni, hogy milyen szándékai vannak annak az idegennek, akit beengedsz az otthonodba, és ez bármilyen mesteri jumpscare-ijesztgetésnél félelmetesebb. A bostoni fojtogató című filmet a Disney+-on tudod megnézni!
Képek forrása: Hulu
