Merthogy konkrétan nem lehetet tudni, maximum sejteni, hogy milyen bemutató várható – a hazai forgalmazó ezt elég nagy titokban tartotta, a lehetséges jelöltek között azonban ott volt a Star Wars-saga záró epizódja, a horrorisztikus Árok, valamint Taika Waititi új háborús komédiája/drámája, mely nálunk csak január 23-án debütál a mozikban. Mondhatnám, hogy sajna, mert amúgy nagyon kíváncsi voltam a másik két mozifilmre, de nem teszem, mert bár a Jojo nyuszit nem vártam, nem is nagyon foglalkoztam vele, kicsit sem bánom, hogy végül megnézhettem.
Fiataloké a jövő
Hisznek ebben a diktátorok is, csak valami egészen kifordult módon. Elvégre minden szélsőséges ideológia a saját képére formálja, harci feladatokra szánja a gyermekeket, legyen szó verbális küzdelemről vagy tettlegességről. Márpedig a náci Németországban a gyerekek a hadigépezet részét képezték, ideológiai és minden más téren is megkapták kiképzésüket, ahogy a film főszereplője, a hithű náci, de emellett végtelenül gyámoltalan Jojo is, akinek legjobb barátja a képzeletbeli führer, aki mindig kiokítja a fiúcskát, hogy mit és hogyan is kell csinálni. Reggel például nem indulhat a nap egy jó kedélyű heilhitlerezés nélkül, de az oda képzelt vezírnek általában mindenről megvan a maga véleménye.
Így a komolyan vett kiképzésről is, amin a fiúcskának nyulat kéne ölnie, de mivel képtelen rá, csúfolódás áldozatává válik, ráadásul rendre szembesítik vele, hogy hősnek képzelt édesapja sem a fronton harcol, hanem állítólag dezertált. Testvére meghalt, apja eltűnt, nem csoda, hogy haragszik a világra, ebben pedig a führer kiváló társ. Majd mikor egy gránátbaleset miatt úgy kell összerakni, illetve házhoz kötve lábadozik, kiderül, hogy további gondok adódtak. Konkrétan egy zsidó leány a falak között, aki megfenyegeti, hogy ha feljelenti, őt is és anyukáját is rántja magával, de lehet, le is vágja a „náci fejét”. Nos, nem lehet könnyű egy ilyen élet, valamint egy ilyen családi helyzet – bár annyira azért nem lehet rossz az sem, ha valakinek Scarlett Johansson az anyukája. Csak úgy mellékesen.
Sírva nevetős
Akinek bejön Taika Waititi sajátos stílusa és humora, az nem fog meglepődni a film első felén. Bár sokaknál már az is vízválasztó lehet. A Hétköznapi vámpírok és a Thor: Ragnarök rendezője (meg előbbinél írója és szereplője) ezúttal totálisan elmerül a teljesen szürreális és bizarr poénok tengerében, ami egy kisebb, szűk réteget elég érzékenyen fog érinteni, de még mindig szeretném azt hinni, hogy aki valóban jobboldali és nacionalista, az is a magyar érdekeket tartja szem előtt és nem él még mindig egy, a teljes világot leigázó (vagy leigázni kívánó) diktátor bűvöletében. Szóval, aki ezeken a poénokon megsértődik, az meg is érdemli.
Minden más szempontból viszont nagyon is működőképes a humorforrás, avagy egészen elképesztő a paranoia és a mélyből jövő gyűlöletkampány eredménye, ami egy kisfiú elméjét is képes abszolút megmérgezni, számára idealizált formában nyújtva egy hőst, akit követni kell minden helyzetben. A pajtást, aki egyébként játékos is egyben, avagy, ha a pillanat úgy kívánja, a magányos gyermek legjobb társa.
És egyébként ezek a Jojo nyuszi legjobb és legnevetségesebb pillanatai, ezek a helyzetek hozzák a legjobb és néha legelvontabb vicceket – persze van nem egy jelenet, aminek abszurd mivolta magából a diktatúra jellegéből fakad. Márpedig ilyenből is van bőven, ahogy egyre jobban megismerjük a karaktereket, kapcsolatukat és szerepüket a rendszerben, illetve környezetüket. Amit egyébként már teljesen megrontott a gyilkos ideológia, ami láthatóan a végnapjait éli, elvégre már meg sem próbál tárgyilagos lenni, a valóságot pedig teljesen kizárja a vak hit, ami aztán csak és kizárólag a vesztükbe terelheti azokat, akik kitartanak mellette.
Nevetve sírós
Eleinte még a nevetésbe könnyezünk bele, aztán jön egy hirtelen váltás, miután a Gestapo látogatást tesz Jojóék otthonában, onnantól viszont már nem kizárólag jókedvünkben homályosodik a látásunk. Mert bár Waititi elképesztő humorérzékkel bír, komolyan meg tudja lepni a nézőt (emellett brillírozik a képzeletbeli Adolf bőrében), ezúttal bizonyítja azt is, nagyon durva mélységekbe képes menni, ami az embert meg is töri egy kicsit. Van néhány igazán lélekölő jelenet és helyzet, amiktől kimondottan kellemetlenül éreztem magam. De mindez szerintem abszolút nem róható fel a rendezőnek. Ahogy a váltás sem.
Miközben a Jojo nyuszi erőteljesen szatíra, maga a világ, a korkép szinte megköveteli azt, hogy itt-ott drámai legyen (és az igazi háborús mocsokban így sem dagonyázik). Még az abszurditás ellenére is. Mert bár maga a regény (Christine Leunens: Cellába zárva – Az eltitkolt béke rabja) szinte megfilmesíthetetlennek tűnik, maga a moziélmény legitimálja az igyekezetet, amivel mégis sikerült nagyvászonra álmodni. Kisebb-nagyobb változtatásokkal. Ráadásul az operatőri munkától kezdve a színészekig minden egyensúlyban van. Johansson szokás szerint remekel, a veteránt és kiképzőtisztet alakító Sam Rockwell mostanság remek érzékkel válogatja meg a szerepeit, Thomasin McKenzie szépségével és kedves kisugárzásával beragyogja a vásznat, Roman Griffin Davis pedig tökéletesen hozza a belső vívódásokkal teli kisfiút, akit bár össze-összetör a világ, a drámai helyzetekből sebekkel tele, mégis megerősödve és egyre inkább emberként jön ki.
A drámára visszatérve. A Jojo nyuszi nem is csak a fura humora és drámai mivolta, ezeknek a szegmenseknek az ügyes összekeverése miatt igazán erős. De nem is kizárólag azért, mert kiválóan mutatja az idealizált izmusok és ideológiák veszélyes mivoltát. Hanem azért, mert szinte szó nélkül mutatja meg a legnagyobb szörnyűségét minden hasonló diktatúrának. Elvégre nem maguk a diktátorok és elvetemült, elmebajos vezérek a legveszedelmesebbek társadalmunkra nézve, hanem azok, akik kérdés és megkérdőjelezés nélkül képesek nekik bármit megtenni. Akár elvenni mások életét vagy szimplán megtörni őket, egy egészen más szemüvegen keresztül bámulva embertársaikat.
Ráadásul ami még ennél is fontosabb: bármelyik mosdatása nélkül hogyan is képes hinni bármelyik egészséges ember egy olyan kommunizmusban vagy fasizmusban (de aktualizálva elég a Közel-Keleten nézelődni), amely ezt teszi a gyermekeinkkel? Amelyik ilyen helyzetekbe és ilyen veszteségekbe kényszerítik őket? Azokat, akik a jövőnket jelentik. Nem fegyverrel a kezükben, nem megtévesztő ideológiákkal a fejükben, nem méreggel a lelkükben – hanem tudással, szeretettel és törődéssel, az egymásra odafigyeléssel felvértezve, amikkel gazdagabban valóban a jövőt, valóban világokat építhetnek. Nos, hogy így vagy úgy, de Waititi filmje ezt az oldalt is megmutatja, már amiatt is ajánlható minden érdeklődőnek (ráadásul eredeti hanggal, magyar felirattal is megtekinthető lesz, amit tudok javasolni), de arra érdemes felkészülni, hogy egy-egy esetben lelkileg megterhelő, és képes nagyon érzékeny pontokat megpiszkálni.
Jojo nyuszi (Jojo Rabbit)
Rendező: Taika Waititi
Játékidő: 108 perc
Hazai bemutató dátuma: 2020. 01. 23.
Forgalmazó: Fórum Film
