Visszatér a mozikba az Addams Family, jóllehet ezúttal egy animációs filmmel bővül minden idők egyik legpatinásabb múltú mozgóképes franchise-ja. Az eredeti képregény alapján készült első tévésorozat alapvetően a háború utáni Amerika ellentmondásos kispolgári normáit finoman kifigurázó, enyhén tabudöntögető családi programként indult. Később számtalan különböző felfogású feldolgozás készült. Egyesek inkább a felnőtt közönség felé nyitottak és lényegesen pikánsabb témákat is érintettek, mint más gyerekcsatornákra szánt remake-ek. A legutóbbi próbálkozás egy Wednesday Addams főszereplésével készülő, leginkább a goth-szubkultúrának szánt sorozat volt, ám annak sajnos egyedi tónusa ellenére sem sikerült a szélesebb közönséghez eljutnia, mindössze két évadot élt meg. A Virslipartit is jegyző Greg Tiernan-Conrad Vernon rendezőpáros vezetésével készült új animációs mese ezzel szemben izmos reklámkampányt kapott, ám nem az imént említett produkció és nem is a kilencvenes évek elején megjelent parádés filmek felfogását folytatja, hanem egyértelműen a gyerekek felé fordul, elsősorban a kilencvenes évek elején futó két évados animációs sorozatot idézi meg. Illetve számtalan kortárs ifjúsági moziból (pl. Harry Potter; AZ) vett találó utalással fűszerezve és napjaink vezető animációs filmes trendjeit átvéve próbálja modernizálni a klasszikus mesét.
Minden remake esetében a legelső és legfontosabb kérdés, hogy sikerült-e újraértelmeznie a régi történetet vagy legalább új színt hozzátennie az alapanyaghoz. Tiernan és Vernon közös rendezéséről elmondhatjuk, hogy a rengeteg utalás ellenére egyáltalán nem másolat és nem is a nosztalgiafaktorra gyúr, eredeti mondanivalóval, egy előzménytörténettel álltak elő az alkotók. Látjuk a család korábbi produkciókban már sokszor felvázolt hányattatott múltját, az új Addams família pedig abban a tekintetben mindenképp különbözik a régiektől, hogy gyerekeikkel együtt teljesen bezárkózva élnek ódon kastélyukban, Wednesday és Pugsley pedig még csak nem is találkoztak távolabbi hozzátartozóikkal. A film apropója, hogy utóbbi férfivé avatására gyűlik össze az Addams rokonság, ám a villájuk melletti völgyben időközben felépül egy kisváros, ami nem látja szívesen a kicsit sem szokványos viselkedésű és kinézetű családot. Fő ellenfelük egy városépítészeti-házátalakító műsor riporternője, aki csillivilli rózsaszín ízlését próbálja ráerőszakolni a lakosságra és valamennyi házra, köztük az Addams-kúriára is. Ez a szituáció nyomokban emlékeztet a korábbi epizódokra, ám egy kicsit esetlen megoldásnak tűnik, ahogy a szülők közelednek az ismeretlen külvilág felé és ahogy a gyerekek csupán a küszöbén állnak még a felnövésnek. Sokszor egész normális kiskamaszként jelennek meg.
A történet legerősebb pontja egyértelműen Wednesday Addams karaktere, az ő kamaszos zárkózottsága, intelligens különcsége és szarkasztikus humora nem szenvedett csorbát. Sőt újdonsült barátnője sem zökkenti ki a történet kerekét, tinédzserkori útkeresésüket elég szellemes és ízléses módon ábrázolja a film. Egyedül a nevek (újra)fordítására lehet panasz, Wednesday-t Szerdának, Izét pedig Tagnak nevezték el a szinkronizált változatban, ami annál inkább meglepő, hogy az apró gegeket és szóvicceket kifejezetten szellemes stílusban sikerült magyarul visszaadni (vagy talán hozzá is tenni az eredetihez). Azt nem lehet állítani, hogy a poénok terén sziporkáztak volna az alkotók, de bőven akadnak azért mulatságos pillanatok a filmben. Főként könnyedebb, a kisebb korosztályhoz szóló viccek hangoznak el, de a – meglehetősen karakteresre sikeredett – nyitányban találni merészebb, felnőtteknek szóló utalásokat is. Ugyanakkor ezen elmés pillanatok sem emelnek a szinkron nívóján, az meglehetősen középszerű. Wednesday-t leszámítva nem igazán sikerült a megfelelő hangokat megtalálni a karakterekhez, pedig belőlük bőven akadnak a cselekményben. Noha túl nagy szerepet nem kapnak, fontos kiemelni, hogy nem gagyi figurákkal bővítették az Addams rokonságot, hanem kinézetükben és viselkedésükben is eltalált karaktereket vezettek be a készítők.
A film gyenge pontja egyértelműen mondanivalójában rejlik, ami leginkább a fináléban csúcsosodik ki. Hőseinket valamennyi korábbi filmben és sorozatban a kispolgári normalitással szembenálló, rémisztő külsőségektől övezve mutatták be, akikről azonban végül kiderül, hogy sokkal normálisabbak, mint rendkívül pedáns környezetük. Most is ez lesz a film végső konklúziója, de annyira cseppfolyós a zárlat, és ahogy ezt szavakkal is kimondják, hogy az már egyenesen sérti az AF-rajongók fülét. Amikor Pugsley és Wednesday mentik meg a család becsületét (önmagában nincs ezzel baj, láttunk már ilyet korábban), akkor ezt kellő szarkazmussal kéne ábrázolni, semmint komoly heroikus tettként. Hasonlóan maníros az érzelgős apa és önbizalomhiányos fia közti kapcsolat, a tényleg zseniális főcímet leszámítva pedig elég hiteltelen a szülők viselkedése is. Ám nem ez az egyetlen baj a filmmel: a prüd kisváros, a helyi közösség belterjes viszonyai, a várost uraló celeb nő karaktere és az ellentmondásos iskolai viszonyok is nagyon amerikai jelenségek, amerikai problémák. Érthető a történet a kontinensről is, európai szemmel nézve viszont kicsit nehéz átérezni a konfliktusokat és a kifejtett társadalomkritikát. Gyerekként persze e nélkül is tökéletesen élvezhető a film, hiszen a kisebbek tudnak azonosulni a velük egykorú karakterekkel. Az instagram-generáció életmódja ugyanis már sokkal globálisabb természetű, mint szüleiké.
A Tiernan-Vernon duó rendezése kifejezetten igényes produkció, rendkívül kreatív és modern látványvilágot tár elénk és a történet szintjén is mer kísérletezni, új színt hozni a közel hatvan éves mozgóképes univerzumba. Bőven lehet ugyanakkor kritizálni a filmet. Kissé szirupos és szájbarágós a végjáték, ami nem kell ecsetelni, hogy mennyire távol áll az Addams Family világától. Ráadásul nem amerikai fejjel teljesen idegennek tűnik a cselekmény néhány eleme: mind a környezetábrázolás, mind a társadalomkritikus állítások tekintetében kifejezetten tengerentúli jelenségekről, főleg az amerikai kisvárosok, kisközösségek életéről és viszonyairól beszélnek az alkotók. A poénok közel sem olyan élesek és sötét tónusúak, mint a korábbi filmekben és sorozatokban, bár hangvételében azért ez az opusz sem távolodott el teljesen az Addams Family hagyományos dark comedy-s stílusától. Sőt több ponton parodizálja korunk divatos animációs meséit, annak sablonjait. Mégis olyan érzése támadhat az embernek, mintha a Disney ezt franchise-ot is felvásárolta volna. A gyerekkarakterek középpontba állítása ellenben jól sült el, ez a sík felfogható egy alternatív coming-of-age történetnek is, ami amúgy is hódít manapság a filmkultúrában (gondoljunk csak a Netflix és az HBO sorozataira). Gyerekek számára épp ezért kifejezetten ajánlható a film, végtére is jelen alkotás az igényesebb AF-produkciók közül való.
