Nem értettem, minek kell már megint megbolygatni a DC-univerzumot, milyen apropóból kéne a sokadik alkalommal elővenni egy ismét más által megvalósított Jokert, aki majd a köpenyes bosszúállóval összeakasztja a bajszát. Erre 1989-ben Jack Nicholson tökéletesen megfelelt, amikor Tim Burton remekében örökre szóló élményt okozott. De ne feledkezzünk meg a fiatalon elhunyt Heath Ledgerről sem, aki a 2008-as A sötét lovagban alakításával rengeteget tett hozzá a méltán népszerű Nolan-film sikeréhez. A „Why so serious?” popkulturális alapvetéssé vált, ahogy a mázolt arcú pszichopata is, akinek nevét a videojátékok világában még Mark Hamill hangja is csak öregbítette.
Aztán jött Jared Leto, meg az Öngyilkos osztag. Mondjuk úgy, hogy nem én voltam a célközönség, ez a Joker-ábrázolás nem engem akart megfogni. Nem is tette. Hogy ezek után, csak néhány évvel később még egy kizárólag Jokerre összpontosító filmet is beharangoztak, hát, az már eltörte a mécsest. A hátam közepére kívántam az egészet, a Marvel moziverzuma mellett összedőlő DC filmes világban már egyébként sem bíztam, és bár a Warner láthatóan külön és kiemelten kezelte Todd Phillips készülő eredetsztoriját, egész egyszerűen megcsappant abban a bizalmam, hogy ebből bármi jó kisülhet. Két dolog miatt reménykedtem a sikerben: Joaquin Phoenix az egyik a címszereplő bőrében, a másik pedig az az elképesztően hangos siker, ami Cannes után érte a produkciót. A sajtó imádta, ami ugyan egyfelől semmire sem garancia, mégis ott bujkált bennem a kíváncsiság, hogy bár korábban hidegen hagyott a mű, ezek után már csak azért is megnézem. Milyen szerencse, hogy így tettem, elvégre kár lett volna kihagyni az év filmjét, nem igaz?
Gotham mocska
A nagyváros bűze már-már orrfacsaró, az utcákat patkányok lepték el, a mindennapok szomorú szürkeségét pedig a bandák és a vandál huligánok teszik még rosszabbá. Míg a felső tízezer vígan éli életét, Thomas Wayne, a nagyvállalati úr pedig a polgármesteri címre pályázik, az átlagemberek egyre jobban közelednek a nyomor és a teljes kilátástalanság végállomásához. Ebben az elkeseredett világban éldegél Arthur Fleck (Joaquin Phoenix – Gladiátor, Jelek, A falu) az édesanyjával (Frances Conroy – Így jártam anyátokkal), akinek ellátásáról maga gondoskodik, miközben napközben bohócként keresi kenyerét egy közvetítőcég alkalmazottjaként, mely mindig máshova küldi ki a mentálisan beteg fiatalembert. Arthur ugyanis egészen másképpen dolgozza fel az élet traumáit, mint mások: bármikor kontrollálatlan, hisztérikus nevetésben tör ki, emellett minden bánatát erőltetett mosollyal igyekszik palástolni, mindig anyja gondolataira hagyatkozva, miszerint ezzel örömöt és vidámságot hoz a körülötte élőkre. Rendszeresen indokolt vizsgálatain kívül egyébként próbál teljes életet élni, sőt egyik szomszédja is nagyon tetszik neki, aminek hála, amint lehetősége van rá, a tettek mezejére lép, hogy ezzel is közelebb kerüljön a boldogsághoz.
Azonban Arthur élete úgy fordul a feje tetejére, ahogy Gothamben elharapózik a káosz és az erőszak. Munkahelyéről kirúgják, anyukája kórházba kerül, orvosi segítségét megszüntetik, így lényegében egyre inkább egyedül kell szembenéznie a gonosz, számító, kapzsi emberekkel, akik mindenhol ott rejtőznek. Kilátástalanságán az sem segít, hogy bár nevettetné az embereket, ők kicsit sem találják viccesnek, maximum gúny céltáblájaként szolgál felvidításukra, sőt még azt sem fogadják jól, ha kedveskedni szeretne, mondjuk, egy gyermek felvidításával a buszon. Aztán ahogy a gyógyszerei és szociális gondozója már nem tartja benne a lelket, utolsó mankói pedig repedezni látszanak, a megtört és ezerszer meggyötört férfi személyisége egészen más irányt vesz, mint amihez addig görcsösen ragaszkodott.
Oscart Phoenixnek!
Ez a görcsösség egyébként pontosan az, ami az Ad Astrát is jellemezte. Nagyon szerette volna, ha nagyszabásúnak, izgalmasnak, mélynek látszódik, de csak izzadós próbálkozás volt, miközben az ott megcélzott művészi drámát és lelket a Joker elképesztő egyszerűséggel, lazasággal hozza, ami láthatóan zsigerből jött mind a korábban vígjátékokért felelős Todd Phillips (Másnaposok, Cool túra) mind pedig a nagyszerű színész, Joaquin Phoenix részéről. Mert a Joker elsőrangú munka, azt nyugodtan kijelenthetem. A kép, a hang, a cselekmény, az előadásmód, a vágás, a hangulat ritkán van ennyire egyben, ritkán működik ennyire a kémia, mint ebben az esetben. Az olykor a videojátékos A Plague Tale: Innocence zenei témáit (is) idéző muzsika beleássa magát az ember lelkébe, szívébe, hogy onnan Phoenix szenvedése és átalakulása tépjen ki újabb és újabb darabokat. Mert az informált néző tudja, hogy hova tart a történet, miben fog kiteljesedni a dráma, de addig olyan intenzív az érzés és az élmény, hogy az valami elképesztő. Emberünk már a Gladiátorral, Jelekkel és más filmekkel is bizonyította rátermettségét, de fiatalkori önmagához képest is bámulatos, amit most hoz. Akár táncol, akár hisztérikusan nevet, akár sír, érzelmi hullámokat ad át, vetít ki a vászonra, amik bevallom, nem egyszer könnyet csaltak a szemembe. Mert – és ezzel befejezem méltatását – hozzá voltunk szokva, hogy ő egy nagyszerű színész, de amikor az ember orra előtt válik a vásznon színészóriássá, az olyan elképesztő és száz százalékosan emberi, lelki élmény, amit nem lehet szó nélkül hagyni.
De még egyszer mondom: az egész film zseniális. A rendező pontosan tudta, hogy hol és mihez kell nyúlni, hogy lehet a művészi irányzatot egy populárisabb formában bemutatva a nagyközönség és ezáltal a tömeg elé tárni. A helyén van a muzsika, minden egyes szereplő, minden apró jelenet, ami megállíthatatlanul robog a tragédia és a dráma irányába. Mert a Jokerben alig van valami Phillips korábbi munkáiból, a vígjátékos elemekből. Ez még csak nem is egy szuperhősfilm, nem egy tipikus Marvel/DC-élmény, hanem egy olyan eredettörténet, amire a DC-nek egyébként mindig is szüksége volt. Benne van Tim Burton sötétsége, A sötét lovag elképesztő ereje, de emellé olyan komolyság, olyan komorság társul, ami egyszerűen lehengerli a nézőt, miközben elképesztő élményt ad át. Nem vagyok a híve annak, ha gonosz karaktereket, rossz embereket mosdatunk, így valahol látom a Joker nyújtotta veszélyt is, mikor az erőszak születésének tapsolunk, ami ráadásul kifordítja a pólusokat, a fehéret és feketét teljesen összekeveri, de más szempontból pedig rávilágít arra is, hogy mennyire felelősek vagyunk egymásért, mennyire befolyásolhatjuk embertársainkat egy-egy tettünkkel, gondolatunkkal. Joker világa amúgy kilátástalan, beteges, abnormális, de a körülötte élők ezért éppen olyan felelősek, miközben lényegében talán a kis Gary az egyetlen, aki tiszta és nem valamilyen önző vagy rossz érdek vezérli. Szomorú egy világ az, amit Arthur Fleck számára Gotham nyújt, és valahol nem csoda, hogy mivé válik a traumák hatására. Máskülönben pedig az is nagyszerűen fel lett vázolva, milyen törékeny az elme, mennyire könnyen megtréfálja saját magát, ha valami kisiklik, ezzel alaposan megrengetve a realitás szilárdnak hitt talaját.
Bár a Joker egy mestermű, esélyesen nem erre épül majd a DC további filmes vonulata (hacsak a Black label be nem válik), ami egyébként nagy kár, mert ezzel az iránnyal már lehetne valamit kezdeni. A ’70-es évek Warner logójától, avagy az első másodpercektől kezdve kiváló filmalkotás, amit a fényképezés, a koreográfia és a színészi alakítás tovább emel, hogy végül a léc olyan magasra kerüljön, ahonnan egy jó darabig esélyesen senki nem veri le a zsánerben. Képregényfilmként igazi különlegesség, drámaként csak áradozni lehet róla, de önmagában, filmélményként is a felső kategóriában van a helye. Minden téren iránymutató, ezért nyugodt szívvel ajánlható, bár erőszakossága és képregényes vonatkozásai miatt talán nem kapja meg, nem kaphatja meg mindazt a sikert, ami megilletné. Emelem kalapom, mert ez így, ebben a formában számomra elképzelhetetlen volt, de az alkotók mindenben rám cáfoltak.
Joker
Rendező: Todd Phillips
Játékidő: 121 perc
Hazai bemutató dátuma: 2019. október 3.
Forgalmazó: InterCom
