Megérkezett a mozikba Lorene Scafaria A Wall Street pillangói (Hustlers) című rendezése, ami egyszerre több divatos trendet és izgalmas műfajt igyekszik ötvözni. Alapvetően gengszterfilmről beszélünk, méghozzá a kortárs tendenciáknak megfelelően női hősökkel dolgozó gengszterfilmről (vö.: Nyughatatlan özvegyek; The Hustle; A bűn királynői) , de az egész történet egy oknyomozó riporton keresztül tárul fel, vagyis flashbackekből építkezik a cselekmény. A film szinopszisa szerint néhány éjszakai klubban dolgozó táncosnő eldönti, hogy kezébe veszi saját sorsát és a mindennapos megaláztatások és kiszolgáltatottság után kuncsaftjaikat kihasználva saját pénzre tesznek szert. Leitatják a kiválasztott urakat, majd a kontrolljukat vesztett állapotban lévő személyek „beleegyezésével” minden pénzt lehalásznak a kártyájukról. Hogy súlyt adjanak a kapitalista világ vélt igazságtalanságai ellen fellázadó csoportnak, több karakteres közéleti-popkulturális figurát is castingoltak az alkotók, a társaság magjának tekinthető négyesbe válogatták Jennifer Lopezt és Cardi B-t, akik tökéletesen megállják a helyüket a táncparketten és a kamera előtt is.
Mivel megtörtént eseményeken alapul az egész sztori (a New York Magazine cikksorozata tárta fel a lányok történetét), gyakorlatilag bármilyen irányba elindulhattak volna az alkotók, bármelyik aspektusát feltárhatták volna a kétezres évek derekától közel napjainkig vezető históriának. Ehhez képest a végeredmény nem lett sem gengszterfilm, sem oknyomozó bűnügyi sztori, de a látszat ellenére még csak nem is kifejezetten egy karakterre koncentráló biopic-szerű tematikát kapunk. A kvartett legártatlanabb(nak tűnő), legbizonytalanabb, leginkább szeretethiányos karaktere meséli el a történteket, a fő csapásirány pedig az ő életére, motivációira és mindenek előtt legszorosabb barátnőjével való viszonyára koncentrál, aki a csoport legerősebb és leghatározottabb tagja és egyértelmű vezetője. Ennek jegyében legnagyobb hiba pont az utóbbi kapocs trehány bemutatása. A kettejük között húzódó mély lelki szál kialakulását világosan feltárja a nyitány, viszonyuk további alakulását azonban rendkívül felszínesen látjuk. Különösen zavaró, hogy a riport az első pillanattól kezdve egy végső szakításra van felépítve, az igazi válóokot viszont nem látjuk és a legutolsó pillanatban teljesen indokolatlan és patetikus módon oldják fel az amúgy is szinte értelmezhetetlen ellentétet.
A Wall Street pillangói a színészi alakítások és kifejezetten a vágás tekintetben nagyszerű film, minden más tekintetben azonban teljesen feledhető alkotás. Érdemes feljegyezni Kayla Emter vágó nevét, aki tökéletességig fejlesztette a bevezetést és tulajdonképpen az összes akciószekvencia, valamennyi emlékezetes jelenet és az átvezető részek is mind az ő nevéhez fűződnek. Az alaposan megvágott, zenés (és táncos) betétek nélkül a szó legszorosabb értelmében nem állna össze eggyé a cselekmény. Sajnos a film közepéhez annyira tartalomszegény anyagot kapott, hogy csupán próbálta néhány látványos megoldással felrázni a cselekményt (egy ponton például még a hangsávval is elkezd játszani), megmentenie azonban nem sikerült a produkciót. Minden probléma forrása a gyenge forgatókönyv. Egy flashback-dramaturgiára épülő, kb. tizenöt éves sztorit átfogó, egy végpontra felfűzött cselekmény esetében hatványozottan fontos szerepe van a dramaturgiának, Scafaria rendezésének viszont messze ez a leggyengébb pontja. Idővel kifejezetten vontatottá válik a film és teljesen ritmustalanul épülnek egymásra a különböző események. Jóval több részletét is megvilágíthatták volna a történetnek, más jelenetekből viszont sokkal kevesebbet kellett volna mutatni (ez vonatkozik elsősorban a film nyugvópontjain előtörő hosszú és unalmas párbeszédekre). Bőven lehetett volna húzni a játékidőből, annyira leül az aranymetszés környékén a cselekmény és bőven több fizikai akcióra vagy drámai jelenetre lett volna szükség.
Nem igazán sikerült elmélyülni a hátrányos helyzetből induló nők vagy úgy alapvetően a nőiség kérdésében sem, viszont kifejezetten hálásak lehetünk az alkotóknak, hogy nem kívánták demagóg üzenetekkel terhelni a közönséget. A nyitány nagyon gyorsan nyilvánvalóvá teszi, hogy az éjszakai klubok és a privát táncos szórakoztatás világa mindenféle erotikát, érzelmet és valódi szexualitást nélkülöz. Teljesen üres, steril, egysíkú és sok tekintetben visszataszító tevékenység folyik a cselekmény fő helyszínéül szolgáló éjjeli bárban, semmilyen tartalom nincs a látszat mögött. Hasonló erővel sikerül átadnia a filmnek, és ebben a tekintetben tényleg valami meglepőt mutat, hogy mennyire sorsszerű hőseinknek az élete. A vágyak szintjén nagyon konkrét ambíciókat dédelgetnek, például egy saját ruhamárkát, floridai házat, és hogy egyetemre mehessen a gyerekeik, végül azonban a gengszterfilmek klasszikus végzete őket is eléri. Bátorságuk eleinte eredményt szül, mértéktelenségük viszont magában hordozza a bukást is. A legnagyobb probléma, hogy hiába szakítanak hatalmas pénzeket, azt egyáltalán nem fektetik be semmibe. Végeláthatatlan jelenetek sorakoznak, amikben hőseink ruhát néznek, cipőt vásárolnak, bundát ajándékoznak egymásnak, csilivili nyakláncot rendelnek és hasonló javakra költenek felfoghatatlan pénzeket. Egyre gátlástalanabbá váló módszereik és töménytelen falánkságuk jegyében pedig egyre kevésbé válik azonosulhatóvá gazdagok iránt érzett dühük. Scafaria egyébként igyekezett, akár a főhősök száján keresztül is, megvilágítani gondolkodásmódjuk visszásságait, ábrázolni tevékenységük árnyékos oldalát.
A vágás egyszerűen zseniális, a vagány, lendületes és emlékezetes pillanatok majd mindegyike Emter keze munkájához kötődik, a rendezés azonban elég suta, a forgatókönyv pedig egészen borzalmasra sikeredett. Szerencsére a főszereplők játékára nem lehet panasz, sőt Constance Wu és Jennifer Lopez meglepően nagyot alakít. Sajnos A Wall Street pillangói közel sem teljesíti az előzetes elvárásokat, ami annál inkább súlyos probléma, hogy egy valóságos sztori szolgált alapjául, amit többféleképpen is meg lehetett volna közelíteni. A film egyetlen érdeme, hogy végül nem áll korunk egyik ideológiájának vagy mozgalmának szolgálatába sem, nem lesz például sablonos elit- és férfiellenes mozi, hanem igyekszik kiegyensúlyozott morális szemüvegen keresztül vizsgálni hőseink tevékenységét és az őket körülvevő világ fogyatékosságait. Ezzel együtt elég sajnálatos, hogy mennyire nyomtalanul tűnik el a nézőben az élmény. Rég éreztem már ennyire igaznak a klasszikus közhelyet, miszerint ordító ziccert hagytak ki, az elronthatatlant sikerült elrontaniuk a készítőknek. Annyi mindent el lehetett volna mesélni az amerikai nők helyzetéről, a kevésbé szofisztikált szórakozást kereső férfiak fogyatékosságairól, a 2008-as válságról vagy akár csak két nő barátságáról. Ehhez képest egyedül a szex-biznisz és a luxustermékekkel felszerelkezett élet ürességére sikerült rávilágítani. Talán egy másik produkció készít egy érettebb adaptációt is Jessica Pressler cikkéből, hőseink története ugyanis tényleg megér egy nagyjátékfilmet.
