Patinás múltat tudhat magáénak a kosztümös történelmi film műfaja. A háború előtt, illetve egészen a hatvanas évekig szerte Európában szárnyalt a minőség hagyományának keresztelt stílus, ami főként a történeti múltban játszódó klasszikus családi-szerelmi drámákat és kultikus regények adaptációit jelentette. Gondolhatunk itt akár a hazai kötelező olvasmányok adaptációira, mindenekelőtt Várkonyi Zoltán műveire (pl. Egri csillagok) vagy akár olyan díszes hollywoodi alkotásokra, mint a Ben-Hur és az Arábiai Lawrence. Az említett példák ugyan közkedvelt klasszikusokká értek, a minőség hagyománya azonban tömérdek mennyiségű középszerű és mára teljesen elfeledett filmet is adott a közönségnek. Később, a hatvanas években áttörő kulturális forradalom közepette a fiatalabb generáció(k) már manírosnak, lassúnak, érdektelennek és túl konzervatívnak érezték a szülők kedvenc filmjeit, a történelmi kosztümös zsáner elég hamar kiment a divatból. A hagyományokra mindig oly elevenen reflektáló angol nemzeti filmkultúrában egyenesen párharc indult: míg egyesek inkább készítettek kifordított, alternatív történelmi filmeket (pl. Peter Greenaway: A rajzoló szerződése), a nyolcvanas évek Thatcher-i fordulata alatt megjelentek a tradíciót ápoló, ún. cultural heritage, vagy magyarul kultúrörökség filmek. Utóbbi stílus végül is győzedelmeskedni látszik a rendhagyó forma felett, jóllehet a zsáner elmúlt húsz évben megjelenő opuszai (ún. poszt-kultúrörökség filmek) már nem pontosan ugyanazt a klasszikus gondolatot képviselik, mint elődeik. A büszkeség és balítélet, az Anna Karenina és a Jane Eyre új felfogást honosított meg: realista igénnyel és a régi sablonok óvatos felülvizsgálatával igyekezett leporolni, de összességében mégis a hagyományos konzervatív felfogás keretein belül tartani a műfajt. A Downton Abbey sem lóg ki a sorból, jóllehet az imént említetteknél jóval tradicionálisabb, kevésbé realista stílusban készült, ugyanakkor érzékenyen reagál a mai kor változó etikettjére és megpróbálja a korai XX. század gondolkodásmódját elfogadtatni és megértetni a mai közönséggel.
Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán beülniük egy sok évados sorozat folytatására, ám senkinek sem kell tartania Michael Engler (Downton Abbey; Sírhant művek; Szex és New York) rendezésétől. Az ugyanis nem közvetlen folytatás, hanem független spinoff produkció, még ha az anyaszéria forgatókönyvírója (Julian Fellowes) és egyik direktora is áll a produkció mögött. A rajongók nyilván könnyebben veszik fel a fonalat és könnyebben vesznek el a történetben, ugyanakkor szűz szemmel is tökéletesen érthető és élvezhető a film. Sokkal jogosabb feltenni egy másik kérdést, jelesül, hogy van-e értelme két óra két perces mozifilmként elkészíteni egy sorozatepizódot. A friss Downton Abbey ugyanis filmes szemmel nézve nehezen értelmezhető alkotás. A történet meglehetősen egyszerű és bornírt: V. György király és a királyné meglátogatják egy éjszakára Crawley-ékat. A cselekmény csak nehezen illeszkedik egy film dramaturgiai elvárásaihoz, miközben minden ízében klasszikus, az alternatív művészfilmes megoldásokat messze kerülő művel van dolgunk. Túl sok szálon fut a történet ahhoz, hogy érett tematikává álljon össze végül és nincs igazi főszál, ami összefogná az egész koncepciót. A cselekményvezetési technika és a jelenetszervezés egy az egyben a sorozatok világának megoldásait idézi. Ehhez mérten bravúrosan megoldották a mozivászonra adaptálást, ugyanis nem unatkozunk egy percig sem (pont a megfelelő pillanatokra adagolják a mozikompatibilis akciót), ugyanakkor ki kell mondani, hogy ezt a koncepciót sokkal izgalmasabban is ki lehetett volna dolgozni. Mondjuk egy új évad néhány részén keresztül, ahol több szálat is sikerült volna – kellő játékidő birtokában – nagyobb mélységben bemutatni. Manapság, a sorozatok korában igazán belevághatott volna a BBC egy új szezon készítésébe, nem elfeledve persze, hogy egy mozifilm nyilván nagyobb szenzációt jelent.
Más tekintetben is kritizálható a Downton Abbey, amennyiben kifejezetten a hazai közönséget célozták meg az alkotók. Ez persze aligha meglepő a brit gondolkodásmódot ismerve, sokakban mégis megütközést kelthet, hogy a sorozat kedvelőin túl kifejezetten az angol humorra, angol kultúrára, angol nyelvre, brit történelemre, politikára és szellemiségre nyitott közönségnek szól Engler rendezése. Tipikus rétegfilmről beszélünk, igaz, a friss mozistatisztikákat böngészve, azt a bizonyos réteget szépen behozták a mozikba. Apró kis félmondatok, arisztokraták nagy ívű társalgásai, elmés szópárbajok, szarkasztikus megjegyzések armadája hangzik el a filmben, amitől egyesek teljesen elérzékenyülnek, mások azonban bizonyára nehezen viselik ezt a hangvételt. Mind a cselekmény, mind a vázolt konfliktusok konkrét brit társadalmi és politikai kérdésekre reflektálnak, így nem árt kis háttértudás, hogy értsük és élvezzük a filmet. Egyértelmű – monarchiapárti, konzervatív – választ adnak az alkotók a Királyságra váró sorsdöntő változásokra. Mások mellett a keményvonalas Violet Crawley (Maggie Smith) mondja ki a fináléban, hogy bár a világ mindig változik, hiszen már az 1920-as években sem úgy éltek a britek, mint őseik, az angol életmód, a családi és nemzeti örökség, illetve maga a lakhely örökre fennmarad, ha gondos kezek ápolják. Fontos szerepet kap az ír függetlenségpárti Tom Branson (Allen Leech) is a filmben, karaktere jelképezi az alkotók által látványosan nagyra értékelt mérsékelt politikai attitűdöt. Egyszer meg is jegyzi, hogy nem minden áron érdemes kiszakadni a Monarchiából, ami nehezen félreérthető kiszólás a Brexit körüli vitákra vonatkozóan.
Minden ízében, ideológiáját és formai sajátosságait tekintve is klasszikus alkotásról beszélünk. Gyönyörű képek, profi kameramozgások, nagyszabású díszletek és kosztümök, tradicionális angol színházi hagyományok, klasszikus angol színjátszás, röviden: akadémiai stílus jegyében készült a film. Tartalmát tekintve is ez a konzervatív felfogás vezérelte az alkotókat, igaz, a már említett módon igyekeznek korrekciókat eszközölni a hagyományos paradigmán. Az elmúlt évtizedek konzervatív gondolkodású műveinek sorába illeszkedve egyértelmű integráló szándékkal lép fel a film. A közös kultúra, közös sors, közös élettér és végső soron a korona alatt igyekszik egyesíteni az egész társadalmat, kezdve a szocialista elkötelezettségű munkásoktól, az ekkoriban még kisebbrendűségi érzések gyötörte, feltörekvő polgárokon át, egészen az egykor szebb napokat látott, már hétköznapi nehézségekkel küzdő arisztokratákig. Az integráció kiteljesedése, amint korunk elvárásainak megfelelően a homoszexualitás témakörét is beemeli és a tolerancia jegyében kezeli a film, ebben a tekintetben kritizálva a korai XX. század normáit. A befejezést átható optimizmus, a túlcsorduló happy end talán sokaknak bántóan maníros lehet, ugyanakkor egyáltalán nem bugyuta a finálé, inkább csak szép és bölcs. Amolyan angolos emelkedettséggel és pragmatizmussal zárják le a néhány napos cselekményt, miután minden fontos kérdést megbeszéltek és elrendeztek hőseink.
Ha Engler rendezése valóban filmsorozattá bővül a következő években, azt a nyitóepizód láttán csak üdvözölni tudjuk. Egy újabb tartalmas és kifejezetten aktuális kérdéseket tárgyaló opusszal bővült minden idők egyik legsikeresebb angol mozgóképes produkciója. Míg a széria kedvelői elégedetten hátradőlhetnek és élvezhetik kedvenc karaktereik visszatérését, az egyszeri látogató is könnyedén elmerülhet a korabeli brit társadalom mindennapjaiban, miközben számos utalást kap a kortárs brit viszonyokkal kapcsolatban. Noha a cselekmény nem kifejezetten mozis formátumra íródott, végül is sikerült izgalmassá tenni a film dramaturgiáját. Mindazonáltal kritikaként elmondható, hogy ez a film kifejezetten a briteknek készült és kevéssé van tekintettel a nemzetközi közönségre (bizonyos korosztálynak és az angol kultúráért rajongóknak ajánlott még). Illetve nem lehet elmenni amellett, hogy egy ilyen szövevényes történetet egyszeri moziadaptáció helyett sokkal érdemesebb lett volna a sorozat új évadaként bemutatni, több részen keresztül vezetni. Remélhetőleg az esetleges folytatások során igyekeznek figyelni erre az alkotók és egy jobban megragadható esemény köré fűzni a cselekményt vagy kevesebb karakterre koncentrálni a forgatókönyv kidolgozásakor. Minden hibájával együtt a Downton Abbey élvezetes és tartalmas alkotás, aminek vetítésére az angol kultúrára fogékony nézőknek határozottan ajánlott beülni. És nem utolsó sorban példaértékű lehet számunkra is, hogy nívós kortárs történelmi filmeken keresztül milyen érzékeny társadalmi-politikai konfliktusokat képesek tárgyalni néhány mérfölddel arrébb.
