2017-ben sok minden történt. A horrorfilmek csillaga felívelőben volt, és úgy tűnt, hogy egy reneszánsz részesei lehetünk, de mindenképpen egy olyan korszaké, mikor a zsáner végre visszakerül jól megérdemelt helyére, mint az egyik legkreatívabb és legszórakoztatóbb műfaj Hollywoodban. 2017-ben a nagyközönséghez is eljutott az indie gyöngyszem, a The Void, év végén Aronofsky borzongatott (Anyám!), közben pedig nemcsak a Fűrész fogai közé keveredett friss vér (Jigsaw), de egy ősi gonosz is felütötte fejét, méghozzá Derryben, hogy a Stephen King főművének tartott Az új és lehengerlő formában fagyassza meg a mozinézők szívét. Nem mellesleg elindítottuk a Borzongás Horrormagazint, ami azután másfél évig szolgálhatta ki a hazai horrorrajongók igényeit – a lapba készült utolsó cikkeket egyébként itt olvashatod el, ha további borzongásra vágynál.
Hogy a Borzongás végül nem folytatódott, az nem közvetlen következménye a nemzetközi helyzetnek, mint inkább egy látlelet a hazai állapotokról, pedig előbbi is lehetne: az utóbbi egy évben mintha azon versenyeznének a nagy stúdiók, hogy minőségben ki tud a rendkívül alacsonyra helyezett léc alá jutni, így pocsékabbnál pocsékabb horrorfilmek kerülnek a moziba, a felhozatalt pedig csak a kisebb cégek és művészfilmesek igyekeznek feldobni egy-egy közepes-jobb alkotással. Ebben az időszakban az Az – Második fejezet szinte ragyogó csillagnak tűnt az égen, elvégre az első fejezet alapján valami jóra lehetett számítani. Persze azzal nem törődve, hogy míg korábban hárman írták a forgatókönyvet, addig a folytatásra csak az a Gary Dauberman maradt, aki a közepes Az apáca történetéért, valamint a hihetetlenül silány Annabelle 3 sztorijáért és rendezéséért is felelt. Itt már azért gyűltek a fekete fellegek…
Régen minden jobb volt – csak Derry nem
Ahogyan az a regény, illetve az 1990-es tévés miniszéria alapján is sejthető volt, a folytatás az előzmény gyermekeinek felnőtt alteregóira összpontosít, elvégre miután a többiek mind elmenekültek a kisvárosból, Mike (Isaiah Mustafa) ott maradt, majd könyvtárosként folyamatosan gyűjtötte az elérhető anyagokat, figyelte a helyi eseményeket. És végül természetesen eljött az az idő, amikor egyértelművé vált, hogy a Vesztesek Klubja nem elpusztította ellenfelét, a vérengző Pennywise-t, csak megsebezte annak idején. Így a könyvtáros feladata, hogy összetrombitálja a többieket, akik szinte semmire sem emlékezve térnek haza, hogy szembesüljenek múltjukkal – már aki hazatér, mert nem mindenkiben van annyi bátorság, hogy leküzdje a félelmeit.
Aztán a helyszínen már lekerülnek az évtizedek alatt felkerült elmeblokkoló falak, így előbukkannak az emlékek is – minden megpróbáltatás, minden rettegés, ami a csatornákban tevékenykedő, leginkább a gyerekeket terrorizáló életformához köthető, és amelynek megállítására a gyerekek anno megesküdtek, miszerint bármi történik, amennyiben Az visszatér, ők újra szembe fognak szállni vele. Ez a harc az, amit a második fejezet bemutat, rengeteg visszatekintés és belső kétely társaságában.
Kiveszett a lendület
Leszögezném, hogy a Második fejezet nem rossz. Pláne akkor, ha összességében nézem az idei, 2019-es felhozatalt a hazai mozikban. A szereposztás például olyan szempontból parádés, hogy a legtöbb karakter abszolút mása gyermekkori önmagának, ami Ben (Jay Ryan) esetében a legszembetűnőbb, aki a sok leadott kiló ellenére szinte azonos mosollyal jelenik meg a vásznon. Kár, hogy alakításában mást nem nagyon tud felmutatni. Beverly (Jessica Chastain) szépsége valahol elveszett az évek alatt, bár ezt még nem is tudnám kifejezetten a számlájára írni, ellenben azt inkább, hogy személyisége sokkal szürkébb, ami azért zavaró, mert az előzményben ragyogott és még akkor is elvitte volna a hátán a teljes filmet, ha a többiek nem segítenek ebben. De segítettek – erre még visszatérek. Aki viszont most elrabolja a show-t, az lényegében Bill (James McAvoy), Richie (Bill Hader) és Eddie (James Ransone), no, és természetesen maga Pennywise, aki ezúttal kicsit a háttérbe vonult a sok-sok CG-megoldás miatt. Emellett időnként sikerül elkapni a hangulatot, a múltidézés most is hozza a kötelező nosztalgiafaktort (Rémálom az Elm utcában, Az elveszett fiúk, Street Fighter és a többi), ráadásul vérből sincs hiány. Más kérdés, hogy ennél azért több kellett volna a közel 3 órás játékidő során.
Merthogy a Második fejezet enyhén szólva is túl lett nyújtva, ide-oda nyúl, de közben nem mindig tudja, hogy pontosan mit is akar elérni a néha egy az egyben megidézett múlttal, ráadásul direkt ijesztgetései is sablonosak, menetrend szerint érkeznek, ami miatt túl sok meglepetés nem éri a nézőt. Míg az előzmény határozott és merész nyitánnyal biztosította a horrorrajongókat, hogy a rengeteg bohóckodás ellenére kőkemény horror és dráma a jussuk, addig a folytatás inkább a fáradt/fárasztó poénokra gyúr rá (az Annabelle után ez nem meglepő), a rémületkeltés pedig nem annyira az atmoszférateremtést helyezi előtérbe, mint inkább a jump scare-eket, ami egy idő után elveszi a történések élét. Nem mellesleg az sem vitatható, hogy a korábban a gyerekek között eszméletlen módon működő kémiát sem sikerült megismételni, így sok esetben a csoportos jeleneteknél pontosan olyan érzésünk van, hogy a felvétel kedvéért vadidegenek ültek le egymás mellé, csak azért, hogy eljátsszák a szerepüket, majd felvegyék a csekküket. Szomorú, mert a fiatalok között két éve még szó szerint szikrázott a levegő, és többek között miattuk volt nagyon szerethető a 2017-es adaptáció.
Szóval az idei lejtmenetet nem az Az – Második fejezet fogja megállítani, de legalább nem lök a zsáneren akkorát, hogy a kátyúból, amibe jutott, már ne is tudjon kikecmeregni. Egy átlagos évben ez egy teljesen átlagos horrorfilm lehetne, amihez képest idén kicsit kiemelkedik a posványból, de érdemeit ez természetesen nem nagyítja fel. Lehetett volna sokkal rosszabb és sokkal jobb is, pláne az alapanyag és az előzmény tükrében, arra pedig kíváncsi vagyok, hogy Gary Dauberman horrorfilmes rémuralma meddig fog tartani, mert tehetsége láthatóan nincs, mégis mindenhol megkapja a maga kis tortaszeletét, ami az eddig látottak tükrében elég sok kérdést felvet. Leginkább azt, hogy miért nem betépett tinikkel teli vígjátékokon dolgozik, ami úgy érzem, zsigerből menne. Kár, hogy ezt a tudását az utóbbi időben megszállott bábuk és ősgonoszok terén kamatoztatja.
