Rég elmúlt már a nagy akcióthrillerek aranykora. John McClane egyre szürkébb, rég búcsút intettek a mozivászonnak a 48 óra és a Halálos fegyver hősei, a közönség maga sem biztos benne, hogy harminc év elteltével újra látni akarja-e a Beverly Hills-i zsarut és egy aprólékosan felépített akciómozi közel sem jelent már akkora szenzációt, mint mondjuk a Féktelenül 1994-ben. A nyolcvanas évek testfétisét és a technológia híján kézműves eszközökkel is előszeretettel dolgozó akciósztárok helyét szuperlátványos, ám kevéssé tartalmas blockbusterek és főként a gyerekek figyelmét megcélzó szuperhősök vették át. Ha mégis az A-kategória része manapság az akcióműfaj, azt szinte kizárólag John Wicknek köszönheti. De hol van a helye a Szupercella és a Halálos iramban típusú maratoni franchise-oknál igényesebb, a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikusaitól azonban messze elmaradó Támadás a Fehér Ház ellen szériának? Csütörtökön mozikba került a sorozat harmadik része is, ami semmivel sem ígér (és ad) többet, mint az első két epizód, még csak kiemelkedő filmnek sem nevezhető, ugyanakkor tény, hogy nem pusztán a megelőző részek ötlettelen újrajátszásáról van szó. Az elítéltet és a Csapdát jegyző Ric Roman Waugh rendezésének három kiemelendő síkja van: értékelendő egyrészt az akció műfaj szempontjából, érdemes megvizsgálni a film ideológiai üzenetét, sőt aktuálpolitikai vonatkozásait, illetve nem lehet elmenni ritkán felszínre törő, akkor viszont nagyon domináns szerepet kapó humora mellett.
Főként azért haldoklik manapság az akcióthriller, mert mind a történet, mind a konkrét akciójelenetek szintjén nehéz újat mutatni a nézőknek. Utóbbi esetében az olyan megoldások jelenthetnek innovációt, mint a játékok szubjektív nézőpontját adaptáló képi beállítások (pl. Az ember gyermeke) vagy bármilyen alternatív vizuális stílus alkalmazása (pl. Amerikai mesterlövész). Jelen mű az előbbi felfogást igyekszik alkalmazni, ám azt is csak a film első harmadában teszi, nem a lenyűgöző képektől lesz tehát izgalmas Waugh rendezése. Még csak azt sem lehet állítani, hogy ne volna kiszámítható a történet, sőt annál inkább az, hogy az előzetesnek hála már az első pillanattól kezdve ismerjük a nem túl bonyolult alapkonfliktust: hősünket üldözőbe veszi az FBI, mivel az ő kezét sejtik az elnök elleni brutális merényletkísérlet mögött. Nem mutat tehát semmi újat a film, ezerszer látott sablonjelenetekből épül fel a cselekmény, olyan kreatívan válogatnak azonban a nézők által jól ismert eszközök közül az alkotók, hogy egy pillanatra sem ül le a sztori. Látszik, hogy nem csupán egy újabb bőrt próbáltak lehúzni a produkcióról, hanem igyekeztek, ha eredetivé nem is, de minden ízében izgalmassá tenni azt. A menekülő ember-tematika lehetővé teszi a helyszínek gyors váltogatását, a hirtelen csavarokat és alapvetően fenntartja a nézőben a feszültséget. Két valóban váratlan húzásuk van a forgatókönyvíróknak és mind a kettőt a lehető legjobb pillanatban lövik el: mernek a finálé előtt megölni fontos szereplőket és még az utolsó pillanatokban is alapvetően félrevezetik a nézőket. Nem minden az akció gondolhatták, és milyen jól tették, hogy üres látványosságok helyett ilyen színes és változatos szkriptet írtak.
Kevésbé átgondolt azonban a mű ideológiai üzenete, ami főként azért probléma, mert a politikai sík a főhősök folyamatos szópárbajai által elég hangsúlyos szerepet kap a filmben. Ezúttal rendhagyó módon nem a pénz motiválja az antagonistát, hanem a puszta küzdelem, a harcok keresése. Érdekes szempont ez, Clint Eastwood fentebb példaként hozott művében is elhangzik már, hogy vannak, akik farkasnak, vagy ahogy jelen alkotásban mondják, harcosnak születnek és csakis terepen érzik teljesnek életüket. Ezzel szemben azt is látjuk azonban, hogy a főhős öregszik, komoly fájdalmakkal küszködik, több fontos pillanatban rosszul lesz, aminek fényében nem teljesen világos, hogy hogyan képes mindenkit, még a nála húsz évvel fiatalabbakat is felülmúlni fizikai ütközetekben. Más ellentmondásos elemek is akadnak a filmben. Az oroszokkal szembeni fellépés indokoltsága, a fegyverkezés és a katonai beavatkozások megítélése a fő ideológiai kérdések, ezekre viszont abszolút következetlen válaszokat kapunk. A Támadás a Fehér Ház ellen 3. az antagonisták szájába adja az Oroszország-kritikus és a határokon kívüli katonai intervenciót támogató érveket, miközben végül az alapvetően pacifista elnök is pálforduláson megy keresztül a kérdésben. A filmben kiemelt szerepet kapó családi vitákban pedig mindeközben egyértelműen és kimondva a főhős háborúpárti álláspontja győz az apja háborúkat értelmetlennek tituláló attitűdjével szemben. Érthető, hogy az alkotók az amerikai polgárok széles rétegeihez kívántak szólni, hiszen a tengerentúlon még az akciómozik sem minősülnek tisztán republikánus szórakozásnak, a film különböző politikai állításai azonban teljesen összeegyeztethetetlenek egymással. Gyakorlatilag hiába várunk konklúziót, nincs koherens és világos üzenete a filmnek.
Hollywoodban, akárcsak a fizikai akció és a melodráma, általában a humor is alapvető részét képezi a műveknek. Az akció zsáner humorforrását a májer, sokszor trágár beszólások, az abszurdba hajlóan durva küzdelmek és a szinte már hihetetlen mutatványok képezik. Jelen alkotás elég sablonos módon folytatja ezt a hagyományt (bár a fáma szerint vannak megunhatatlan poénok, és ezt a nézők ösztönös reakciói is alátámasztják), sőt egy újabb elemmel is megtoldja a nevettetést: néhány burleszkes jelenetben a nehézfiúk kemény jelleme és az őket körülvevő finom környezet kerül groteszk kontrasztba egymással (avagy ki ne akarná látni Butlert és Nolte-t fürdőköpenyben toporogni egy szeretethullámokat előcsaló jacuzzis fürdőzés előtt?). Látunk néhány valóban jópofa jelenetet, sokszor viszont végtelenül egyszerű szituációkkal és altesti poénokkal operálnak az alkotók. A vége-főcímbe ékelt hosszú jelenet például rendkívül olcsó élménnyel küldi haza a nézőket. Kicsit zavaró az is, hogy a játékidő nagy részében – érthető módon – teljesen kerülik a viccelődést, egyes periódusokban viszont pengeélig hegyezik a nem mindig nívós poénkodást, amit viszont szinte kizárólag Nick Nolte karaktere szolgáltat (ezzel egyébként valamennyi kollégáját le is játssza a vászonról). Egy valóban szellemes és maradandó pillanata azért akad a filmnek, amikor az elnököt alakító Morgan Freeman csoportképen jelenik meg a világ első számú vezetői között. Szinte a Hitler mellett hadonászó Woody Allent idézi, amikor a viaszarcú orosz elnök mellett ácsorgó Morgan Freeman kimosolyog a vászonról a nézőknek. Ezzel együtt fontos hangsúlyozni, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen 3. nem bugyuta alkotás, van tétje a sztorinak, korunk népszerű szuperhős-blockbustereivel szemben teljesen komolyan veszi magát.
Akik szívesen néznek akciófilmekent és szeretik a hollywoodi tucatprodukciók enyhén sikamlós humorát, biztosan jól szórakoznak majd Ric Roman Waugh filmjén. A Támadás a Fehér Ház ellen 3. teljesen középszerű opusz, ugyanakkor folyamatosan pulzáló, fordulatos cselekményének köszönhetően kétség kívül izgalmas alkotás. Némi színt hoz a sztoriba a főhős – Nick Nolte alakította – titokzatos és nevetségesen önfejű apjának színre lépése is, igazán mély nyomot azonban nem hagy a nézőkben a történet. Ez sajnos alakulhatott volna másképp is, több érdekes felvetése van a filmnek a háborúval, a fegyverkezéssel, az állami adminisztráció mértékével és az emberi természettel kapcsolatban, összességében azonban olyan kaotikus a film ideológiája, hogy aki arra figyel, már a finálé kezdetére teljesen összezavarodik. Hála az égnek az izgalmas dramaturgia könnyen leköti a nézőket és eltereli a zavaros részekről a figyelmet. Waugh–ék nem is vállalkoztak ennél többre, nem akartak sem újat, sem valami látványosat mutatni, de komolyan vették a harmadik epizódot is és egy igazán élvezetes mozit hoztak össze. Ha van egy kis fantáziájuk, a főhős film végén elnyert új pozíciójára építve ügyesen továbbfűzhetik a Támadás a Fehér Ház ellen szériát.
