Luc Besson és az erős női karakterek lényegében kéz a kézben járnak, mióta a francia rendező berobbant a köztudatba, és miután legutóbbi filmje, a 2017-es Valerian és az ezer bolygó városa meglehetősen nagyot hasalt a kasszáknál, többé-kevésbé adta magát a gondolat, hogy talán érdemes lehet visszatérni valami bevált recepthez. Így született meg a kémes akció-thriller, az Anna, amely kicsit olyan, mintha az 1990-es Nikitát próbálná újrázni. Amivel önmagában nem is lenne baj, hiszen majd’ harminc év hosszú idő, új ötletekkel és modern megközelítéssel könnyedén össze lehetett volna hozni ebből egy ütős nyári mozit, amely megidézi egy kicsit a stílust előtérbe helyező ciména du look hullámot. Végeredményben azonban az Anna nem több egy vérszegény Luc Besson-utánzatnál – és a nagy gond az, hogy ezt ő maga követte el.
A kissé hosszúra nyújtott, de összességében egészen hatásos nyitány pedig még egészen jól megágyaz az élménynek. Itt ugyanis megismerhetjük Annát (Sasha Luss), a kis gyufaá... mármint matrjoska babárus lányt, akit egy francia modellügynökség felkarol, hogy aztán Párizsban igazi sztárrá váljon. Hamar kiderül azonban, hogy ez nem több jól megtervezett álcánál, Anna ugyanis egy váratlan pillanatban golyót ereszt udvarlójába, felfedve ezzel valódi énjét. Ő ugyanis nem egy hétköznapi szépség Moszkvából, hanem a KGB ügynöke, akit Alex (Luke Evans) menekített ki pár évvel korábban a bűnözés és a kilátástalanság világából, annak reményével kecsegtetve, hogy néhány év szolgálat után szabaddá válhat és új életet kezdhet. Sejthető persze, hogy a helyzet nem lesz ilyen egyszerű, ebből pedig kisülhetett volna valami igazán izgalmas is. Az igazi fordulatokat azonban nem a cselekménybe ágyazta bele Besson, hanem inkább a narratív eszköztárra bízott mindent – egészen pontosan egy darab eszközre, amit olyan sokáig puffogtat, hogy a végére már majdhogynem önmaga paródiájává válik a film.
Már az említett bevezetőből is átjön, hogy az idősíkoknak fontos szerepe lesz, az Anna pedig az elejétől a végéig így épül fel: 15-20 percenként ugrunk egyet az időben előre vagy hátra, így helyezve folyamatosan új megvilágításba a történteket. A megbízhatatlan narráció pedig – főleg ebben a műfajban – egy nagyon erős filmes eszköz tud lenni, nem véletlenül építenek rá előszeretettel csavarokat a forgatókönyvírók, Besson azonban totálisan eltévesztette a mértéket. Ahelyett ugyanis, hogy finoman, két ujjal fűszerezte volna a filmet, fogott egy jókora merőkanalat és teleszórta ezzel az egészet. A végeredmény pedig így éppen olyan, mint egy túlízesített étel: tolakodó és egyáltalán nem esik jól. Iszonyatosan fárasztó, amikor már sokadjára süti el a film ugyanazt a „trükköt” (méghozzá úgy, hogy a gyanúsan hiányos jelenetekből, vagy éppen sejtelmes tekintetekből és félmondatokból már előre tudjuk, hogy itt nem a teljes valóságot látjuk) – a moziközönség is fájdalmas „jaj, ne!” felkiáltással nyugtázta a film sokadik ilyen húzását a sztori legvégén, ami nagyjából hárommal többször sült el a kelleténél.
A folyamatos ugrándozás miatt nem csoda, hogy magáról Annáról sem tud kialakulni egy konzisztens kép a nézőben. Ez persze nem csak a felépítés hibája: Sasha Luss sem a bájos modell, sem a jéghideg KGB-ügynök, sem pedig a drogos barátnő szerepében nem tud igazán kibontakozni és meggyőzőt alakítani, személyes motivációja és a drámai-szerelmi vonal pedig papírvékony háttérrel bír csupán, ami miatt senkit nem tudok hibáztatni, ha hiteltelennek érzi az egészet. Főleg úgy, hogy a film néha saját maga ássa alá az ilyesfajta építkezést – mint például akkor, amikor a film egy erősen negatív érzelmi töltetű jelenetre rápakol egy már-már komikusra koreografált zenés montázst (!), lényegében semmissé téve azt, amit az előtte lévő néhány percben megpróbált felépíteni. Pedig amúgy vannak jó jelenetei az Annának, a trailerben is látható éttermi bunyó például szó szerint brutálisan látványos lett (talán itt lovagolták meg leginkább a 18-as besorolás nyújtotta lehetőségeket), Helen Mirren pedig egyenesen sziporkázik a KGB-s főnökasszony, Olga szerepében, mint ahogy Cillian Murphy-nek is jól áll a CIA-s szerep. Összességében azonban az egész egy nagy kétórás szemforgatás, ami ráadásul tele van pontatlanságokkal is – a kedvencem az, ahol Csehországot emlegetik, amikor még csak Csehszlovákia létezett, de a használt technológia és a telefonok tekintetében is úgy 5-10 éves tévedésben vannak a készítők, így meglehetősen anakronisztikus maga az élmény.
Tavaly a Vörös veréb képében már láthattunk egy felejthető alkotást, mely a „gyönyörű és halálos hősnő, hidegháborús-kémes cselekménnyel” koncepcióra lett felhúzva, az Anna fényében azonban a Jennifer Lawrence főszereplésével készült film majdhogynem mesterműnek tűnhet. Ez pedig igen szomorú, hiszen ahelyett, hogy Luc Besson helyrehozta volna a renoméját az Annával, inkább csak még mélyebbre került, ahonnan egyre távolibbnak tűnik az, amikor még nagy, újító névnek számított a filmvilágban.
Anna
Rendező: Luc Besson
Játékidő: 119 perc
Hazai bemutató dátuma: 2019. július 18.
Forgalmazó: Freeman Film
