Nehéz a dolga annak, aki manapság minőségi horrorfilmet akar látni, elvégre a hagyományos értelemben vett, de nem csapnivalóan gagyi zsánerfilm kihalóban van. A meglehetősen olcsó indie alkotások lényegében igyekeznek minden alstílusban érvényesülni, csak éppen nincs meg a szakmai háttér, a stúdiófilmek meg általában biztosra mennek, de mostanában valahogy még a bevált „mainstream, de van benne valami” szintet sem sikerült tartani. Lásd például az Annabelle 3 példáját, ami lehet, hogy tetszett valakinek, de ettől még messze van a „jó” kategóriától. Lényegében csak az új Gyerekjáték az, amely idén igyekezett bevállalósnak tűnni, kicsit szembe menve a divattal, az utóbbi egy-két évben inkább csak a művészfilmes, elvontabb próbálkozások mutattak komoly alternatívát a popcorn-horror ellenében. Ilyen volt az Anyám!, az új Sóhajok, vagy éppen az Örökség, avagy Ari Aster debütálása, ami után máris itt az amerikai úriember második produkciója, ami egy hasonlóan nehéz és összetett rémüldözés képét vetítette elő.
Dráma magas fokon
Christian és Dani nem éppen az álompár, legalábbis elég fura a kapcsolatuk. Dani testvére miatt aggódva folyton barátját hívogatja, az együtt töltött időhöz konkrét előegyeztetés kell, amikor pedig a fiú életébe pillantunk bele, kiderül, hogy barátai előtt a lányról panaszkodik, a haverokkal egy lehetséges szakításról beszélnek. Meg egy svéd vakációról, ami egyik ismerősüknek köszönhető, és amire Dani nem lett meghívva, de azért egy vitát követően csak hozzácsapódik a társasághoz, láthatóan Christian és a többiek „nagy” örömére. De a helyzetre való tekintettel végül kötélnek állnak, elvégre a lány egy öngyilkosság során pont elvesztette a teljes családját, ami miatt láthatóan csúszik a szembesítés, a sajnálatnak köszönhetően pedig kénytelen-kelletlen a társaságában indulnak meg a népi hagyományokat ápoló zárt közösség irányába.
Ahogyan az lenni szokott, a helyszínre érve először még nincs gond, mert bár a népi viseletben szaladgáló felekezet tagjai furák, de leginkább csak furcsa hagyományokhoz ragaszkodnak, ártani nem ártanak, emellett kedves és vendégszerető embereknek tűnnek. Intő jelek azonban vannak, amik először csak félmondatokból tűnhetnek fel, majd egy-egy meglepő tettből és tiltásból, végül azonban úgy tűnik, hogy a társaság sokkal sötétebb titkokkal és durvább szabályokkal rendelkezik, mint azt a nyugatról érkezett vendégek gondolnák.
Ari nem túl ari
Valami kis sötétség biztosan van az író/rendező fiatalember fejében, mert ahogyan az Örökségnél, úgy a Fehér éjszakákban sem kíméli hőseit, a hosszúra nyúlt játékidő második felében beköszönő horrornál pedig ezúttal is hatásosabb és hangsúlyosabb az az érzelmi terror, amit a drámai vonulat képvisel. Tavalyi debütálásának végén a horror szinte már komikusnak hatott, miután egy család minden lehetséges kálváriáját végigjártuk, az eredeti címén Midsommarként ismert alkotás pedig már a legelején biztosítja: ez sem lesz könnyebb menet. A nyitány erős, keményen odacsap, bár hozzáteszem, hogy az Örökség autós jelenetével sikerült olyan magasra tenni a képzeletbeli lécet, hogy azt most meg sem rezegteti az egyébként így is torokszorító, aktuális lelki támadás.
Azután viszonylag hamar sikerül eljutni a közösségi helyszínre, ahol onnantól nagyon szépen, de nagyon lassan építkezik a történet, és bár érezni némi feszültséget, itt-ott nyomasztó a hangulat, ami megágyaz a horrornak, utóbbi számomra mégsem adta magát igazán. Mármint egyértelmű, hogy valami nem stimmel, ahogy a legtöbb ilyen szektás, okkult sztorinál, de például a netflixes A meghívás (The Invitation) sokkal jobban átadta azt az érzést, amikor első pillanattól tudod, hogy valami nem stimmel, de egészen a nagy leleplezésig nem tudod biztosan, hogy mi a baj, honnan várható az első csapás és miért. Itt ez sokkal egyértelműbb, kevésbé fenyegető, sőt lényegében az első pillanattól az utolsóig nagyjából egyértelmű, mi fog történni – a kérdés csak az, hogyan jutunk el odáig. És bár ez az út hangulatos, itt-ott kellemesen bizarr, totális megrökönyödést ezúttal egyszer sem sikerült kiváltani.
Persze az, hogy nálam mit hoz ki egy film, csak egy dolog, másnál tökéletesen működhet a recept. Ami viszont egyértelmű, az a minőség: a Fehér éjszakák egy fantasztikusan fényképezett, szépen felépített művészfilm, amibe (nem is olyan kis) cseppnyi elmebaj és horror is került, de inkább elvontabb iránya a jelentős. Képei gyönyörűek, hazai helyszínválasztása kiváló, zenéi nagyszerűek a népies jelleggel, színészei a cselekménnyel együtt láthatóan feszesen lettek koordinálva. Ha muszáj volna, akkor sem nagyon tudnék filmes szemmel belekötni, ami második moziként elképesztő eredmény, egyben pedig bőven mutatja, mekkora különbség van az agyondicsért Jordan Peele és Aster képességei között. Ezzel együtt viszont az erény egyben hátrány is lehet. Ha ugyanis valaki nem szívleli a lassú, okosan építkező, valóban művészi darabokat, annak a Fehér éjszakák vontatott, esetleg már-már unalmas lesz. Az mindenesetre biztos, hogy az átlag közönség nem fogja értékelni, ahogy a horrorrajongók közül sem mindenki lesz oda érte. És ez valahol sajnálatos, elvégre tényleg nagyon precízen összerakott műről van szó, amiben számos téma van felületesebben vagy mélyebben elrejtve, kezdve a kapcsolati problémáktól egészen a hagyományok kezeléséig és a kultúrák ütköztetéséig, ami a legtöbb esetben nem jó ötlet.
A filmet megnézni annál inkább az. Kicsit hosszú, közel két és fél órás, nem is egy pörgős darab, de személy szerint egyszer sem éreztem úgy, hogy „gyerünk már, pörgessünk bele egy kicsit”, szóval szerintem teljesen jó ez így, ahogy alkotója megálmodta. Vagyis, abból lesz majd egy hosszabb, elviekben 3 óra körüli verzió, de csak később. Bár Ari Aster a nyilatkozatok alapján innentől nem összpontosít a horror műfajra, azért bízzunk benne, hogy visszatér még a zsánerbe, hiszen első két filmje kiemelkedik az átlagból, sőt nagyban eltér attól. Manapság pedig már ez is kiemelten számít.
Fehér éjszakák (Midsommar)
Rendezte: Ari Aster
Játékidő: 140 perc
Hazai premier időpontja: 2019. július 18.
Forgalmazó: ADS Service Kft.
