Őszintén megmondom, nem számítottam rá, hogy a Point Blank bármilyen szempontból is jó film lesz majd. Egyrészt alapból nem értettem, hogy az eredeti, 2010-es kiadásnak mi szüksége egy remake-re, másrészt bennem volt az is, hogy a külföldi filmek amerikai újragondolásai általában nem szoktak a legacélosabban sikerülni.
A Point Blank azonban sikeresen rám cáfolt, hiszen az akciódús thriller kifejezetten jól működik, pörgős, helyenként egy-két pillanatig meglepően vicces, és arra pont elég, hogy az embert szűk másfél óráig elszórakoztassa. Persze a világot nem fogja megváltani, és túl komoly elvárásokat sem szabad támasztani az irányába, de egyszer abszolút megnézhető.
Az egészségügy veszélyes
A Point Blank alaptörténete egy az egyben megfeleltethető a francia eredetinek. Adott egy betörő, Abe (Frank Grillo), aki egy balul elsült, gyilkosságba torkollott rablást követően kórházba kerül, és egy fiatal ápoló, Paul (Anthony Mackie), akinek elrabolják a terhes feleségét, hogy így kényszerítsék a fent említett bűnöző kiszabadítására.
Paul meg is teszi, amit kérnek tőle, azonban hamar rá kell jönnie, hogy az ágyhoz bilincselt, folyamatosan rendőri felügyelet alatt álló rab megszöktetése még az egyik legkönnyebb feladata volt aznapra. Hamar kiderül, hogy Abe is fel lett ültetve a film legelején látható gyilkosságnál, és most a város legnagyobb bandája és egy falkányi korrupt zsaru is a nyomában lohol.
A történet igazából nem egy nagy eresztés, néhány kiszámítható csavarral és sokkal több logikai bukfenccel, viszont a 2010-es francia verzió forgatókönyvétől több helyen is eltér, így azoknak is tud némi újdonságot mutatni, akik a remake alapjául szolgáló alkotást már látták.
Páratlan páros
A Point Blank lényegében egy buddy movie, ahol azt követhetjük végig, ahogy Paul és Abe minden kezdeti konfliktusuk és gyökeresen eltérő mentalitásuk ellenére lassan összecsiszolódnak, hogy a végére már olajozottan működő csapatként köpjenek bele a rosszfiúk levesébe.
A film ezen a téren párszor kifejezetten kellemes humorral operál, ami szerethetőbbé, emberközelibbé teszi a főhősöket is. Ilyen helyzet például az, amikor azon vitatkoznak, hogy mégis kinek az ötlete volt ellopni a környék leglassabb kocsiját, vagy amikor Paul mindenáron el akarja mesélni hajléktalan haverja megható történetét, de Abe szemmel láthatóan magasról tesz az egészre.
És itt kell megemlíteni a színészi játékot is, mely bár nem kiemelkedő, azért abszolút korrekt. Mind Anthony Mackie, mind Frank Grillo hozza a kötelezőt, illetve rajtuk kívül még érdemes megemlíteni a film főgonoszaként szolgáló korrupt rendőrt is. Rá ezúttal már sokkal nagyobb figyelem irányul, mint a 2010-es filmben, és ennek hála megmutatkozhat kicsit az emberi oldala is, ami rögtön összetettebb és izgalmasabb karakterré teszi.
Ugyanaz, mégis más
Mivel a 2010-es film és a remake alapszituációja és eleje szinte teljesen ugyanaz, ezért adja magát a kérdés, hogy mégis miben másabb a 2019-es verzió a francia eredetinél? Az első, legszembetűnőbb eltérés talán, hogy ezúttal Párizs helyett már Cincinnatiben járunk, azonban a készítők természetesen nem csak a helyszínt változtatták meg.
Ami szintén hamar feltűnhet a nézőnek, az az, hogy a 2019-es Point Blank jóval akciódúsabb az elődjénél. A kórházból történő szökést például nem intézik el annyival, hogy hőseink felszállnak a buszra, hanem helyette egy autós üldözést kapunk, és ez a feszesebb, több lövöldözéssel, verekedéssel és hajszával járó cselekményvezetés a film végéig megfigyelhető.
Szintén fontos eltérés, hogy ezúttal az egyes mellékkarakterek is több időt töltenek a vásznon, így alaposabban megismerhetjük őket. Nagyobb hangsúly helyeződik például Paul feleségére és Abe öccsére is, ráadásul az előbbi már nem is olyan tehetetlen, mint a 2010-es filmben volt: ezúttal megpróbál például megszökni, és az elrablójával is nem egyszer szóba elegyedik.
Végül pedig érdemes lehet még megemlíteni, hogy ez az új Point Blank valahogy sokkal kevésbé érződik grandiózusnak, mint az elődje. Az olyan látványos és hosszú üldözésekről, mint amikor az eredetiben a zsaruk végigkergetik a párizsi metrón főhősünket, le kell mondanunk, illetve a film vége felé a rendőrőrsön is alig lézeng valaki.
Pörög, de meddig?
Bár a Point Blank a maga nemében egy szórakoztató alkotás, sajnos korántsem hibátlan. A cselekmény számtalan kisebb vagy épp nagyobb logikátlanságát az ember a film nézése közbe még átugorja, mert annyira pörög a forgatókönyv, de ha a stáblista alatt visszagondolunk arra, amit láttunk, azért kibuknak az egyes következetlenségek, logikai bukfencek.
Emellett a másik komolyabb probléma a film végén jelentkezik, ami egyszerűen túlságosan semmilyen. Itt a két főszereplőnek egy rendőrőrsre kell betörnie, hogy megmentsék Paul feleségét, akinél már megindult a szülés, azonban a papíron kifejezetten izgalmasnak és feszültnek tűnő jelenetsor a valóságban sajnos nagyon lapos lett. A film végi nagy összecsapás lényegében még el sem kezdődik, de már véget is ér, így pedig az egész befejezés nagyon ellaposodik, főleg az addigi folyamatos pörgés fényében.
Illetve említést érdemelhet még a film zenéje is, ami bár egyáltalán nem rossz, cserébe elég érthetetlen, hogy miért ezt a retrós rap vonalat erőltették a készítők, mely általában alig passzol a képernyőn futó jelenetekhez. Ahogy valaki az interneten találóan megjegyezte, kicsit olyan érzés ez, mintha a film zenéjét egy régi mixtape-re cserélték volna véletlenül.
A remek remake?
A Point Blank a baljós előjelek ellenére egy izgalmas és szórakoztató film lett, helyenként kellemes humorral, korrekt alakításokkal és egy igencsak feszes forgatókönyvvel. Megváltani persze nem fogja a világot, de a maga nemében egy abszolút nézhető alkotás, mely ideális választás lehet például egy rohanósabb, hajtósabb hétköznap végére.
Ráadásul a Point Blank magyar felirattal és magyar szinkronnal is elérhető, így azok is elmélyedhetnek benne, akiknek nem olyan magabiztos az angoljuk.
