Folytatjuk a Marvel szuperhős univerzumának filmjeit feltáró sorozatunkat. Ezúttal a Második Fázis harmadik filmjét, a Polgárháborút és két későbbi Bosszúállók epizódot (Végtelen háború; Végjáték) is jegyző Anthony és Joes Russo Amerika Kapitány: A tél katonája című rendezését vesszük górcső alá. A jelenleg egy netflixes Magic: The Gathering sorozatadaptáción dolgozó páros munkája mérföldkőnek számít a Marvel moziverzum és úgy általában a szuperhős műfaj történetében. Az alkotók felismerték a már az Első Fázis láttán is regisztrált hiátusait a Marvel filmeknek és kidolgoztak egy koncepciót, amivel eleve lemondtak a műfaj sokak által komolytalannak tartott vonásainak átfazonírozásáról, viszont a maga giccsességében és meseiségében grandiózus mesterművet varázsoltak elénk. A Thor: Sötét világ B-kategóriás tónusa helyett grandiózus, a szuperhősfilmek jellemző elemeit csúcsra járató, az amerikanizmusban mélyen elmerülő, valóságos tétet teremtő, és ami a legfontosabb, maximálisan profi mozit láthattunk 2014. április 10-től a mozikban.
A szuperhős zsáner önmagában hamisíthatatlan amerikai találmány, az Amerika Kapitány azonban az egész műfaj esszenciájának tekinthető. Az Államok első szuperhőse már nevében és szimbolikájában is hordozza az amerikanizmust, de – korából fakadóan – tulajdonképpen egy az amerikai történelemmel. Ő az a kisemberből lett szuperkatona, akinek az óvó kezeiről mindig álmodoztak a tengerentúlon és aki kissrácok példaképe hosszú évtizedek óta. Joe Simon és Jack Kirby képregényhősből lett filmikonja Vasember mellett a másik nagy amerikai eszmény, a hazát védelmező tisztességes és szerény őr ideálja. Nem véletlen, hogy Vasember és a Kapitány filmjeiben lépten nyomon a nemzet lehetőségeit firtatják, a nemzet lelkiismeretére kívánnak hatni (és ebből adódóan csak a nemzeten keresztül szemlélik a világ sorsát). Különösen igaz ez az Amerika Kapitány katona- és veteránkultuszt hevesen meglovagló második részére, aminek cselekménye ugyan már a jelenben folyik, mégis több jelenete játszódik egy II. világháborús múzeumban. Érdekes európai szemmel végignézni, hogy az USA-nak ez, meg a Steve Rogers ágya melletti polcon tornyosuló elnöki memoárok jelentik a Történelmet.
Sokakat elijeszthet a túl sok moralizálás, a túl sok filozofálás, amit egyébként végtelenül patetikus és gejl stílusban tálalnak a forgatókönyvírók hosszú párbeszédeken keresztül. Amerikai szemmel nézve azonban nagyon is fontos kérdéseket vet fel a film, jóllehet ezek többnyire ikonikus filmekből egy az egyben átvett felvetések (erről részletesebben lentebb), amiket alig-alig gondol tovább vagy bont ki A tél katonája. Az ugyanakkor rendkívül érdekes, hogy a film két republikánus nézőpontot vázol. Nick Fury a reálpolitika embere, a bölcs diplomata, egy nagyon is racionális és értékvezérelt szemlélet hordozója, akinek a politikája mégis túl arisztokratikus, túl távoli és kirekesztő az egyszerű kispolgár számára. Ehhez képest Amerika Kapitány a nép hangja, a vidéki konzervativizmus, egy puritánabb, egyszerűbb látásmód képviselője. A címszereplő veterán társa egyébként még Rogers-nél is élesebben fejezi ki nemtetszését a Fury-féle vonallal szemben: élesen kritizálja a honvédség hierarchikus felépítését és Amerikától távol vívott háborúkra való fogékonyságát. A két szemlélet végül mégis megtalálja a közös utat, még azelőtt bevégződik az amerikai társadalom integrációja, hogy mélyebb konfliktusok feszülhetnének a hősök közt.
A tél katonája politikus attitűdjével az a legnagyobb probléma, hogy a film csupán egy hatalmas idézettenger, ami az amerikai mozi legendás opuszaiból ollózza össze tartalmát. Alapkonfliktusa valójában A tél katonája antagonistáját alakító Robert Redford főszereplésével készült 1975-ös A Keselyű három napja koncepciójának átemelése, míg a finálé a Star Wars: A Jedi visszatér teátrális befejezését kopírozza, a címszereplő és új testben visszatérő barátjának a sorsa pedig Verhoeven Emlékmását idézik, de az alkotók konkrét jeleneteket is kölcsönöznek például a Die Hard 3-ból és a Terminátor-szériából. A korábban, más filmekben már bevált sablonok és narratívák ma is működnek, izgalmas történetet és továbbra is érvényes gondolatokat eredményeznek a 2010-es években. Kritikaként azonban megfogalmazható, hogy a Marvel képtelen elmélyülni ezekben a narratívákban. Egyszerűsített, kilúgozott és a tartalmat sokszor megspóroló változata a Russo testvérek munkája az imént sorolt műveknek. Mintha az említett opuszoknak csak a külsőségeire volna szükségük, hogy aztán mély tartalom helyett mindent feláldozzanak a látványosság oltárán. Tulajdonképpen igazuk van azoknak, akik csúnya szóval parasztvakításnak nevezik ezeket a filmeket. Csakhogy amerikai szemüvegen keresztül, az ottani kulturális normák között ezeknek a műveknek igenis van létjogosultságuk, sőt egy ilyen totálisan kommersz szuperhősfilmet is lehet művészi szintre emelni.
A Marvel szuperhősfilmjeinek zöménél érezetően nívósabb és súlyosabb mű A tél katonája. Anthony és Joe Russo rendezők nem törekedtek lemásolni a Sin City parodisztikus szemléletét, a Shyamalan-féle szuperhős-trilógia alternatív stílusát, a James Bond franchise önreflexív vonásait, illetve a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Hollywood háborús, politikai és akcióthrillereinek társadalomkritikus attitűdjét és egzisztencialista nézőpontját. Helyette egy másik alaposan kitaposott filmkészítői felfogást követtek. A tél katonája igazán látványos kivitelezésű, dramaturgiáját tekintve tökéletesen összeforrasztott high concept film, a modern blockbusterek egyik legszórakoztatóbb és legtartalmasabb darabja. Két tekintetben emeltek a téten az alkotók: egyrészt időben jelentősen meghosszabbították és számukat tekintve alaposan megsokszorozták az akciójelenetek számát (a finálé közel háromnegyedórás akciótenger), amire korábban szuperhősfilmben sem volt még példa, másfelől elkezdték izgalmas fordulatokkal és mellékszálakkal feltölteni a cselekményt. Az Első Fázis filmjei általában egy nagy csavarra voltak felfűzve, nagy párbajai pedig – a Bosszúállókat leszámítva – mai szemmel visszanézve csalódást keltően laposnak, egysíkúnak mondhatók. Ehhez képest a Russo-fivérek műgonddal ügyeltek arra, hogy érdekes mellékszálakat nyissanak. Jelen alkotásban – a Thor 2-vel ellentétben – észrevették a készítők, hogy nem a címszereplő, hanem ebben az esetben főként Natasha Romanoff ügynök a legérdekesebb figura. Rogers áll a középpontban, de szinte kizárólag a karakteres mellékszereplők viszik előre és bonyolítják a cselekményt. Végül, de nem utolsó sorban ki kell emelni, hogy egy végső összecsapásra felépített kiszámítható dramaturgia helyett Russoék egy klasszikus Hitchock-i szerzői elemmel, az ún. MacGuffin alkalmazásával teszik izgalmasabbá és kevésbé kliséssé, vontatottá a cselekményt. (A MacGuffinnak az a funkciója, hogy elindítsa vagy bonyolítsa az – általában üldözéses – thriller cselekményét. Ez lehet pl. egy titkos adat, jelszó vagy tervrajz, jelen filmben egy pendrive, amit meg kell őrizni, esetleg el kell juttatni valahová.)
Rengeteg szálat nyit a Tél katonája, amikben pont annyira merül el, amennyire egy igényesebb blockbusternek vagy formalista szuperhősfilmnek el kell merülnie. A tél katonája ügyesen tematizál újra a hatvanas-hetvenes évek óta folyamatosan felvetett politikai-társadalmi kérdéseket, ráadásul a magát totális megfigyelés alatt tartó modern világra értelmezi mindezeket (vö.: ilyesmivel próbálkozott később a James Bond: Spectre is). Mint valamennyi szuperhősfilmet, az Amerika kapitány 2-őt is bőven lehet kritizálni felszínességéért, gyerekes külsőségeiért, giccses megoldásaiért. Anthony és Joe Russo azonban megmutatták, hogyan kell ebben a műfajban egy a korábbiaknál sokkal markánsabb és grandiózusabb stílust teremteni, a falig tolni ezt a sokat kritizált műanyag koncepciót, megtámogatva egy kifejezetten komplex és profi dramaturgiával a háttérben. Az Amerika Kapitány: A tél katonája műfaj- és stílustörténeti mérföldkő egyben. Hamar felejthető, sekélyes és komolytalan iparosmunka a közönség egyik felének, de magas szintű szórakoztatás a kommersz hollywoodi stílusra fogékonyabb nézőknek. Egy biztos: valamennyi nézője érezheti, hogy mennyivel nő ez a film a többi Marvel mozi fölé.
