Több elmélet született már, amik többnyire 2001. szeptember 11-re vezetik vissza az évezredfordulót követő hollywoodi szuperhősfilmes robbanást. A kommunizmus bukása után viszonylagos békében telt a kilencvenes évek, igazán csak a japán kiberzseniktől akadt félnivalójuk az amerikaiaknak. Az ikertornyok tragédiáját követően azonban az Egyesült Államoknak újabb vezérekre lett szüksége, akik megvédik a polgárokat a globális terrorizmus veszélyeitől. Ezt a szerepet töltik be a szuperhősök. Egyúttal valamiféle menekülést is jelent valamennyi utópisztikus sci-fi a széles közönség számára zord, veszélyes és gazdasági (és egyéb) válságok sújtotta világunkból egy eszményi Amerika felé. Ezek a művek tehát egyértelműen a tengerentúli közönségnek készülnek, még ha oly sikeresek a világ többi pontján is.
Szuperhősfilmek és az emberi lét határait tágító mad-scientist (őrült tudós) történetek szinte Hollywood kezdetei óta léteznek, nem kevés dollármilliót tejelve a nagy stúdiók számlájára. Kifejezetten a szuperhősműfaj azonban mindig is megvetett mostohafiúnak számított az Álomgyárban, leginkább gyerekeknek szánt vagy pont a zsánert kifigurázó opuszokból állt. Néhányuknak sikerült bekerülniük a fősodorba (ld. a Christopher Reeve-féle Superman vagy a Tim Burton-féle Batman), többségük azonban a futottak még kategóriát gazdagította. A képregények és az animációs mesék mindig is szélesebb teret és nívósabb tartalmat biztosítottak a műfajnak. Korábban a közönség vagy klasszikus háborús és rendőrhősökre (gondoljunk csak az arisztokratikus detektívekre és a hidegháborús kémekre), vagy akciófilmes, távolról sem hibátlan, de nagyon is emberi izompacsirtákra (pl. Stallone, Schwarzenegger, Bruce Willis) volt kíváncsi. A szuperhősvilág azonban kifejezetten más tészta: hiányzik belőlük a klasszikus hősök nemes kifinomultsága és a nyolcvanas évek sztárjainak esendősége, reális emberképe.
Korunk blockbusterei csillivilli univerzumot festenek elénk, de hőseik egyáltalán nem emelkedett figurák. Komoly szemmel nézve nevetségessé válhatnak sablonos karaktereik, gyerekes-együgyű párbeszédjeik és teljesen irreális akciójeleneteik. Annál is inkább, mivel – legalábiss az első fázis filmjei – nem tartalmaznak szinte semmiféle önreflexiót sem a műfaj komolyan vehetőségével, sem a konkrét tartalommal szemben. Például az emberfeletti ember, az übermensch megteremtésének vágya a filmek egyik központi problémája, ugyanakkor szinte nem is vonják kétségbe ezen eljárás helyességét. Egyetlen moralizáló állítást tesznek általánosságban az alkotók, miszerint az emberfeletti hatalom gonosz kezekben pusztítást és még nagyobb gonoszságot eredményez, a jó kezekben azonban feltétlen hasznos fegyverré nemesül. Egyedül Hulkban merül fel, hogy megszabadulna édeskeserű szuperképességétől, ám az első epizód végére elszáll ezen vágya. Tony Stark pedig epésen megjegyzi, hogy a megbízhatatlan emberek helyett még jobb lenne (vas) fegyverekbe fektetni.
Minden kritika ellenére azonban akadnak értékelhető és értékelendő elemei is filmjeiknek. Hőseink valahányan outsider, számkivetett vagy egyszerűen csak meg nem értett figurák, mégis mind mások. Személyes vívódásaik és drámáik – hála a tökéletes színészválasztásnak – már az első fázis műveiben feltűnnek és ezáltal megkülönböztetik őket egymástól. A címszereplők és az antagonisták mellett tovább árnyalja a filmek koncepcióját az a többféle tudós karakter, akiket megismerünk és akik mind másképp, más attitűddel állnak hozzá a biológiai-fizikai kísérletekhez. Érdekes megfigyelni azt is, ahogy az alapvetően klasszikus és radikálisan hollywoodiánus ideológiai mondanivaló majd minden alkotásban találkozik némi Amerika-kritikával is (maga Nick Fury is erre a kettősségre lett felépítve, bár alapvetően pozitív szerepe vitathatatlan). Ezek a filmek úgy világítanak rá az elsődleges világhatalom hibáira, hogy közben fenntartják és igazolják végső igazságait is. A vizualitás ugyancsak kiemelkedő eleme a tárgyalt produkcióknak, végül, de nem utolsó sorban pedig meg kell említeni, hogy a Marvel – a DC-vel ellentétben – tökéletesen keresztezi ikonikus szuperhőseinek útjait. Valami hasonlóra készülnek a Disney+-on is…
Lássuk hát az Első Fázis 2008-2012 között készült alkotásait.
Amerikai Kapitány: Az első bosszúálló
Klasszikus előzménytörténettel indult a nagy széria, aminek a zárlatában már feltűnik a Samuel L. Jackson alakította Nick Fury is (noha itt még várnia kellett első nagyobb szerepére). A II. világháború idején játszódó, de végül a korunkban végződő történet összeköti a klasszikus amerikai szuperkatona mítoszát a jelennel. Ezzel együtt meglehetősen egyszerű történettel van dolgunk, a címszereplő szinte teljesen akadálymentesen gyűri le ellenfelét és kerül közel álmai nőjéhez. Szép fabula a nemes szív történetéről, ami többet ér minden testi erőnél, ugyanakkor túlságosan kiszámítható és sima a cselekmény. Egyúttal egy nagyon fontos gyakorlatot is elindítottak az első Amerika Kapitány epizóddal az alkotók: a Marvel univerzum alkotásai a filmtörténet legkiemelkedőbb opuszainak konkrét cselekményszálait, jeleneteit, karaktereit és elemeit koppintják egy az egyben (jelen esetben pl. Indiana Jones; Ryan közlegény megmentése; James Bond; Kelly hősei). Ezzel még önmagában nem is volna semmi baj, csakhogy legtöbbször pusztán újrajátsszák a régi kliséket gyerekesebb változatban és nem értelmezik újjá azokat új kontextusban, új szituációkban. Egyedül a beteljesületlen szerelmi szál, valamint Tommy Lee Jones és Natalie Dormer pazar alakításai emelkednek ki a széria nyitányából.
Vasember
Alapvetően eltérő koncepcióval álltak elő a Vasember alkotói, amennyiben egy szuperlaza, atommenő és fantasztikusan sikeres hőst állítottak film középpontjába. Itt sokkal jobban működnek az időugrások, mint az Amerika Kapitányban, Tony Stark fanyar humora és groteszk kísérletező jelenetei ellenpontozzák az amúgy suta párbeszédeket, Robert Downey Jr. alakítása lehengerlő, az antagonista árnyaltabb felépítésével pedig némi fordulatosságot is sikerült bevinni a cselekménybe. Jóllehet a dramaturgia továbbra is relatíve kiszámítható és a későbbi fázisokból ismert teátrális csatajelenetek elég kezdetlegesen vannak még csak jelen a Vasemberben (az Amerikai Kapitány 2-ből ismert folyamatosan dübörgő akciótenger abszolút hiányzik a vászonról). Érdekes lenne megmérni, hogy vajon az emberek kivel tudnak inkább azonosulni, a vajszívű, de esetlen Steve Rogers-szel vagy a nehezen kezelhető, de végső soron önmagán kísérletező zseni Tony Starkkal. A Vasemberre ugyan éppúgy vonatkoznak a Marvel univerzummal szemben a bevezetőben említett kritikák, humora és karakterfejlődési ívei miatt azonban mégis százszor élvezetesebb és önreflexívebb alkotás, mint elődje. Nem beszélve arról, hogy még ha cukormázas keretben is teszi, de aktívan nyesegeti a pc alkotói munkát megbénító vadhajtásait.
A hihetetlen Hulk
Akik látták, tudják, hogy az éppen készülő Godzilla vs. Kong első menete már lezajlott A hihetetlen Hulkban. Jóllehet ez a párbaj a korábbiakhoz hasonlóan megint csak komolyanvehetetlen, idegesítően egyszerű párbeszédekkel tarkított, már-már Roland Emmerich életművét idéző jeleneteket hozott. Mégis talán a legmélyebb, legérettebb szuperhősfilmmel van dolgunk. Hulk személyes katasztrófája Quasimodo, King Kong, Frankenstein teremténye és a Cat People hősnőjének drámáját idézi. Kezelhetetlen és ijesztő testben szelíd, érző lélek lakik. Ám a világ nem pusztán kitaszítja, még ki is használná őt. Korunk egyik legkiválóbb színésze, Edward Norton egzisztencialista drámákat idéző játéka, az akciójelenetek közt látható feszült jelenetek, a finom, de látványos szimbolika és az alapvető sötét tónus mind a film javára válik. Ha lehet mondani, filmről filmre egyre kimunkáltabbak a Marvel karakterei és egyre ügyesebben felépített, csavarosabb és izgalmasabb a művek cselekménye. A váratlan zárlat tovább mélyíti a koncepciót, és bár az utolsó snitt, illetve a vége-főcím alatt látható jelenet tekinthető olcsó marketingfogásnak is, a 108 perces játékidő végén a nézőnek egyértelmű vágya támad, hogy láthassa a folytatást. A Hulk – a végső párbaj minden hibája ellenére – az első fázis legtartalmasabb és filmes szempontból is legkiemelkedőbb darabja.
Vasember 2
A Vasember 2 lényegesen gyengébb koncepciót tükröz, tulajdonképpen csak újrázik egyet a szuperlaza Tony Stark. Ezúttal nehezebb ellenfelet kapott, mint az első epizódban, ami keményebb és fordulatosabb csörtét eredményez közöttük. Mégis a film egyetlen igazán nagy erénye az új karakterek beemelése az univerzumba, ami jelentősen színesíti az egyébként egy síkon futó cselekményt.
Thor
A Thor némiképp kilóg az Első Fázis filmjei közül, szimbolikája és címszerepelője Hulkhoz hasonlóan elüt a többi opusztól és szuperhőstől. Bár a filmben vagy ötször elhangzik, hogy a varázslat és a tudomány valójában ugyanaz, ez kissé teszetosza vagy épp túl szájbarrágós kísérlet a fantasy és a science fiction ötvözésére. A Thor valójában fantasy, a fantasy világ szabályszerűségeivel, fantasy karakterekkel és fantasy szimbolikával. Ez egyfelől üdítő a sok túltechnicizált alkotás, a sablonos Roland Emmerich-es gép- és izompárbaj között, sokkal varázslatosabbak a mitikus lények között zajló mágikus fegyverekkel vívott csaták, ugyanakkor a Thor távolról sem a legjobb fantasy a nyolcvanas évek gyöngyszemeihez (vagy épp a Trónok harcához) képest. Ezzel együtt is szép tanmese, amit egészen különlegessé tesznek a nyomasztó és bizonytalanságot tükröző rendhagyó képek, alsó vagy felső, ferde és szabálytalan tereket festő beállítások.
Bosszúállók
Az első Bosszúállók egy gondosan végigvezetett koncepció betetőzése, esszenciája, ugyanakkor csak a nyitánya egy később sokkal grandiózusabbá váló franchise-nak. Az alkotók professzionalizmusára, a produkció külsőségeinek igényes megtervezésére nem lehet panasz, ennél sokkal többet viszont nem tud adni a 143 perces opusz. Az egész sztori és a karakterek is ikonikus akciómozikból, kémfilmekből, nyolcvanas évekbeli fantasy-kből, klasszikus sci-fikből, heist- és katasztrófafilmekből lettek összeollózva, a jól bevált klisék felpörgetésénél és még látványosabbá tételénél azonban semmiféle többletet nem ad a film. Fő kérdései a hatalom természetének filozofikus bogozgatása és a Föld kiszolgáltatott helyzete az univerzumban, de egyik témában sem sikerül semmilyen mélyebb állítást tenni. A sok különböző szál, az akciódömping, egy-egy olcsó, de könnyed beszólás persze élvezetessé teszi az első Bosszúállók epizódot, mindez azonban mind vizualitását, mind tartalmát tekintve messze eltörpül korunk kitűnő sorozatai mellett. A hollywoodi blockbusterek persze mindig is fialni fognak, már a következő évtizedre is be van tárazva az óriásstúdiók ütemterve, az Álomgyár azonban egyre üresebb a streamingszolgáltatók sorozatainak rendkívül izgalmas, mély és innovatív univerzumához képest. És ezen az a tény sem változtat, hogy az elmúlt évtizedek legkiválóbb színészeit, sőt most már nagy nevű rendezőket is egybegyűjti a Marvel.
Összességében elmondhatjuk, hogy az első fázis műveiből hiányzik még a folyamatos csúcspontokra épülő dramaturgia és a nagy párbajok sem emlékeztetnek még az elmúlt évek pattanásig feszült, végletekig csavaros, hosszú akciójeleneteire. Az önreflexió és a kritikus szemlélet közel teljes hiánya, valamint a dramaturgia kiszámíthatósága úgyszintén nem válik a filmek javára. Számtalan különböző, vagyis nagyon eltérő múlttal, külsővel, képességgel és személyiséggel bíró karaterének köszönhetően azonban színes és izgalmas koncepción alapuló szuperhős univerzumot teremtettek a tárgyalt opuszok. Minden kezdés nehéz, de a filmek színvonala alkotásról alkotásra határozottan emelkedett, a Marvel alkotói gárdája előtt pedig le a kalappal, ahogyan közös idősíkra helyezték ezernyi karakterüket (és ezt a világot ezután csak egyre gazdagabbá és bonyolultabbá bővítették).
Ti mit gondoltok az első fázis filmjeiről? A következő részben a második fázissal foglalkozunk majd.
