Nem túlzás, hogy a Marvel olyan filmes univerzumot épített, mellyel számolni kell, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni, elvégre már nem kizárólag a Csillagok háborúja újabb epizódja népünnepély, nem csak a Jedik hadakozásaira fogynak el már az online rendelés beindulásakor a jegyek, illetve nem kizárólag porgokkal lehet eladni valamit. Bármit. A Marvel univerzuma rengeteg hőst épített az elmúlt évtizedben, hogy 2018-ban a földbe döngölje és megfelezze őket, kétségbeesést és elkeseredést, rengeteg kérdést hagyva ezzel a világban, amikre idén, április végén kapjuk, kaptuk meg a válaszokat. KitKate és Böjti ment utánajárni, hogy milyen az élet Pókember és Doctor Strange után. Hogy milyen az élet, amit Thanos egy csettintéssel tett végtelenül szomorúvá…

bosszuallok-vegjatek-poszter.jpg

Én és a Marvel

2008 előtt nem sokat tudtam sem a képregényekről, sem a Marvelről. Vasember megjelenésével érdekelni kezdtek a szuperhősökről szóló filmek, amiket Batman miatt akkoriban már temetni készültem.  A 22 filmből álló Infinity Saga olyan meghatározó pontja lett sokak életének, hogy azt egészen mostanáig, a fináléig sokan fel sem fogtuk. Amit régen a filmek alapjául szolgáló képregények jelenthettek és hoztak el az azokat olvasó gyerekeknek, azt sokan a Marvel Moziverzumnak köszönhetjük. A MCU mozifolyam az első Bosszúállókkal létrehozott egy olyan közös világot, közös családot, amelyet nemcsak néztünk, de mi magunk is beletartoztunk. Ez pedig nem kis bravúr: a Marvel-filmek sokak menedékévé váltak, a szuperhősökkel együtt fejlődött és nőtt fel egy egész generáció (és fog még sok). 

Habár a filmes univerzumnak voltak olyan fekete bárányai, mint A hihetetlen Hulk, többségükben nem csalódtunk: egyszerre voltak könnyedek, izgalmasak, érzelmesek, sokszor olyan monumentális látványvilággal, amit ilyen minőségben és formában még nem láthattunk, emellett pedig jelentős aktuális vagy éppen a jövőben felmerülő problémákkal is foglalkoztak.  A Marvel sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy megtalálták a karaktereket majdhogynem ténylegesen megtestesítő színészeket, hiszen Chris Evans pl. szinte valóban maga Amerika Kapitány. A folyamatos vérfrissítésnek, vagyis a rendezők váltogatásának szintén sokat köszönhetünk:  itt érdemes megemlíteni a MCU legviccesebb darabját,  a Taika Waititi-féle Ragnarököt, a „leg feel goodabb” Jon Watts dirigálta Pókember: Hazatérést,  A tél katonájának pedig a Végjátékot is vezénylő Russo testvérek miatt lehetünk hálásak. 

A MCU megtanulta, hogyan elégítse ki a régieket, és szerezzen új rajongókat, a Végtelen háborúval pedig a képregényfilmek non plus ultráját abszolválta. Olyan sötét és drámai pillanatokkal szolgált, ami a korábbi darabokat nem jellemezte, azonban a paradigmaváltás a mű javát szolgálta, az évek alatt megszokott, a szuperhősök felsorakoztatására és bemutatására hivatott sablonszerű, humoros történetek komolyabb hangvételt kaptak. Habár a poénok maradtak, jókor, jó helyen és arányban használják őket: tökéletes az egyensúly a drámai és a komikus jelenetek között. A MCU csillaga még sosem repült ilyen magasan. Aztán jött Marvel Kapitány…

KitKate

endgame07.jpg

Soha nem növök fel! Nem azért, mert infantilis vagyok, esetleg nem ismerem a felelősséget. Hanem azért, mert soha nem akarok olyan fásult és cinikus alakká válni, aki elfelejti az örömöt, a boldogságot, az apróságok miatt kisebb csodák érzését. De leginkább a fantáziát. Mert utóbbi kell az élethez, kell a hétköznapokhoz. Sokat segít, ha élvezzük az életünket, ha meglátjuk és meghalljuk az olyan apróságokat, mint a fán csicsergő madarak, a nyíló virág, értékelünk egy kedves mosolyt és gesztust, emellett viszont néha nem árt kicsit elrugaszkodni a valóságtól, és elképzelni, ahogy valaki egy csodalámpával nyit utat más világokba. Hinni azt, hogy a ruhásszekrény mögött királyok várják jöttünket, egy apró és szolgos népség pedig többet tehet a gonosz legyőzéséért, egy végtelen hatalommal rendelkező gyűrű megszerzéséért, mint azt elsőre gondolnánk. Persze a fantázia az, aminek semmi nem szabhat határt. Éppen ezért belefér a LEGO-világ önálló élete és virágzása, de akár az is, hogy hősök élnek közöttünk, akik talán nem sebezhetetlenek, de nálunk sokkal többet bírnak, és ezt ki is használják, ha arról van szó, hogy védelmezni kell az emberiséget.

Éppen ezért szerettem mindig a képregényeket is. Az a fantázia, ami a DC és a Marvel, illetve a további kiadók rengetege mögött áll, egyszerűen kiált mindenféle feldolgozásért, ami hosszú évtizedekig éppen csak, hogy megvalósult, ám a mainstreambe ritkán férkőzött be igazán. Egészen az új évezredig, amikor már nemcsak Batman követelte meg magának a figyelmet, de egy rakás más álarcos és arcát vállaló hős is. Vasember, Thor, Pókember, Doctor Strange, Amerika kapitány a Marvel oldalán szállt be a ringbe, majd adott lehetőséget további ismert vagy éppen kevésbé ismert bűnüldözőknek. És bevallom, ezzel a filmes univerzummal sikerült levenni a lábamról, újra gyerek lehettem. Az a gyerek, aki belül megkönnyezi az új Csillagok háborúja trailerét. Az, aki könnyeket hullajt, mikor az éveken át épített mítoszt egyetlen csettintéssel lerombolják – amikor karaktereket csak azért hoznak be ebbe a világba, hogy utána búcsú nélkül ragadják el tőlünk. Hát milyen dolog ez?? Haragudtam érte, haragudtam Thanosra, a világpusztítóra, aki rideg logikájával még csak azt sem engedte meg, hogy lényegében gonosznak tartsam. Még jó, hogy vártam a Végjátékot, és azt, miként zárják a történetet, vagyis annak egy szeletét. Mert biztosan lesz tovább, a kérdés csak az, hogyan. És biztos volt az is, hogy sokan visszatérnek. Csak az nem, hogy ki. És ki marad a végéig. Kínzó kérdések, amikre választ vártam. És választ leltem…

Böjti

endgame03.jpg

Thanos után

A Végtelen háborúval a Marvel szuperhősei végre egy hozzájuk méltó, komplex ellenfelet kaptak Thanos személyében, aki az eddigi antagonisták nagy részével ellentétben nemcsak azért kívánta a fél univerzum pusztulását, mert „csak”, hanem a rögeszméjévé vált radikális terve szerinti pusztítással akarta a világot jobb hellyé tenni. És tette is egy csettintéssel. A MCU filmes történelmében talán először az ellenfél intelligens és karizmatikus, célja és motivációja is alaposan kidolgozott és világos, sőt néha már-már valóban a DC-re jellemző komorságot sugalló megtörtsége és szenvedése rendkívüli módon képes sajnálatot kelteni a nézőben. Emiatt pedig sejthettük, hogy a Végjáték nem lesz vígjáték, Thanos csettintése sok mindent megváltoztatott, a magas ingerküszöbbel rendelkező közönséget is meghökkentette, kedvenceink pedig úgy hullottak, mint nyáron a csillagok. Sejthettük, hogy egyelőre felesleges gyászolnunk, hiszen kedvenceinket nagy valószínűséggel visszahozzák majd a végső leszámolás során, ám ahogy közeledett a Végjáték premierdátuma, egyre bizonytalanabbá vált a tényként kezelt feltételezés. És itt érhető tetten, hogy hány ember életére hatással van a Marvel univerzuma: Kevin Feige producer minden egyes szavát elemezni kezdték, hátha valamelyik mögöttes tartalommal bír a Végjátékot illetően.

Thanos után megkaptuk az univerzum első női szuperhősfilmjét is, a Marvel Kapitányt, ami minőségét tekintve sajnos hatalmas visszalépésnek bizonyult. Nehéz volt igazán szeretni, ahhoz pedig mindenképpen méltatlan, hogy a Végjáték felvezetése legyen, de Carol Danvers bemutatására szükség volt. A Végtelen háború után elméleteim alapján biztos voltam abban, hogy vagy aHangya tér vissza, aztán visszahozza a többieket is, vagy egy új kő elkészítésével írják felül az eddig történteket. A Marvel Kapitány után viszont megijedtem, mivel Carol finoman szólva OP (overpowered), erről pedig azonnal Az Igazság Ligája jutott eszembe, amelyben (SPOILER!) Superman a feltámasztását követően 2 perc alatt egyedül elintézi az ellenfelet, akivel a többi szuperhős 90 percen keresztül küzdött. Szerencsére a Russo testvérek azonban még mindig meg tudtak lepni bennünket…

A Végtelen háborúval egyezően szintén meglepően sötéten és reményvesztetten nyit a Végjáték: Tony Stark (Robert Downey Jr.) pusztán lebeg az űrben, és a halált várja, míg Hawkeye (Jeremy Renner) a családja veszteségével szembesül. A Thanos okozta tömeges halálesetek után a Bosszúállók belefáradtak a harcba, és feladták a reményt, hogy akiket elvesztettek, valaha visszatérnek hozzájuk. Steve Rogers, korábban Amerika kapitány (Chris Evans) a gyász feldolgozásában, a bánat enyhítésében segít másoknak, míg Rhodey (Don Cheadle) és Natasha (Scarlett Johansson) komoran dolgoznak tovább. Bruce Banner (Mark Ruffalo) pedig megtalálta a módját, hogy egyszerre létezhessen intelligens és szelíd emberként és zöld szörnyként.  Majd megérkezik Marvel Kapitány (Brie Larson), aki elhatározza, hogy megkeresi és megöli Thanost, ezzel pedig újra feladatot kapnak és összeállnak a Bosszúállók. 

KitKate

endgame04.jpg

Nem spoiler, legalábbis most már 2019-ben, a Végjáték bemutatójának napján (és azután) biztosan senkit nem lep meg, hogy 2018-ban a Bosszúállók egy olyan ellenféllel akadtak össze, akit filmeken keresztül vezettek fel, éppen úgy, ahogy a hősökkel is tették, csak éppen a háttérben tartva, hogy akkor és úgy üssön, amikor és ahogy a legjobban fáj. A kövek és ezzel járó hatalom segítségével Thanos megtehette azt, amiről már régóta álmodozott: egyetlen csettintésével minden életet megfelezve tömegeket irtott ki egy pillanat alatt, hogy ezzel együtt régi ismerősök is az enyészetté váljanak. Olyanok, akiket megszerettünk, akik a mozifilmek segítségével életünk részeivé váltak, még ha a valóságban nem is léteztek. Így pontosan érthető az a drámai elkeseredés, az a kilátástalanság, ami sütött a Végjáték első bemutatóiból. Mert bár a Végtelen háború két és fél órája nem volt egy komor darab, talán pont ezért ütött igazán a vége. A néző tudta, hogy mi fog következni, azonban akkora volt a kontraszt, hogy amikor a szívének kedves figurák elkezdtek elporladni, némán elhagyva az ismert világot, ott és akkor nagyon sok torok szorult össze.

A Végjáték pedig nem szórakozik, egyből hatásos jelenetsorral indít, aminek végkifejletét nemcsak sejteni, de tudni is lehet, mégis van egy pontja, amin túl már nehéz nem személyessé tenni a veszteséget. Onnantól pedig, hogy ez megtörtént, már teljesen egyértelmű lépés, ahogy az életben maradtak mindenre elszántan, a legapróbb esélyt is figyelembe véve igyekeznek. Hogy ha másképpen nem megy, meg nem történt rémálommá változtassák a csettintést. Ebben pedig a kvantumteret megjárt Hangya lehet a segítség, akinek van némi ötlete arról, hogyan változtassák meg a múltat azok, akik életben maradtak. Hogy hogyan hozzák vissza azt a régi világot, ami tökéletlenségével együtt is boldogabb volt, hiszen a szeretteik és a védelemre szoruló hétköznapi polgárok is kivették belőle a részüket. A Bosszúállók pedig ismét összeállnak, hogy életüket kockáztatva megszerezzék azokat a köveket, amik az általuk és általunk ismert világ pusztulását okozták.

Böjti

endgame01.jpg

Végjáték

Habár a Végtelen háború után sok halál lógott a levegőben, tudtuk, hogy csak néhány főszereplőtől kell végleg elbúcsúznunk. Azonban az elesettek számának csökkenése nem jelenti azt, hogy ez a darab könnyedebb: a Végjáték néhol a MCU történetének legsötétebb, egyben legérzelmesebb pillanatait nyújtja. Érezni rajta a búcsút, az elengedést: habár poénok még mindig vannak, kevésbé vicces és hangos a film, csak olyan mennyiségben adagolja a humort, amely az összképet helyenként ugyan kissé könnyedebbé teszi, de mégsem rondít bele az egyébként sokszor intim, melankolikus atmoszférába. A Végjáték sok mindenben felülmúlja várakozásunkat: meglepően erőszakmentes és szinte ünnepélyes. Az előző rész monumentális karakterszámához képest most csak a hat főszereplő van a fókuszban, ők pedig meg is kapják a nekik járó reflektorfényt és a nagy, ikonikus pillanatokat. A 182 perc sűrű, mivel a film elődjéhez hasonlóan részletgazdag és szintén nagy mozgástérrel operál, emellett pedig hőseink múltjuk legfontosabb jeleneteihez is visszatérnek. Ez pedig nem az eddigi Marvel-filmek sűrű és éles felülvizsgálataként interpretálandó, hanem egy katartikus tisztelgésként az univerzum és a hősök előtt – főként, mivel néhányukat utoljára látjuk. A Végjátéknak köszönhetően pedig nemcsak jobban megértjük, hanem fel is értékeljük a korábbi műveket. A finálé egyszerre katartikus és drámai, olyan közel kerülünk a Bosszúállókhoz, mint sosem; a korábbiaktól eltérően sokkal közelebbi betekintést nyerünk mentális állapotukba, érzelmeikbe: szuperhősök még sosem voltak ennyire emberiek és esendők.

A Végjáték minden kétséget kizáróan a franchise csúcspontja, egyben a képregényfilmek etalonja: minden, amit a Végtelen háborútól megkaptunk és még több. Habár hivatalosan a Pókember következő részével zárul, ez mégis egy fázis vége, a Russo fivérek pedig lehetővé is teszik, hogy megrendítő búcsút vegyen egy egész generáció azoktól, akikkel együtt nőtt fel. Epikus és méltó lezárása egy olyan korszaknak, amely sokunk számára meghatározó, egyszeri és megismételhetetlen.

KitKate

endgame10.jpg

Direkt fogalmaztam a lényegre szorítkozva, hiszen az élmény mindenkié, ki vagyok én, hogy attól bárkit is megfosszak? A Bosszúállók: Végjátékot minden mozinéző és rajongó maga fedezze fel, ízlelgesse, ahogyan mi tettük Katával. Egy korszak vége, ami nem túlzás, hiszen a lezárás után már semmi nem lehet olyan, mint volt. Persze, a képregényes univerzumok azok, amikkel az alkotók kedvük szerint játszhatnak, de miközben vártuk a katarzist, legalább annyit vesztettünk, mint korábban. A Végjáték ugyanúgy Anthony és Joe Russo műve, mint a kedvenceim a Marvel filmes univerzumból (A tél katonája, Polgárháború), így nagyjából tudtam, hogy mire számítsak. Bár arra nem, hogy akcióból ennyire keveset kapunk, míg a 3 órás film nagyobb részét a karakterdráma, a sorsok bemutatása teszi ki. Természetesen továbbra sem a filmművészet csúcsáról beszélünk, ez kőkeményen mainstream, de abból minőségi darab. Az alkotók jó érzékkel játszanak az érzelmeinkkel, a hangulatunkkal, oda szúrnak, ahol fáj, miközben újra és újra a reményt ültetik el bennünk. Hogy lehet jobb. Hogy győzhet az, kinek bátorsággal teli a szíve. És lényegében így van, amikor pedig az a kevéske akciójelenet megkapja a főszerepet, nos, le a kalappal. Ikonikus karakterek mutatják meg kendőzetlenül, egyetlen emlékezetes csatában, hogy miért ők azok, akik a Föld nevű bolygó legvégső menedékét és védelmét jelentik. Bár valóban ilyen szuperhőseink lennének. Bár sebezhetetlenek volnának. Bár nem veszítenénk el őket. Egyiküket sem!

A Bosszúállók: Végjáték szereplői szinte már családtagok. Sokadik alkalommal látjuk őket a vásznon, és többen is vannak, akik a szériában ezúttal a legjobb formájukat nyújtják. Bizonyítva ezzel, hogy a színészkedést sem felejtették el, sőt pont azért szerettük meg őket ennyire, mert azt adták és ott, amire és ahol szükség volt. És ha kicsit is szereted ezt a műfajt, ezeket a filmeket… ha kicsit is megszeretted ezeket a karaktereket, akkor garantáltan összegyűlik majd néhány könnycsepp a szemedben. A képi világnak, a cselekménynek, a remek zenének (Alan Silvestri), vagy akár csak egy-egy mondatnak köszönhetően. Vagy azért, mert néha pontosan tudni, mi lesz egy fontos döntésnek az eredménye. A Végjáték kiszámítható, de ezt nem mondanám negatívumnak. Igazából egy precízen felépített történelem hasonlóképpen jól összerakott lezárása. Vagyis egy adott érának a lezárása. Nem több és nem kevesebb. Felesleges kitérni a szereplőkre… Na jó, Amerika kapitány még mindig kedvenc, Scarlett Johansson még mindig gyönyörű és fantasztikus, Tilda Swinton még mindig zseniális, a Skarlát Boszorkány pedig most talált csak igazán magára! De ez csak egy szelet. Órákat lehetne beszélni a filmről. Vagy akár arról, amit a Marvel felépített, miközben minden út ide vezetett, nem Rómába. Valami most véget ért, de más módon remélhetőleg még folytatódni fog. Ha a minőség marad (magyarul nem A Hangya és a Darázs vagy a Marvel Kapitány felé tolódik el), ahogy az illúzió is. Mert jó újra gyerekké válni, vagyis inkább a belül élő gyermeknek teret adni. Hogy tátott szájjal, fátyolos szemmel nézzük, mi történik a vásznon. Elfeledve legalább egy kicsit a külvilágot, nem gondolva a saját vérében fetrengő Európára, a pénz uralma alatt nyögő társadalmunkra, a vallások és kultúrák háborújára, az éhező gyerekekre és szegényekre, a napi robotban befásuló tömegekre. Elfeledve mindazt, ami napi szinten bánt minket és mérgezi lelkünket. Hogy ökölbe szorított kézzel drukkoljunk a kalapáccsal lesújtó villámistennek; hogy félmosollyal nyugtázzuk kapi hősies megnyilvánulásait és Tony vicceit; hogy szinte már felkiáltsunk, mikor egy valkűr egy pegazuson repülve menti meg egy kedvencünket! És hogy állva tapsoljunk a vetítés végén, mert hiszen olyan élményt kaptunk, amire a fantáziánk vágyott. Ebben nagyon jó a Marvel. És abban, hogy a filmes univerzumra mindent lehessen mondani, csak azt nem, hogy elhanyagolható. A kérdés az, hogy merre tovább. De azt hiszem, amiatt nem kell aggódni, hogy a válaszokért majd kevesebben ülnek be a moziba.

Böjti

Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)
Rendezte: Anthony Russo, Joe Russo
Játékidő: 181 perc
Hazai premier időpontja: április 25.
Forgalmazó: Fórum Hungary

Phase One

  • A Vasember
  • A hihetetlen Hulk
  • Vasember 2
  • Thor
  • Amerika Kapitány: Az első bosszúálló
  • Bosszúállók

Phase Two

Phase Three