Megérkezett a mozikba Kim Nguyen harmadik nálunk is bemutatásra kerülő nagyjátékfilmje, A Kolibri projekt. Bár korábbi alkotásihoz (A háború sámánja; Eye on Juliet) hasonlóan, a Salma Hayek, Jesse Eisenberg és Alexander Skarsgård főszereplésével készült produkció sem kapott túl jó kritikákat (és nyitóhétvégéjén termelt 350 ezer dolláros bevétele sem mondható túl acélosnak), végre itt egy izgalmas heist film, amire nyugodt szívvel beülhetünk a moziban. Ha egyedinek nem is, ötletesnek túlzás nélkül nevezhető az alapkoncepció, amire egy rendkívül izgalmas cselekmény épül. A befejezést leszámítva szó szerint egyetlen pillanatra sem ül le a film, ebben a tekintetben már-már az Eredet süvítő lendületét idézi Nguyen munkája. A kitűnő alakításoknak hála átélhető drámai-magánéleti szálak is felsejlenek az akció mögött. Bár a film végkifejlete és üzenete a zavaros finálénak köszönhetően nem teljesen egyértelmű, A Kolibri projekt ezzel együtt is meglepően izgalmas film, amit legkésőbb forgalomba hozatala után érdemes megnézni otthon egy esti filmezés alkalmával.
Népszerű, mégis ritka műfaj a heist. Hősei alkalmi szövetséget kötnek egy akcióra (alapvetően valamilyen bűntény elkövetésére). Valahányan szakmájuk kiemelkedő képviselői, csak együtt képesek végrehajtani zsenialitásuk által megálmodott tervüket. Mivel eleve nem ismerik egymást, a bandatagok között szükségszerűen kialakuló szoros kapcsolat mindig nagyon különleges viszony, a bizalom pedig kulcskérdés esetükben. Mégis gyakran ezen bukik az egész akció. A heistekben a karaktereknek rendre feltárul csapzott magánéletük is, megismerjük vágyaikat és traumáikat, amik hajtják és gátolják őket. Ezek a műfaji elemek a Kolibri projektben is előkerülnek, sőt kifejezetten jól alkalmazzák őket. Kim Nguyen története két magánakcióba kezdő unokatestvérről szól, akik elhatározzák, hogy száloptikás kábellel kötik össze Kansas-t és New Jersey-t, hogy minél gyorsabban áramoljon az információ a két város között és így másoknál előbb hajthassák végre tőzsdei tranzakcióikat. Akaratos és törtető ex-főnökük azonban mindent megtesz, hogy meghiúsítsa tervüket, sőt lekörözze őket.
Utóbbi szerepében az Amit nem akarsz tudni a szüleidről című hatalmas bukás után javítani igyekvő Salma Hayek látható. Vállalattulajdonossá fazonírozott külseje és energikus fizimiskája tökéletesen illik karakteréhez, bár a despotikus módszerekkel irányító cégvezető kivételesen sablonos figurának számít a film többi szereplőjéhez képest. Jesse Eisenberg a tőle megszokott esetlen, de törekvő hőst alakítja, ugyanakkor érzelmes alakítása által mélységet ad a kisebbségi komplexusokkal küzdő, munkamániás karakterének. A legjobb alakítás azonban egyértelműen Skarsgårdé. A svéd színész egy kopaszodó, hórihorgas, ügyetlenül tébláboló zsenit alakít, aki egyfelől nagyon ragaszkodik családjához és unokatestvéréhez, ugyanakkor nagyon nehezen kommunikál környezetével. A magának való géniusz és feszített tempójú, durván egészségromboló munkája árán feltörekvő unokatestvére közti szoros barátság, valamint hullámzó minőségű magánéletük adja a film központi témáját. Érdekes, hogy az egyébként orosz identitásukat szakadatlanul őrző-ápoló hősök körül feltűnő karakterek szinte kivétel nélkül valamilyen kisebbséghez tartoznak, esetleg bevándorlók. Sajnos sem az orosz sajátosságokban nem merülnek el az alkotók, sem a spanyol ajkú, fekete, japán, illetve hagyományőrző mormon figurák megjelenéséhez nem kapcsolódik semmilyen mélyebb üzenet.
A Kolibri projekt kétségtelenül legerősebb pontja nyugvópontokat nélkülöző izgalmas cselekménye, aminek alapja, hogy az egyes jeleneteket bravúros módon építette fel Nguyen. Pazar a kisebb szekvenciák dramaturgiai építkezése, fokozása, és időkezelése. Végre készült egy kortárs film, amiben nem a középszerű sorozatokra jellemző snittelési technikákat alkalmazzák. Nicolas Chaudeurge és Arthur Tarnowski vágók pontosan tudják, hogy kategóriákkal több feszültséget rejt egy dialógus, ha nem mindig a beszélőt látjuk, hanem – a realizmus növelésével – a hallgató fél arcára kiülő érzelmeket mutatjuk. Az információk kimért csepegtetése, a dramaturgiai csúcspontok ügyes elosztása, illetve a – főleg Skarsgård burleszkes esetlenségéből eredő – humoros és az érzelmes jelenetek finom hullámzása nagyon élvezetessé teszi az egész opuszt. Tulajdonképpen egészen a végső csúcspontig hasít a vibráló, akciódús cselekmény, egy pillanatra sem ül le a film.
A heistek általában azért nagyon izgalmasak, mert valamilyen felütéssel kezdődnek, majd a karakterek bemutatása és a terv különböző technikai és tudományos részleteinek kidolgozása köti le a nézők figyelmét, hogy végül sor kerüljön a terv feszültségteli megvalósítására, a fizikai akcióra. A Kolibri projekt érdekfeszítő koncepcióval állt elő, a terv kidolgozásának bemutatására mégis alig szántak játékidőt. Mivel a zárlat elég felemásra sikeredett, végül is a hosszan kifejtett megvalósítás tölti ki a cselekmény döntő részét. Hála a már említett bravúros jelenetépítésnek, a film így is kifejezetten izgalmas, de egy jobban kidolgozott bevezetéssel még szórakoztatóbbá lehetett volna tenni. A dramaturgia tehát – a jelenetek pazar kidolgozásával és időkezelésével ellentétben – elhibázott. Az érdemi akciót tartalmazó középső részt valamivel szorosabbra húzhatták volna, illetve a szálak végső megkavarása és elvarratlansága helyett érdemelt volna egy átgondolt, világos zárlatot is a film.
A finálé félrecsúszása különösen bántó. Nem elég, hogy az első pillanattól folyamatosan lüktető feszültség és izgalomtenger brutálisan leül a zárlatra, A Kolibri projektben körülbelül tizenöt percben fejtik ki azt, ami más filmekben az utolsó három-négy perc szokott lenni. Valamilyen különleges, nem annyira kiszámítható, klisés véget akart írni a Nguyen, a befejezés azonban ehelyett rendkívül patetikus (és ezáltal pont sablonos) és elnagyolt lett. A finoman kimért időkezelés idővel elveszik és végül annyiszor és olyan mértékben hágják át a cselekmény elején szinte elérhetetlen feladatként kitűzött célt, hogy ettől hőseink korábbi erőfeszítései is elvesztik jelentőségüket. Ennél súlyosabb probléma, hogy végül szinte irreális mértékben megkavarják a szálakat, sőt el is engedik a fő csapásirányt és teljesen a magánéleti-személyes síkra koncentrálnak. Ez persze védhető koncepció volna, de a hosszú befejezés inkább átgondolatlan konklúziókeresésről és tanácstalanságról árulkodik. A klisészerűen elhangzó elitellenes mondatok és a néhány falvédőről lepottyant életbölcsesség, amiket pont elkerülni szándékoztak az alkotók, nem állnak össze egyértelmű szintézissé, lezárássá vagy tanulsággá.
Kim Nguyen szintet lépett: A Kolibri projekt élete első sztárokkal tömött produkciója, ami egy órán keresztül képes felérni olyan legendás heistek színvonalára, mint amilyen mondjuk a 2010-es nagy sikerű Eredet. Bravúros időkezelése, a dialógusok átgondolt felsnittelése, néhol talán kissé közhelyes, de szemet gyönyörködtető képei, Skarsgård lenyűgöző alakítása és rendkívül izgalmas cselekménye kiemelik a tucatalkotások közül. Ugyanakkor átgondolatlan mondanivalója és céltalan fináléja nem méltó nagy filmhez. Nguyen műve pont az erős közepes és a jó kategóriájának határán táncol. Valamennyi erős eleme (pl. a véletlenek és a szerencse forgandóságának beépítése a dramaturgiába, a mély személyes drámák megjelenítése és a film klasszikus happy vagy unhappy endhez való rendhagyó viszonya) olyan az alkotók által feldobott labdák, amiket végül képtelenek lecsapni. Szomorú, hogy ezek az apróságok nem kerültek a helyükre, mert a tökéletes váz már készen állt. A Kolibri projekt lehetett volna nagy film, végül azonban csak izgalmasra sikeredett. Azért így is bőven az ajánlható kategóriába tartozik, filmrajongóknak kötelező darab.
