A Stephen King azonos című könyvéből (mármint eredeti nyelven, mert idehaza a Pet Sematary Állattemető címen jelent meg) készült feldolgozás éppen idén harminc éves, ez alkalomból újra a mozivásznakra kerül a Kedvencek Temetője. Éppen időben ahhoz, hogy egy újabb generációnak hozza el azt, amit az 1989-es, immáron klasszikusnak számító horror-köntösbe bújtatott misztikus családi dráma már egy nemzedéknek átadott.
A múlt hagyatéka
Az elmúlt harminc év (és még néhány) alatt láthattunk már vagy hetven King-adaptációt, melyek közül csak néhány volt képes nyomot hagyni, már a pozitív értelemben. És itt most nem csak arra gondolok, hogy az író műveinek papírlapról gyöngyvászonra való átültetése nem mindig ragaszkodik szorosan az eredeti történethez (ezen azért illik felülkerekedni), hanem mint film egész egyszerűen nem állja meg a helyét. Összesen talán ha egy tucat említésre méltó mozit sikerült összehozni a roppant termékeny író könyvei nyomán, és aki látta a Kedvencek Temetője 1989-es változatát, az tanúsíthatja, hogy az ebbe a szűk kis klubba tartozik. És bár mára már meglátszik rajta, hogy “elrepült felette az idő vasfoga”, azért még mindig megállja a helyét. Ugyan nem egy filmtörténeti mérföldkövet kell elérnie és megugrania az újrázásnak, az előzmények ismeretében mégis elvárásokkal ülhetünk be a moziba - hogy megéri-e, az mindjárt kiderül.
Déja Vu
A Kedvencek Temetője a már ismert alapfelállással indít, a nagyvárosi orvos, Dr. Louis Creed (Jason Clarke) és felesége, Rachel (Amy Seimetz) két gyermekükkel Ellie-vel (Jeté Laurence) és Gage-dzsel (Lucas Lavoie) kicsit lassítani szeretnének életükön, úgyhogy egy Maine állambeli kisvárosba menekülnek Boston nyüzsgése elől. Természetesen velük tart macskájuk, Church is, aki ezúttal nem egy Brit rövidszőrű, hanem egy Maine Coon (igen, macskás vagyok).
A nyugodt ksiváros peremén vásárolt épület mellé egy nagy telek is jár, nem várt extrákkal: házuk tőszomszédságában fekszik ugyanis a helyi “Álat Tetemő”, ahol a gyerekek elhunyt kedvenceiket helyezik örök nyugalomra. Rögtön megérkezésükkor tanúi is egy szokatlan gyászmenetnek, melynek hatására az elmúlás és a halál gondolata kellemetlen kérdéseket és emlékeket elevenít fel anyában és lányában. Ez a témakör végig körbelengi a filmet, az elkerülhetetlen véggel való szembenézés kapcsán a racionális megközelítés vagy az egész tabuként kezelése az először felkínált két véglet. Ezek említésszintű bemutatásán túl ne várjunk határozott állásfoglalást (azért lökdös egy picit) vagy megváltó válaszokat: egyszerűen csak felvetik a kérdést, hogy mi van ha egyik félnek sincs igaza?
Felgyorsult világnak felgyorsult filmet!
A Kedvencek Temetője sokkal gyorsabban építkezik, mint elődje: a rövid expozíció után már a házban vagyunk, pikk-pakk megismerjük a környéket és a szomszédban lakó öreget, Jud Crandall-t (John Lithgow), és hasonló gyorsasággal érkezve megjelenik a természetfölötti is a történet szövetében. A doktor egy autóbalesetet szenvedett fiú, Victor Pascow (Obssa Ahmed) életét próbálja megmenteni, de sikertelenül, a srác szelleme pedig visszajár, megkérdőjelezve korábbi álláspontját a halál utánról, és utasítja: "Ne lépd át a határt!". A rohamtempóban való építkezés ellenére nem esik szét a mozi, egy percig sem érezzük azt, hogy kapkodó lenne a narratíva, az egész olajozottan, határozottan működik.
A gyors alapozás közben még arra is jut idő, hogy meggondoltan, eleinte csak nyomokban, majd lassacskán egészében szétváljon a történet az eredetitől. Ugyanez a karaktereken is megfogható, az 1989-es eredetihez képest egyesek komolyabb szerepet kapnak, mások jobban a háttérbe szorulnak, de a cselekmény egészét tekintve ez az újraegyensúlyozás igen jól sikerült. Jobban kütköznek a szereplők motivációi, ennek ismeretében pedig jobban átérezhető a helyzetük és az adott reakciójuk. Nem utolsó sorban a színészi gárda játéka is sokat segít, mindenkinek megvan a kellő mennyiségű reflektorfényben töltött ideje a kibontakozásra.
Mindezek ellenére az mozi első harmada alapján azt gondoltam, hogy ezt már mind láttam, de nem véletlen a sietős építkezés, mert kapunk újdonságot is, épp eleget. Úgy félúton, egy kulcsfontosságú jelenetnél (melyet az előzetesek balga mód ellőnek, úgyhogy ha spoilermentesek akartok maradni, kerüljétek őket) rácáfoltak magabiztosságomra a forgatókönyvírók, innen pedig nincs megállás egészen a végkifejletig. A történetben eszközölt változtatásokat okosan használják ki, nem csak azért vannak, hogy elbizonytalanítsanak, a bennük rejlő lehetőségeket alaposan kihasználja Jeff Buhler forgatókönyve. Mindvégig okosan építkezik, gyorsan halad és ügyesen egyensúlyoz a film, még ha egy kicsit furcsa is a befejezés, amiről még nem sikerült eldöntenem, hogy akkor most tetszett-e vagy sem...
Réginek és újnak
A rendezőpáros Kevin Kölsch és Dennis Widmyer remekül teremti meg a hangulatot, miközben tisztelettel nyúl az eredetihez és tanúbizonyságát teszi annak, hogy Stephen King univerzumának nem csak ismerői, hanem tisztelői is. Több ponton rejtett, vagy éppen arcba tolt kikacsintásokkal mutatják meg a régi motorosoknak, hogy gondoltak az elődre, sőt King több művére is kapunk utalásokat. Például egy jelenetben a dugóban álló Rachel előtt látható egy “Derry: 20 mérföld” feliratú tábla, itt játszódott az AZ; vagy ilyen az a Ramones feldolgozás, mely az 1989-es klasszikusban is hallható, még eredetiben. Mindet nem akarom ellőni, hiszen annyi van, hogy biztosan akad mellettük, ami elkerülte a figyelmemet. Ha másért nem is, ezekért még egyszer meg lehet nézni a filmet.
Bár nekem nehéz elvonatkoztatom, Böjtinek igaza lesz abban, hogy az újonnan érkezők számára nagyjából azt az élményt nyújthatja a film, mint annak idején az első premier azoknak, akik akkor látták azt - a modern kor követelményeinek megfelelő ráncfelvarrással.
TL;DR
A Kedvencek Temetője fanatikusoknak többször, a nagyközönségnek “egyszernézős”, könnyen fogyasztható (nem rossz értelemben), nyomokban horrort és cseppnyi gondolatébresztő tartalmat felmutató családi-dráma. A világot nem váltja meg, de régi önmaghoz képest jobb, és ha minden King-adaptáció legalább ezt a szintet hozná, nem panaszkodnék. Külön plusz, hogy szerencsére az előzetesek benyomása ellenére nem csak egy jumpscare-ekre építkező mozit kaptunk.
És ha már muszáj pontoznom, akkor 7/10.
