Jordan Peele új filmjét még a horror műfajától egyébként berzenkedők is várták, ami nem meglepő, hiszen az Oscar-díjig vezető Tűnj el! című alkotása a nézők többségét képes volt megnyerni. Az okosan szerkesztett, átgondolt, mégis hátborzongató film a horror elemeit vegyítette szatírával és szürrealizmussal, ami egy olyan csavaros, egyben társadalmilag tudatos és releváns üzenetben csúcsosodott ki, aminek végeredményeképp minden ízében eredeti klasszikussá vált, Peele-t pedig a nagyok közé emelte.
Egy ilyen előzmény után a néző nem kis elvárásokkal ül be a Mi-re, főként mivel az előzetes már meggyőzi arról, hogy a rendező egy újabb intelligens társadalmi művet készített, ami ezúttal valóban horror. A történet 1986-ban kezdődik, amikor egy kislány szüleitől elcsatangol a Santa Cruz-i vidámparkban, majd eltévedvén egy tükörlabirintusba sétál be. ezt követően a jelenben megismerjük a Wilson családot (Lupita Nyong’o, Winston Duke, Shahadi Wright Joseph, Evan Alex), akik nyaralójukba érkeznek pihenni. Nyugalmuk nem tart sokáig, mivel négy alak jelenik meg a házuk előtt: saját hasonmásaik.
Az első 30 perc tökéletesen működik, egyben meg is ágyaz a borzalmaknak, egy, a Tűnj el!-hez hasonló alkotást sejtet, mivel szimbolikák ezrével találkozunk, ráadásként pedig a Mi kiemeli az Egyesült Államok alatt húzódó alagutak ismeretlenségét. Az alapkoncepció tehát nagyon meggyőző, és nagyon jól működik home invasionként. De amint Peele kiengedi a borzalmat a 4 fal közül, sőt, globálissá teszi a helyzetet, a nagy térben a feszültség is elvész. Sőt, mivel a hasonmásoknak semmi olyan tulajdonság nincs a birtokukban, ami azt sejtetné, hogy főlényben vannak és nehéz velük megküzdeni, tudjuk, hogy karba tett kézzel fogjuk végignézni, ahogy szépen sorban elteszik egymást láb alól. A mű ezen része is kiaknázatlan maradt, hiszen adja magát pár olyan komoly kérdés boncolgatása, mint amilyen kvázi saját magunk, vagy éppen saját gyerekünk megölése. Ehelyett azonban csak olyan banális jeleneteket kapunk, mint amilyen a Fuck Tha Police-ra való öldöklés.
A Mi a feszültséget egy-egy poénnal oldja, ami helyenként elég heves váltásokat eredményez, azonban a humor ezúttal a film ellen dolgozik: Peele nem élcelődik, csupán viccelődik, ezzel pedig nemcsak az apa karakterét teszi nevetségessé, hanem egyben a horrorelemek ellen is dolgozik, emiatt pedig összességében egyáltalán nem ijesztő. Habár a játékidő előrehaladtával a cselekmény felpörög, a rendező mégis próbára teszi a türelmünket, ezért cserébe viszont nem ad semmit. A kegyelemdöfést a Mi mitológiája adja meg: ekkor foszlik szét teljesen a film, vele együtt pedig abbéli reményünk is, hogy minden agymenésnek és zagyvaságnak értelmet ad majd a végén látható magyarázkodás.
Peele koncepciója tehát nagyon megnyerő, de kidolgozatlan, sokszor mintha ő maga sem tudná, hogy mit akar mondani vele, vagy mintha csupán beérte volna a megfelelő vázzal, majd hátradőlt volna, mondván, hogy majd a néző belelátja azt, amit akar. Pedig motívumot rendkívül sokat kapunk, a mű elején hangsúlyozott tudatalattit hivatott szimbolizáló alagutaktól kezdve, a nyulakon át, a bibliai hivatkozásig (Jeremiás 11:11). Mivel utóbbira valóban csak utal, de nem használja, utolsó szalmaszálként kapaszkodunk bele, azonban megvilágosodás helyett csak egy újabb elcsépelt közhellyel szolgál az idézet. („Ezért így szól az ÚR: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket.”) Az igazság azonban az, hogyha nem ismernénk a rendezőt, vagy annak korábbi művét, akkor eszünkbe sem jutna jelentéstartalmak végtelenét gyártani, hogy megfejthessük mélyebb mondanivalóját, társadalmi relevanciáját. Persze mondhatnánk, hogy fehér európaiként sosem fogjuk ezt igazán megérteni, és olyan teóriák ezrét kreálhatjuk, mint a kettészakadt ország, a pénzügyi és politikai ellentét, illetve az Egyesült Államok kettős tudata, annak bűnei, mivel az alkotó semmilyen támpontot nem ad, ez mind csupán a mi belemagyarázásunk szintjén létezik.
A Mi egyik legfőbb erénye Lupita Nyong’o, aki zseniális alakításával végig uralja a filmet, saját maga másaként hátborzongatóan jó. Mellette érdemes még Elisabeth Moss-t kiemelni, aki fájóan kevés játékideje minden egyes percében remekel, klónként pedig a színészi játék maximumát nyújtja. A zene túlhasznált, ráadásul a Tűnj el!-lel ellentétben nem tesz hozzá a mitológiához, azonban a mű elején popslágerként hallgatott I got 5 on it vonós feldolgozására való táncolás érdekes párhuzamot mutat a Suspiriával, a végső leszámolás hangulatán pedig nagyot dob a dal keményebb, rockosabb verziója.
Összességében a Mi tehát jobban működött volna, ha megmarad vegytiszta home invasion, amit pár csavarral megbolondít Peele. A forgatókönyv minőségén logikátlansága mellett tovább rontanak azok a csavarok, amelyeket az előzetes miatt már kezdettől ismerünk, vagy nem működnek. Jordan Peele új alkotása sem horrorként, sem társadalmi szatíraként nem képes funkcionálni, és habár az alapkoncepció imponáló, és jó ötletekből sem volt hiány, mind kidolgozatlanok, általunk viszont könnyen túlgondoltakká válhatnak. Nyugodt szívvel nem merem azok számára ajánlani, akik szerették a Tűnj el!-t, mivel mind műfajiságában, mind tartalmában a lehető legmesszebb helyezkedik el elődjétől. Olyan, mintha a Mi a Tűnj el! hasonmása lenne: első ránézésre ugyanaz, de ahogy a filmbéli klónok sem képesek igazán emberként, úgy a Mi sem képes igazán filmként funkcionálni.
