Átlagos filmnek, a hétről-hétre érkező amerikai családi vígjátékok közül egynek ígérkezett a Családi bunyó (Fighting with My Family). Az amerikai ízű komédiák kedvelői már előzetese alapján megválthatták mozijegyüket, de ez az opusz szélesebb körben is tetszést arathat. Nem mintha annyival több lenne más hasonló produkcióknál, egyáltalán nem kihagyhatatlan film, mégis van benne valami, ami a legtöbb „jópofáskodó” vígjátékból hiányzik. Itt van egy középszerű alkotás, ami egy pillanatig nem képzeli többnek magát saját valójánál, de hitelesen átad egy életérzést. Reflektál a cukormázas körítésre és olyan dolgokat is megmutat, amik nem feltétlenül teszik szerethetővé hőseit. A hitelesség pedig rokonszenvet vált ki a nézőkből és a Családi bunyó épp ezért több mint egy aranyos, jól érthető poénokkal teletömött, a nagyközönség számára könnyen fogyasztható, happy enddel záruló alkotás.
A Családi bunyó igaz történetet, egy norwich-i angol pankrátor család két nagyratörő birkózó csemetéjének kalandjait dolgozza fel. Zak és Paige minden vágya, hogy bekerüljön a legnagyobbak közé, akiket – sportcsatornáinknak hála – a magyar közönség is régóta ismerhet. Nagy csalódásukra azonban csak utóbbit válogatják be a WWE fél éves edzőtáborába, ami némi érzelmi törést is okoz köztük. Paige sorsa nem egyenesen vezet a csúcsra, és tekintve, hogy jelen esetben nem lehet illúziókat kelteni a közismert sztori végkifejletével kapcsolatban, a film pont a hatalmas hullámvölgyek bemutatására, valamint a pankrátor életérzés átadására fókuszál. Hangulatát tekintve tökéletes munkát végeztek az alkotók. A lehető leghitelesebb színészeket válogatták a stábba (pl. Nick Frost, Lena Headey, Florence Pugh, Jack Lowden, Vince Vaughn), játékuk magával ragadó, a helyszínek autentikusak és a válogatott zenék is híven tükrözik a pankrátor szubkultúra érzésvilágát, tónusát. Ha a Rocky a mérce, sem szociokulturális vonatkozásaiban, sem a drámai konfliktusok mélységét tekintve nem elég merész a Családi bunyó. Ugyanakkor az átlagvígjátékokhoz mérve csupasz hitelessége még olyanoknak is meghozza a kedvét ehhez a Magyarországon – félig-meddig talán okkal – nem túl nagyra becsült sporthoz, akik egyébként idegenkednek tőle.
Az őszinteség és a hitelesség azonban nem jelenti azt, hogy Stephen Merchant rendezése ne lenne felszínes. A külvárosi „rock and roll életérzés” hollywoodi tolmácsa bölcsen koncentrál főként a hősök érzelmi hullámvölgyeire. Ám annak ellenére, hogy a cselekmény három-negyede Paige - a WWE-ben történő dicsőséges debütálásáig vezető - nagyon is göröngyös útját részletezi, karakterfejlődését elég felszínesen ábrázolják. A magába forduló dark-gót stílusú lány nehéz beilleszkedéstörténete nem éri meglepetésként a nézőket, az viszont nem teljesen világos, hogy hogy lehet fizikálisan gyengébb a többieknél. A relatíve tapasztalt birkózó lány technikai tudásbéli fölénye nyilvánvaló, a sok táncos és modell jelölt között az első perctől kezdve brillírozik a szorítóban, a fizikai edzéseken mégis elhasal. Talán lelki okok is magyarázzák, hogy miért kerül ki majdnem az elitcsoportból féltávnál. Visszatérése és a kiképzés második felében mutatott szárnyalása azonban még ennél is megdöbbentőbb. Hirtelen jött barátkozó kedve és sportolói felemelkedése inkább illik tündérmesébe, nehéz értelmezni a hirtelen jött pálfordulását.
Bölcsesség is szorult az eddig közel két és félszeres profitot termelő alkotásba. Bár tanulságai nem kifejezetten filozofikusak, sőt néhol közhelyesek, mégis fontos mondatok hangoznak el a filmben. A két legfontosabb jelenet az önkeresés és saját identitásunk megtalálásának fontosságát célozza. A kiképzés fontos része, hogy a pankrátor palánták saját stílust sajátítsanak el, amihez hozzá tartozik a bevonuláskor és a győzelem után elhangzó egyéni dumák kitalálása. Edzőjük azt a feladatot adja két fizikai gyakorlat között, hogy azonnal álljanak ki társaik elé és improvizáljnak egy saját bemutatkozó szöveget. A hosszú jelenet épp annyira tanulságos, mint amikor ugyanezen edzőjük elmeséli Peige-nek, hogy miben különbözik a tehetséges iparos a valódi művésztől. Ezek mellett számtalan – sokkal mézesmázosabb körítéssel bevont – jelenetben hangzik el a film önmagunk megtalálására való felhívása, az említett pillanatok erejéhez azonban nem fogható egyik sem.
Külön szólni kell Dwayne Johnsonról, hiszen a pankrátorból lett színész a produkció egyik reklámarcaként jelent meg a médiában, holott alig kapott némi játékidőt, összesen kétszer jelenik csak meg a filmben. Szereplése – és produceri minősége jelen esetben – általában B-kategóriás akciófilmet feltételez, alakításai távolról sem érik el Bruce Willis vagy Clint Eastwood akcióhős alakításainak mélységét és kifinomultságát. A Családi bunyóban azonban végre helyére kerül a Szikla, ugyanis nem játssza, hogy színész, hanem saját magát alakítja és csakis annyit szerepel, amennyi valóban indokolt. Jeanne-Claude Van Damme JCVD-jét idézi, amikor hőseinknek bemutatja, hogyan húzza elő kemény arcát a szorítóban a show kedvéért. Megjelenése természetesen könnyed és vicces momentumokat eredményez, önreflexív gesztusai (egy kiszólás még a vége-főcímre is jut) mégis egyfajta vallomással érnek fel.
Stephen Merchant és Dwane ’The Rock’ szerelemfilmje felvállalja, hogy megtörtént eseményeket feldolgozó történetének hősei nem igazi hősök, nem feltétlenül különleges vagy könnyen szerethető és végképp nem hibátlan emberek, hanem egy szubkultúra szakadt tagjai. Felvállalja azt is, hogy őszinte, de jobbára felszínes körítéssel meséli el Paige és családja kalandját. Bemutatja, hogy a pankráció, mutatkozzon bár kőkemény metálos arcok szórakozásának, valójában showbusiness. Ez az őszinteség és önreflexió ugyan nem teszi halhatatlanná a filmet, mégis kiemeli valamennyire a hollywoodi dömpingből. Közhelyes, de fontos dolgokat közvetítenek az alkotók: ne akarj más lenni, ne hasonlítani akarj az idoljaidra, hanem vállald fel önmagad. Ha „nyomi” vagy, ahogy a film fogalmaz, tedd azt az erősségeddé. Az önkifejezésre, saját arcod valódi megtalálására sarkalló jelenetek érzékletesen (vagy épp nyersen) tükrözik, hogy mennyire nevetséges és szürke vagy, ha mások mondataival és mozdulataival ékeskedsz. A Családi bunyó sosem válik olyan mérföldkővé, mint az 1976-os Rocky, azonban értékes és szórakoztató film, amit érdemes megnézni, akár családi körben is.
