Simon Rich 2012-ben megjelent regénye, a Miracle Workers: A novel egyelőre sajnos nem kapott magyar fordítást, most azonban – az HBO Gonak hála – a hazai közönség is megismerkedhet a fantasy-vígjátékkal. A kilenc húsz perces epizódból álló évaddal nyitó sorozat több kifejezetten jól csengő nevet is megszerzett magának, köztük az egyik főszereplőt alakító és produceri feladatokat is vállaló Steve Buscemit. A Gengszterkorzó, a Fargo, a Tétova tinédzserek és a korai Tarantino-filmek sztárja Harry Potter egykori megtestesítőjével, Daniel Radcliffe-fel és a Deadpool mozikból ismert Karan Sonival reklámarcává vált a produkciónak. Jóllehet a mellettük szereplő, eddig többnyire csak epizodistaként vagy mellékszereplőként feltűnő színészekre sem lehet panasz. A Csodatévők nem a kiváló alakítások miatt, hanem azok ellenére marad szerethető, de középszerű alkotás.
A sorozat formátum fantasztikus lehetőséget nyújt arra, hogy kiaknázzák a Rich által teremtett – meglehetősen színes és egyedi – univerzumban rejlő lehetőségeket. A Csodatévők a túlvilágon játszódik, ahol a földi életüket befejező személyek angyalokként dolgoznak tovább Isten Földet működtető és ellenőrző üzemében. A hatalmas gyár megszámlálhatatlanul sok részleggel rendelkezik: a különböző formájú hópelyhek gyártásától az emberi szervek működésének ellenőrzéséért felelős osztályig. Igazi kapitalista üzemként működik a szervezet, aminek lelkiismeretes dolgozói felett életunt és céljukat vesztett vezetők teljesítik a kiégett és naplopó hippiként ábrázolt Teremtő komolytalan vágyait. Utóbbi ugyanis a tévécsatornák közti szörfözésen kívül nem sok figyelmet fordít nagy alkotására, a Földre. A fő konfliktus akkor kezdődik, amikor az emberek kívánságainak teljesítését végző osztály segítséget kér tőle, ám Isten inkább alkut ajánl. Záros határidőn belül elpusztítja a világot, hacsak nem sikerül teljesíteniük egyet a megoldhatatlannak címkézett kérések közül. Hőseink, a rendkívül lendületes, de csöppet sem elővigyázatos Eliza, valamint szürke és félénk társa, Craig gigászi kreaitivitást igénylő feladatot kapnak: össze kell hozniuk két nagyon gátlásos és félénk embert, akik megszólalni is alig mernek egymás jelenlétében.
A történet egyszerű, minden epizódban egy fordulatot vázoló elmesélésén kívül azonban nem sokra vállalkoztak az alkotók. Rich univerzumának mélységeivel nem sokat foglalkoztak, pusztán a humoros oldalát kívánták megfogni a koncepciónak. Bíztak a többnyire magas színvonalú alakításokban, mindenekelőtt Radcliffe burleszkszerű, esetlen fizimiskájában és Buscemi nagyra nőtt gyerekké való átvedlésében. A meglehetősen éles karakterrajzok miatt jobbára parodisztikus alakításokat látunk. Az antropomorf (emberszerű) Isten mellett számos embertípus feltűnik: az alkotók különös figyelmet szentelnek korunk magamutogató, nárcisztikus médiaszemélyiségeire és influenszereire, de megjelennek a csodákat kereső, jeleket félreértelmező vagy épp harsány-ateista figurák is. Karikaturisztikus megformálásukon kívül azonban semmilyen mélyebb állítást nem tesz a sorozat. Sem teológiai, sem a sokféle Isten-képre vonatkozó, az egyházakat és modern szektákat érintő vagy az emberek élet utáni élethez való hozzáállását boncolgató kérdések nem merülnek fel. Pedig Rich sajátos univerzuma olyan színes és varázslatos hely, amiről az ember azt gondolná, hogy nem lehet ennyire felszínesen hozzányúlni, ennyire kevéssé kidolgozni különböző rétegeit, részleteit.
Hiányosságai ellenére mégis szerethető sorozat a Csodatévők. Tény, hogy nem fogunk padlót a sziporkázó poénoktól, viszont az egész produkció hangulata áraszt magából valamiféle melegséget. A bornírt, néhol talán gyerekes helyzetkomikumok keverednek némi fekete humorral, a szokatlan párosítás pedig különlegessé teszi a sorozatot. Az epizódról epizódra egyre élesedő, egyre karcosabbá váló karikatúrák és a Monty Pythonra emlékeztető abszurd alapszituációk pedig alkalmanként megnevettetik a nézőt, bár a kb. húsz perces játékidő alatt többnyire csak mosolygunk. Egy-egy jelenet végletesebb reakcióra is ösztönözhet, ugyanis a kissé tét nélküli cselekmény néhány snittje brutálisan explicit vagy szélsőségesen groteszk tud lenni. Ugyanakkor – tekintve, hogy a csípősebb, nyers pillanatok miatt biztosan nem a legfiatalabb korosztályok alkotják majd a törzsközönséget – az alkotók sokkal radikálisabban is elfordulhattak volna a dark comedy irányába. A Csodatévők így csupán aranyos, de nem elég karakteres széria. Ha az embert nem varázsolja el egy fantasy univerzum és a poénok is csak egyszer-kétszer sarkallják hangos nevetésre, aligha érez késztetést a további epizódok megtekintésére.
Adódik a kérdés: van-e valamilyen mélyebb szintje a Csodatévőknek, ami lebilincseli nézőit? Úgy hiszem, hogy van, és épp ez indokolja az első ránézésre meglehetősen felszínesnek és egyszerűnek tűnő sorozat elkészítését. Hallunk szúrós poénokat, de nem lehengerlő humora okán nézzük meg a kilenc részt, hanem az egész produkciót átható hétköznapiság miatt. Nem látunk hibátlan karaktereket, külsőre és belsőre is vagy különc-extravagáns, vagy teljesen átlagos és szürke figurák kerülnek képernyőre. A köztük lévő viszonyok viszont mégis varázslatosak. Egyfajta életigenlés árad a képernyőről, miközben a groteszk vagy gyakran morbid élethelyzeteket látjuk. Utóbbira minden részben akad példa: hőseinknek valahányszor sikerül tűzvész, olajszennyezés vagy hasonló mellékhatás árán akár csak csöppnyivel közelebb hozni a szerelmeseket, máris ünnepelnek. Ezek a pillanatok vagy épp Isten meglehetősen hektikus viselkedése, amit földi hívei iránt tanúsít, szükséges ellenpontozása a súlytalan és kicsit sem bonyolult kerettörténetnek.
A Csodatévők alkotói lehetőségek tárházát rejtő univerzumot kaptak a kezükbe, mégis azonnal eldobták a varázslatos világ különböző rétegeit, csábító mélységeit, és az egész koncepció egyetlen aspektusára kezdtek koncentrálni. Úgy döntöttek, hogy készítenek egy könnyed és aranyos sorozatot, ám – mivel hamar rájöttek, hogy a groteszk szituációk ellenére is túl gyerekes és túl lapos lenne önmagában a produkció – idővel elkezdték egyre élesebben a dark comedy műfajához közelíteni azt. A végeredmény egy átlagos, de mégis egyedi alkotás lett, ami mint egy falat kenyér, úgy igényli az emlékezetes színészi alakításokat. Ezt – hála Buscemiéknek – meg is kapja. Valószínűleg sosem lép majd az HBO legkedveltebb szériái közé (a második évad érkezése is elég kétségesnek tűnik), az az érzékeny, de mégsem patetikus hozzáállása azonban, ami talán a hétköznapiság dicsérete mottóval írható le legjobban, mégis szerethetővé teszi a Csodatévőket.
