Már Magyarországon is látható a minden idők legbefolyásosabb amerikai alelnökének pályáját feldolgozó film, az egyszerűen csak Alelnöknek keresztelt opusz. Bár a tengerentúlon igazi nagy dobásnak szánták, elvégre George W. Bush iraki háborút levezénylő kollégája végtelenül megosztó személyiség, Adam McKay filmje jóval kisebb érdeklődést váltott ki a vártnál. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy mind tartalmilag, mind stílusát tekintve kissé túlzsúfolt, tömény és nehezen feldolgozható alkotásról van szó, ami a kritikusoknak is megülte a gyomrát. Vonzó előzetese és a Christian Bale újabb csodálatos átalakulását tárgyaló médiafelhajtás legalábbis semmiképpen nem indokolhatja a viszonylag alacsony nézőszámot. Az Alelnök ugyanakkor annyira kreatív és látványos megoldásokkal dolgozik és annyi nézőpontot szólaltat meg, hogy kár volna kihagyni. Ám ami az erőssége, az a gyengéje: hihetetlen szellemessége, sokoldalúsága és játékossága sokak számára végtelenül túlfeszítettnek és fárasztónak hathat. És ezen a számtalan múltbéli és jelenlegi eseményre tett politikai utalás, illetve briliáns alakítások sora sem segíthet. Felmerülhet kritikaként továbbá, hogy megbízható forrásokat tekintve nagyon ingoványos talajon mozogtak az alkotók, bár erre maga a film többször is nyíltan felhívja a nézők figyelmét. Az Alelnök nagyon nem letisztult mű, számtalan kritizálható pontja akad, mégis üdítő és rendkívül okos alkotás, ami miatt mindenképpen érdemes ellátogatni a moziba.
Dick Cheney-t minden idők legbefolyásosabb amerikai alelnökének tartják (ez a poszt leginkább szimbolikus a tengerentúlon, bár néhány alelnök jelentősége vitathatatlan). Dick Cheney ugyanakkor minden idők legmegosztóbb alelnöke is, amit főként a George W. Bush árnyékában levezényelt iraki katonai beavatkozásnak köszönhet. McKay filmje is nagy hangsúlyt fektet a Fehér Házban a kétezres évek elején-közepén játszódott eseményekre, ugyanakkor a kivételesen titokzatos, mindig háttérből irányító politikus egész felnőttkorát igyekszik alaposan áttekinteni. Ez persze rendkívül nehéz feladat, hiszen mind fiatal éveiről, mind a Nixon-, a Ford- és a két Bush-kormányzatban végzett munkájáról rendkívül kevés biztos forrás áll rendelkezésre. Az alkotók egy felütésszerű vicces prológusban reflektálnak is erre az ambivalens helyzetre, bár megjegyzik, hogy minden tőlük telhetőt megtettek a sötét foltok feltárásáért. A film döntő pontja, achilles-ína mégis ez marad. Egyfelől nagyszerű dolog a közelmúlt politikai-társadalmi eseményeit feldolgozni, a fellelhető forrásanyag hiányos volta és kétséges megbízhatósága viszont problémákat vet fel a filmmel kapcsolatban. Nehéz eldönteni, hogy érdemesebb lett volna-e inkább egy sajátos szemléletű filmet készíteni egy korrekt és arányos reprezentációra törekvő, de ingoványos talajon egyensúlyozó, több sebből vérző alkotás helyett.
Az Alelnök mind tartalmilag, mind formailag rendkívül színes és sokoldalú, sőt már-már túl kusza és tömény alkotás. A múlt különböző értelmezései és a rengeteg nézőpont ugyanis egyaránt teret kap a filmben. McKay radikális politikai nyilatkozatai ellenére a vásznon megpróbált egész kiegyensúlyozott maradni. Cheney életútjának nehezen feltárható részleteit és pillanatait pedig sokszor úgy mutatja be, hogy – legtöbbször a film narrátora révén – közvetlenül kiszól a közönségnek és egyértelműen jelzi, hogy amit látnak, másként is történhetett valóságban. Ebből kifolyólag fokozottan játékos formai megoldásokhoz nyúl a film, és bár mindvégig közönségalkotás marad, bőven túlfeszíti a műfajfilmezés határait. Annyi tévés, színházi, internetről ismert audiovizuális, művészfilmes vagy más nem életrajzi filmes műfaji elemet használ, hogy túlburjánzó stílusát vagy nagyon frissnek és izgalmasnak, vagy rendkívül túlfeszítettnek és fárasztónak találják majd nézői. Tehát nemcsak ideológiáját tekintve, stílusában is kivételesen megosztó alkotás lesz az Alelnök, ezt nem nehéz megjósolni.
A túlságosan zavaros stílus persze filmkészítői hibának is titulálható, aminek egyes pontjai könnyen megfoghatók. Rendkívül szellemes műről van szó, ugyanakkor még egy játékos filmnek sem lehet három befejezése (hacsak nem a Monty Python írja a forgatókönyvet). A készítők viszont elkövették ezt a hibát és a vége-főcím alá beszúrtak egy – amúgy szórakoztató – széljegyzetszerű jelenetet, miután a fináléban már két – különböző nézőpontot megszólaltató – végszót is adtak a filmnek. Az Alelnök ezzel bizonyítja, hogy még egy rendkívül kreatív és minden jelenetével szórakoztató opusz is túlfeszítheti a húrt. Bravúros munkát végzett Hank Corwin vágó, hivatásának egyik fő feladatát, a dramaturgia feszesebbé és letisztultabbá tételét azonban nem sikerült teljesítenie. Persze hogy is vádolhatná őt az ember, amikor a fő csomópontokat, például a befejezést övező valamennyi jelenet nagyon fontos mondanivalót hordoz? Hogy lehet kivágni bármelyik snittet, ha attól mondanivalóját tekintve kárt szenvedne a film, még ha letisztultabbá is válna tőle a több mint két órás alkotás? Az Alelnök egyszerre sziporkázóan ötletes és túlterhelt mű. Az alkotóknak minden bizonnyal az volt a szándékuk, hogy elgondolkoztassák a nézőket, ezért is hoztak be ennyi különböző szemszöget, álláspontot, konklúzió nélkül mindent ráöntve a közönségre. Bár nem lehet elmenni amellett, hogy a tanulságlevonás feladatát ugyan áthelyezték a nézőkre, több egyértelmű, a kimért stílust gyengítő politikai állásfoglalás is megjelenik a filmben. Ezek a jobbára rendkívül kritikusan viseltetnek az amerikai alkotmányos, politikai-gazdasági berendezkedéssel és a nyolcvanas években végrehajtott neokonzervatív-neoliberális fordulattal szemben.
Néhány kiszólás azonban nem borítja fel a Cheney erényeit és hibáit (vagy bűneit) bemutató jelenetek egyensúlyát, mivel mindkét fajtából látható legalább egy tucatnyi. Nehéz kibogozni, hogy mi az alkotók megítélése az egykori politikusról. Míg az előzetesekben egyértelműen negatív képet festettek róla, a film inkább egy gengszterfilmszerű jellemfejlődést mutat be, aminek a végén azonban nem a sátánt látjuk. A Cheney által is támogatott teljhatalmú elnöki felfogás egyértelműen rossz fényben jelenik meg, az iraki háborút jogtalan katonai agressziónak mutatják, a Wall Streetről visszatérő és az elnök hatásköreit elhappoló alelnök képe is negatív konnotációt nyer. Nem beszélve a főhős képi reprezentációjáról, ami – nagy hasának hála – rendkívül negatív és kifejezetten szatirikus. Hab a tortán az a rendkívül radikális sejtetés, miszerint a szívátültetés előtt álló címszereplő meggyilkoltatott valakit egy új szervért cserébe. Mindezek mellett viszont számtalan más szempont is megjelenik. Semmirekellő előélete fényében egy kifejezetten pozitív figura képe rajzolódik ki előttünk, aki képes volt életét rendbe szedni és gyökeresen megváltozni. Családja iránt tanúsított határtalan szeretete is rokonszenves vonás. A film két ponton mintha teljesen fel akarná menteni őt a korábban megfogalmazott vádak alól. Egyrészt első főnökét állítja be úgy, mint aki rossz példát szolgáltat a kormányzatot kezdetben őszinte politikai hittel szolgáló köztisztviselőnek. Az utolsó snittben pedig egyenesen kamerába nézve fejti ki nagyon is meggyőző érvelését az alelnök, amivel a terrorizmus elleni kemény fellépést indokolja. Végül elgondolkodtató az is, hogy a film felénél, amikor Cheney élete elválni látszik a politikától és játékos módon elkezd legördülni a stáblista, azonosulható figuraként köszönünk el tőle. Semmilyen komoly gaztett nem nyomja a lelkét, egy átlagos meggyőződéses republikánus családfőt vázolnak az alkotók.
Nagyon nehéz ennyi pro és kontra állítás között megtalálni, hogy mi miért került be a cselekménybe, illetve meglátni az alkotók végső szándékát. Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, az Alelnök mégis reflektál a jelenkori amerikai történelem több fontos szereplőjére. Nixonból nem sokat látunk, az őt követő négy elnök azonban pozitív személyként jelenik meg. Ford erőtlen, de őszinte, Carter lendületes idealista, valamint idősebb Bush elnök arisztokratikus és hozzáértő vénáját is kidomborítja a film. Reagannel nem találkozunk közvetlenül, a sok Fox médiabirodalmat és neokonzervatív fordulatot kritizáló rész között azonban pont a címszereplő szájából elhangzik vele kapcsolatban egy nagyon fontos állítás. Kiemeli, hogy Reagan nem élt a világ legnagyobb hatalmát rejtő politikai poszt kínálta radikális eszközökkel. Utóbbi azért is fontos megállapítás, mert a színész-elnök politikájának első számú utóda, Bush maga is keményen kritizálta fia és kormányzatának politikáját. George W. Bush-t egyébként nem pusztán kicsapongó fiatalként és tapasztalatlan politikusként, hanem teljesen ostoba emberként ábrázolják. Számtalan utalás hangzik el a jelenre, pl. Clintonékra és a Fox-CNN szembenállásra nézve, de a legutóbbi elnökjelölt-választáson induló Jeb Bush neve is többször felmerül, akit a politikai elit egyértelműen talpraesettebbnek tart testvérénél. Igazán negatív képet Cheney stábjának tagjairól, az alkotmány szavait kiforgató jogász tanácsadókról, illetve egy Cheney pályáját végigkísérő háttéremberről, Donald Rumsfeldről festenek. Igaz, utóbbi kétség kívül őszinte és karakteres figura, amivel bizonyos szempontból máris azonosulhatóbbá válik a főhősnél. A legjobb alakítást pont a Rumsfeldet magára öltő Steve Carrell nyújtja, bár Christian Bale-nek is bőven kijár az elismerés. Nem véletlenül köszönte meg az ihletet a sátánnak, amiért egy ilyen sótlan és szürke figurát sikerült életre keltenie.
Az Alelnök az átlagos mozikínálathoz viszonyítva iszonyatosan túlfeszített, tömény és nehéz alkotás, de mindvégig megmarad közönségfilmnek. Alapkoncepciójának része az avantgárd stílusnyelv alkalmazása és a szinte már követhetetlenül sok nézőpont felvázolása. Bár a hivatalos plakátok reklámszövegében Cheney világpolitikára gyakorolt hatását is igyekeznek kiemelni, ez valójában kifejezetten a hazai piacra szánt alkotás. A film ettől még érthető és teljesen élvezhető az amerikai politikatörténet mély ismerete nélkül is, bár néhány rész kétség kívül zavaros lehet azok számára, akik nem elég járatosak a témában. Számos ponton - főleg az ábrázolt események alapjául szolgáló forrásanyag megbízhatóságának tekintetében - kritizálható filmről van szó, de el kell ismerni, hogy jelenleg nincs elég biztos információ a kezünkben, amivel sokkal pontosabban fel lehetne tárni a közelmúlt ezen rejtett részleteit. Hibáival együtt kiemelkedő opusz az Alelnök, egyszerre tartozik a nagy filmek és a félresikerült művek közé. Ki kell emelni, hogy Christian Bale mellett szó szerint minden mellékszereplő és epizodista, például Amy Adams és Sam Rockwell, de főként Steve Carell, briliáns alakítást nyújt, ami jócskán emeli a film színvonalát. Az Alelnök összességében végletesen túlterhelt, de rendkívül okos és élvezhető, kétarcú film. Hemzseg a kritizálható vonásoktól, de annyira komplex és üdítő is egyben, hogy egyértelműen kiemelkedik a tucatalkotások közül.
