Igazi slágerfilmnek ígérkezett a Vihar előtt, akkora reklámkampányt és olyan vérfagyasztóan izgalmas előzetest kapott. Steven Knight író-rendező munkája azonban nemhogy közepesre sikeredett, egyenesen csalódást keltő. Az alkotók sem tematikai, sem formai szinten nem használták ki a történetben rejlő kismilliónyi lehetőséget, ellenben a hatalmas csavar, amire az egész dramaturgia épül, végtelenül bugyuta. Ha valaki izgalmas cselekményre vágyik, inkább nézzen vagy olvasson thriller bestsellereket, de még azzal is jobban jár, ha ad hoc beül egy átlagos filmre a moziban. A Vihar előtt felszínes és tartalmatlan, a fináléra kifejezetten unalomba fulladó alkotás, ami ráadásul olyan látványosan tolja nézői arcába titokzatosságát és saját egetrengetőnek gondolt forradalmiságát, hogy a „nagy” rejtély felfedésével csak még nagyobbá válik az emberben a csalódás.
Bár a tengerentúlon, feltehetőleg a negatív előzetes kritikai értékeléseknek köszönhetően, megbukott a Vihar előtt, Steven Knight filmje elég szép bevételt termelt első hazai hétvégéjén (közel húszezren nézték meg). Jómagam is meglepetten tapasztaltam, amikor beléptem az esti vetítéskor a moziterembe, hogy szinte teltház várta a produkciót. Ez jelentheti egyrészt azt, hogy a magyar közönség különböző okok miatt nem igazán ad a hazai szaksajtó véleményére, az ugyanis az amerikai kollégákhoz hasonlóan elmarasztalta a filmet, de valószínűbb, hogy a fergetegesen felcsigázó előzetes hozta meg annyi ember kedvét a mozizáshoz. (A két említett eshetőség természetesen nem zárja ki egymást.) Hogy a nagy tömeg mit gondolt, amikor a vége-főcím alatt lefelé ballagott a vetítőterem lépcsőjén, nem tudom, azt mindenesetre el kell ismerni, hogy Knight műve alaposan felhúzza az ember kíváncsiságát. Ezért is olyan idegesítő az a hatalmas blöff, amit mintegy mély bölcsességként kívánnak eladni az alkotók a fináléban. Másfelől a Vihar előtt a két szék közé esés iskolapéldája: látványosan felvet egy fontos társadalmi-morális kérdéskört, majd mérhetetlen patetikus képek, dialógusok és kísérőzene kíséretében mond semmit a témáról. Ehhez képest a hatalmas csavar, amire a dramaturgia épül, elég bugyuta magyarázatot kap, és még a thriller alapvető műfaji hatásmechanizmusa sem igazán működik a cselekmény utolsó harmadában.
A történet egy kicsi és zárt, de vidámnak látszó halászszigeten játszódik, ami kitűnő természeti adottságainak köszönhetően idővel nyaralóparadicsommá válik. Hősünk egy elvált, kiégett és tulajdonképpen céltalan középkorú iraki veterán (Matthew McConaughey), akit a semmiből előbújva felkeres ex-neje (Anne Hathaway). Utóbb kiderül, hogy a nő új férje (Jason Clarke), az alvilág mocskát is magára véve, pszichopata agresszorként veri őt és első házasságából született gyerekét. Noha a karakterábrázolásban semmi egyedit nem találni (McConaughey a magába zárkózó szoknyavadász hazárdőr, Hathaway a nagy hatalmú gengszter titokzatos felesége, Clarke pedig egy meglehetősen sután lefestett agresszor), önmagában a színészi játékra nem lehet panasz. A karakterekben rejlő lehetőségek kiaknázása ugyanakkor fontos lett volna, hogy a film titkos hősét, akire csak a zárlatban derül fény, jobban megértsük. Ezt a lehetőséget azonban elszalasztotta az író-rendező. Értjük a családon belüli erőszak problémáját és azt is látjuk, hogy az új férj minden mozdulatából és szavából mérhetetlen egyszerűség, ill. tömény, suttyó agresszió árad. A figurák azonban felszínesek, a konfliktushelyzetek pedig felháborítóan közhelyesek. Nem kötelező a családon belüli erőszakról és a deformálódott személyiségű gyerekek zárkózottságáról filmet készíteni, de ha mégis erre vállalkozik az ember, akkor illene nem képtelen élethelyzetekkel és kicsit sem valószerű karakterekkel traktálni a nézőt.
Más potenciális lehetőségeit sem használja ki a produkció: a cselekmény helyszíne nyújtotta egzotikum sem a történet, sem a képalkotás terén nem jelenik meg, a CGI alkalmazása nem igazán igényes, mégis több indokolatlan pillanatban használják, a történetből közvetlenül fakadó komputer-esztétika pedig szinte semekkora teret nem kap a filmben. Knight alkotásának alig van olyan rétege, ami – egyediség híján legalább – érdekes vagy izgalmas. A forgatókönyv leginkább korunk népszerű thriller bestsellereinek stílusára hajaz: egy-két XXI. századi társadalmi/társadalomlélektani kérdés köré épül a személyes síkon zajló történet, aminek a részletei szépen lassan bomlanak ki a néző előtt. A nagy csavar sem marad el, igaz, mai szemmel nézve az egyetlen fordulópontra felfűzött cselekmény közel sem tűnik olyan bravúrosnak. Az már a film első harmadában kiderül, hogy a Vihar előtt meg sem közelíti a Lány a vonaton, a Holtodiglan és más hasonló thrillerek fordulatosságát, kreativitását. Ettől még kezdetben izgalmasan épül a cselekmény és a már említett nagy csavar bőven eladhatta volna a produkciót. Knightnak érezhetően ez is volt a szándéka, mindent erre hegyezett ki, és úgy tett, mintha a Mátrixot vagy a Mementot idéző brutális titok felfedésének lennénk szemtanúi. A „nagy” titok azonban nem túl szellemes ötlet, sőt inkább eleve elhibázott gondolat. Lehet vitatkozni a Viharsziget, az Egy kis szívesség és a fentebb említett, hasonló szerkezetre épülő slágerfilmek (- és könyvek) minőségén, a Vihar előtté azonban messze-messze elmarad az összestől. A kezdetben hatásorientált thrillernek épülő film leírhatatlanul érdektelenné és lassúvá válik a fináléra, pedig elvileg a zárlatban pezseg a dráma.
Ez az opusz olyan mély életbölcsességet és olyan forradalmi művészi koncepciót akar – rettenetesen látványosan, az arcunkba tolva – eladni nekünk, mintha a Mátrix volna. Ehhez képest sem thrillerként, sem sci-fiként, sem húsbavágó személyes/családi drámaként nem működik. Hiába vet fel egy-két, a XXI. századi ember számára kifejezetten fontos kérdést, úgy mutatja be azokat, mintha írója még soha nem találkozott volna az adott problémákkal. Pedig a sok filozofálgatás után az ember elvárná, hogy ha már a karakterek nem túl életszerűek, legalább a kulcsjeleneteknek vagy az útravalónak szánt tanulságnak legyen némi köze a való élethez. A Vihar előtt hatalmas blöff, garantáltan nem kerül majd be a műfaj legendás, bármikor újranézhető alkotásai közé. Nem véletlenül fagyasztotta be a forgalmazó a film reklámkampányára szánt összeget.
