A Velvet Buzzsaw netflixes debütje után megérkezett az év első nagy figyelmet kapó horrormozija is, A csodagyerek. Nicholas McCarthy rendező eddig néhány elég szürke filmmel jelentkezett csupán (pl. Az egyezség), új alkotása azonban – ahogy arra kecsegtető előzetese és reklámkampánya alapján következtetni lehetett – jóval igényesebb és színvonalasabb, mint korábbi munkái. A csodagyerek nem okozott csalódást, hiszen az alkotók megértettek egy nagyon fontos dolgot: a gonosz kisfiú sémája ma már önmagában kevés a naggyá váláshoz. A kis Miles személyiségét övező sötét rejtélyről épp ezért már a film harmadánál lehull a lepel, és az igazán feszélyező jelenetek, amik egyébként a lezáró snittig tartanak, itt kezdődnek. Ez ugyanis nem a Rosemary gyermeke, az Ómen és az Ördögűző. Nem az ördögi kisfiúra kerül a hangsúly, hanem anyjára és anyjával való viszonyára, ami sokkal érdekesebbé teszi a filmtörténet hosszú évtizedei alatt már jól bejáratott klisét. Ugyanakkor szinte végig fenntartott feszültsége és néhány pazar jelenete ellenére sem ez lesz 2019 legjobb horrorfilmje. Hiába az új nézőpont, ha a cselekmény többi része sablonos. Ráadásul az alkotók egy saját maguk által feldobott labdát, a reinkarnáció témakörében rejlő lehetőségeket sem tudták kihasználni, lecsapni. Ezzel együtt mindenképpen érdemes megnézni A csodagyereket, jól sikerült alkotásról van szó, amiben nem csalódhatnak a félni vágyó mozilátogatók.
David Cronenberg nemrég tett egy nagy port kavaró kijelentést, miszerint a horror már régóta az unalmas műfajok közé tartozik. Míg az ő fiatalkorában rengeteg innováció származott a borzongató zsáner területéről, és ezért sikeres és nagy hatású filmesek bátran készítettek horrorfilmeket tucatszámra, a legendás művész szerint mára a műfaj elvesztette csáberejét. Ezen az elszóláson akkor sokan felháborodtak, mondván, hogy ma is készülnek nagyszerű horrorfilmek. Noha ez kétségtelenül így van, a nagy egészet nézve mégiscsak igazat lehet adni Cronenbergnek. Épp az általa felvetett probléma miatt is olyan izgalmas, ha valaki manapság csavarni akar kicsit egy klasszikus sémán. A csütörtök óta a hazai mozikban is látható A csodagyerek alkotói, az eddig meglehetősen közepes horrorokat (pl. Az egyezség; Home; Holidays) jegyző Nicholas McCarthy rendezővel az élen, pontosan ezzel próbálkoztak: a gonosz kisgyereket újra életre keltették a mozivásznon. Próbáltak valami mást teremteni, mint amit a Rosemary gyermeke, az Ómen, a Carrie, az Ördögűző és a Halloween esetében már láthattunk, de inkább az említetteket sikerült jól összekeverni és megcsavarni. Azt egyáltalán nem lehet állítani, hogy A csodagyerek unalmas volna, a „nagy kísérlet” azonban valahogy mégsem sikerült igazán fényesre. A mély eredetiség, ami kiemelné a tömegből, ami emlékezetessé vagy különlegessé tenné a hetente bővülő horrordömpingben, összességében hiányzik a filmből.
A történet központi figurája a titokzatos kisfiú, akinek születésétől kisiskolás koráig történő bemutatása nagyjából a film első harmadát tölti ki. Bár az alkotók úton-útfélen hangsúlyozzák egyediségét és kiemelkedő intelligenciáját, utólag visszatekintve meg kell jegyezni, hogy a címszereplő semmilyen különleges szellemi erőfeszítést nem hajt végre. Sőt gyakorta kifejezetten meggondolatlanul viselkedik és képtelen uralkodni az érzelmein, amivel többször is könnyedén saját vesztét okozhatná. Ennek fényében egyetlen csavaros észjárású tette személyiségétől teljesen idegennek hat. Ami mégis ellensúlyozza az említett aránytalanságokat, az az anya szerepe. A film főhőse ugyanis nem a kisfiú, hanem az anya. Az egyetlen, ám annál kiemelkedőbb aspektusa Nicholas McCarthy művének, hogy mindent az ő szemszögéből, illetve gyerekével való viszonyában vizsgál. Elég hamar kiderül, hogy édesanyja nagyon nincs biztonságban a borzalmasan agresszív fiú mellett. Egészen bravúros, ahogy a dramaturgia egészen a fináléig húzza az egymással egyre bizalmatlanabb felek párbaját. Kettejük megelőző jeleneteiben ugyanis hatalmas feszültség pezseg. A film legzseniálisabb jelenetei mind a megtévesztésre és a késleltetésre épülnek. Amikor már azt hinnénk, hogy itt a vég és a feszültség a csúcsra hág, végül kiderül, hogy az ütközés ideje még nem jött el. Mi több, a legfélelmetesebb jump scare-es képsor egyenesen eltörpül az azt követő jelenet húsbatépően nyomasztó feszültsége mellett. Ezek az apróságok teszik – rendhagyó módon – izgalmassá A csodagyereket.
Ugyanakkor a fiútól független nézőpont bevezetése és a jól felépített dramaturgiai csúcspillanatok eltolása (ami nem kis teljesítmény) mellett inkább a jól ismert sablonok és logikai hibák uralják a filmet. Ilyen következetlenség a kivételesen eszesnek vélt kisfiú már említett, mások előtt sem titkolt agressziója, amivel rendre bajba sodorja magát. Teljesen érthetetlen továbbá, hogy durva tettei miért nem járnak következményekkel. Ha másért nem is, legalább a fináléban tagadhatatlanul a saját kezével elkövetett brutális akciói miatt rég rendőri felügyelet alá kellett volna kerülnie. Nehéz a cselekmény logikátlanságával mit kezdeni, még ha a film a megmagyarázhatatlan részletek nélkül is teljesen élvezhető. Akadnak más hiányosságok is a durván másfél órás játékidő alatt. Jól ismert horrorfilmes sablon az antagonista hátterét bemutató adatok (képek, történetek, hangfelvétel, mozgókép stb.) valamilyen apró nyomozás során történő feltárása. Jelen alkotásból sem hiányzik a nyomozás-szál, ez azonban nem tartozik a film legerősebb részei közé. A címszereplőn végrehajtott hipnózist bemutató – kiemelt fontosságúnak szánt – jelenet pedig egyenesen csalódást keltően lapos. Kár, hogy sem a titokzatos főhős valódi személyiségének titkaiból nem tudunk meg túl sokat, sem a nagy erőkkel bevezetett reinkarnáció témakörében rejlő lehetőségeket nem aknázták ki elég alaposan az alkotók. A csodagyerek ezen része kifejezetten összecsapottnak tűnik.
A csodagyerek horrorfanatikusoknak meleg szívvel ajánlható, igényes alkotás. Izgalomban a záróképig nincs hiány. A késleltetett feszültséggel dolgozó, a nézők által természetesen várt csúcspontokat kijátszó és megtévesztéssel operáló jelenetek mellett néhány gyönyörű kép is kellemes színezetet ad a filmnek (egy gyönyörű montázs máris az első fontos jelenetváltásnál látható). A gyerek karaktere nem bugyuta, amennyire csak lehet, életszerű. Nem adtak a szájába olyan mondatokat, amit ne mondana tiszta állapotában bármelyik kisfiú. Dicséret illeti valamennyi színészt. A Miles-t és szüleit játszó Jackson Robert Scott, Peter Mooney, illetve Taylor Schilling korrekt, utóbbi egyenesen kiváló, alakítást nyújtanak. Még a magyar szinkron is meglepően jól sikerült, ami nem minden filmről mondható el a manapság. A kiemelkedő plusz azonban hiányzik Nicholas McCarthy munkájából. A mai kínálatban alapvetően nívósnak mondható opusz, a filmtörténet ikonikus gyerekhorrorjainak színvonalát azonban meg se közelíti. Legközelebb Lee Cronin jelentkezik hasonló narratívára épülő horrorfilmmel, aminek újító jellegét nem győzött hangsúlyozni a Sundance Filmfesztivál közönsége és a mérvadó kritikusok. A The Hole in the Groundnak talán összejön az, ami A csodagyereknek minden igényes törekvése és izgalmas cselekménye ellenére sem sikerült.
