Robert Rodriguez dolgozott már szuperképességek birtokába kerülő tinikről szóló filmen (Kémkölykök), képregényadaptáción (Sin City), illetve egy mitikus főhősre épülő szérián is (Mariachi-trilógia). Korábbi filmjeinek hatása mind érződik új művén, az Alita: A harc angyalán, ám ez a megállapítás – tekintve, hogy Tarantino ezúttal nem őrködött mellette – nem számít dicséretnek. Annál meglepőbb, hogy az egykor kiváló hollywoodi rendezőnek számító James Cameron rá merte bízni régóta dédelgetett projektjét a B-kategória hercegére. Bár előbbit tíz éve nem láttuk rendezni, és már az Avatar is alaposan megosztotta a nézőket, 3D ide vagy oda, vele szinte biztosan sokkal jobban jártunk volna. Az Alita ugyanis minden idők egyik leggyengébben sikerült megapic-je lett. Nem is világos, hogy a nagyjátékfilmes adaptációra alkalmas forgatókönyv hiánya, az ennek ellenére két órásra húzott játékidő vagy a roppantul feszélyező párbeszédek súlya alatt repedezik-e jobban a film.
Alita Kisiro Jukito 1990-es években futott mangaszériáján alapul. A címszereplő kiborglányra egy orvos talál rá a roncstelepen valamikor a XXVI. században és ad neki új testet. A semmire se emlékező főhős azonban idővel kinövi mesterséges „kereteit”, felélednek régi harcos ösztönei és néhány felvillanó emlékkép alapján megtalálja szupererős testét is. Ez a hatalom azonban nem maradhat titokban a Föld egyedüliként megmaradt ikervárosaiban, a gazdagok lakta lebegő Salem, illetve a földfelszínen elterülő ún. Roncsváros lakossága előtt sem. Mivel többször is elhalasztották a premiert, a Fox decemberben tett egy gesztust a sajtónak (illetve ezáltal csöpögtetett néhány morzsát a közönségnek), így belenézhettünk a filmbe. Az akkor vetített részlet alapján azt írtuk róla, hogy:
„A történet valószínűleg felfedi majd Alita amnéziájának okát, és bár a bemutatott jelenetek a történetből semmi érdemlegeset nem árultak el, nagyjából rávilágítottak arra, hogy hogyan fedezi fel a lány a kiborg-énjét, hogyan próbál megbirkózni vele, és hogyan talál társakra az emberek között.” (teljes kritikánkat itt olvashatjátok).
A rossz hír az, hogy a filmnek nagyjából ez az egyetlen érdemleges és – az akciópárbajokat leszámítva – izgalmasnak mondható része. A fenti iédzetben említett néhány részletnél többet nem nagyon tárnak fel Alita múltjából. A film történetének fonalát pedig azért nem tudtuk decemberben elkapni, mivel az gyakorlatilag nincs neki.
Pedig meglepően ígéretes nyitányt kapott Rodriguez és Cameron közös produkciója. A Fox film elején felcsillanó stúdiólogója ötletesen kapcsolódik a cselekményhez, ami eleinte, ha nem is kreatívan, de mindenképpen érdekfeszítő módon kezd épülni. Megismerjük a sajátos univerzumot, Roncsváros lakóit és a szerethető, nagy szemű főhőst (már a klasszikus Csillagok háborúja készítésénél sem győzték ecsetelni az alkotók, hogy az olyan nagy szemű karaktereket, mint amilyen mondjuk Yoda, szeretik a nézők, mert sok bölcsességet és/vagy empátiát látnak bennük). Rosa Salazar arcát egyébként igényesen animálták úgy, hogy hasonlítson az ikonikus képregényfigurára, de közben ne vesszenek el a színésznő természetes vonásai sem. Van még egy lényeges eleme a bevezetésnek, ami az egyetlen fontos sci-fi műfaji diskurzusba kapcsolódó és társadalmi állítása a filmnek. Megdöbbentő, hogy a jövő mennyire gépiesített. De nem a külsőségek miatt. A legtöbb karakternek legalább egy testrésze nem húsbőr, sokaknak még a szívét is gépek hajtják. Az emberi agyat és néhány másik alapvető szervet pedig könnyedén géptestbe lehet ültetni. Ebben a világban természetes, hogy egy orvosnak nemcsak a biológia, a kémia és a biofizika, hanem a mérnök-informatika terén is mély ismereteket kell szereznie.
Ez a technicizált-gépiestített világ azonban nem túl árnyaltan jelenik meg a filmben. Egy science-fiction/science-fantasy természetesen ünnepelheti a jövő technológiai vívmányait, a filmben látható brutálisan agresszív roncsderbi azonban – a Cristoph Waltz alakította orvos részéről elejtett néhány keresetlen mondatot leszámítva – indokolatlanul kritikátlan formában tárul a nézők elé. A kemény antik kori versenyeket idéző jelenetek ősatyja, a Ben-Hur, sőt még az azt másoló Baljós árnyak is a nézők érzékenységére apellálva mutatta egyszerre csodálatosnak és szörnyűségesnek a viadalt. Az Alitaban azonban teljes természeteséggel és könnyedséggel, bár minden realizmus nélkül látunk olyan dermesztő agressziót, amire eddig ifjúsági moziban nemigen volt példa. Úgy tűnik, ha „játék” keretében halnak meg névtelenek kínok kínjai közt, az Robert Rodrigueznek és James Cameronnak közel sem fáj annyira, mintha a fináléban kell szerelmeseknek búcsút venniük egymástól. Ahogy nem fáj nekik egy sztoriját tekintve teljesen ötlettelen és sablonos filmben idézgetni olyan ikonikus alkotásokból, mint a már felemlegetett Ben-Hur, a Predator vagy a Mátrix. Ellenben azt a manapság bevett gyakorlatot sikerült ellesniük más látványmoziktól, hogy ha nincs elég sztorijuk, akkor a cselekményben fennmaradó lyukakat hosszú akciójelenetekkel igyekezzenek pótolni.
Külön ki kell térni a rettenetesen gyenge dialógusokra. Szinte valamennyi mondat elfért volna bármelyik kereskedelmi televízió délutáni műsorsávjában futó B-kategóriás akciófilm, illetve latin-amerikai szappanopera forgatókönyvében. Az elhangzottaknál tényleg nem lehetett volna sablonosabb párbeszédeket írni – talán ebben a tekintetben teljesített leggyengébben a film. A szerelmi szál csúcspontjának tekinthető csókjelenet túlzás nélkül megrázóbb a A klónok támadása romantikus részeinél. Egy beszólás azonban biztosan mély nyomot hagy majd a nézőkben. Ugyan a durva párbajok miatt megkapta a 16-os karikát, káromkodás – ezen mondat kivételével – nem hangzik el a filmben. Ez az egy – amúgy vicces – replika viszont valami olyan idegen a film stílusától, és pont emiatt annyira váratlanul éri a nézőt egy dramaturgiailag egyébként is alaposan felvezetett pillanatban, hogy kissé oldja a kiszámítható cselekmény okozta unalmat (bár meg kell jegyezni, hogy az említett beszólás is a kilencvenes évek B-kategóriás akciófilmjeinek világát idézi).
A film ugyanis már a játékidő felénél teljesen leül egyszer. Ezután mintha egy új epizódot indítanának útjára, amit aztán a cselekmény egy későbbi pontján még egyszer kénytelenek megismételni. Utólag visszatekintve lényegében nem is volt kidolgozott, szervesen felépülő cselekmény, ezért támad olyan érzése a nézőnek, mintha háromszor kezdenék el a filmet. A sovány, egy mondatban összefoglalható alapkoncepciót megtoldották néhány kötelező elemmel (pl. szerelmi szál, néhány párbaj, a címszereplő flashbackjei), de nincs koherens sztorija, nincs iránya Rodriguez filmjének. A két órás játékidő viszont rettenetesen terjengőssé teszi a művet. Pedig az utolsó jelenetben kiderül, hogy volna még muníció a történetben. A végső párbaj, amikor Alita megütközik a Földet uraló és a Roncsváros felett lebegő, Salemből figyelő főgonosz Novaval, végül elmarad. Alig tudták a kötelező jelenetek közti réseket befoltozni a forgatókönyvírók (Cameron, Rodriguez és Laeta Kalogridis), de a döntő csatát, nem túl ízléses módon, csak felvezették a második epizódra a zárlatban tett egyértelmű utalással. Már ha készül folytatás...
Felmerül a kérdés, hogy mégis mi szüksége volt az Oscar-díjas Mahershala Alinak és Cristoph Waltznak erre a szerepre. Nem lehet azt állítani, hogy Waltz, Salazar vagy Keean Johnson rosszul játszott volna, sőt Ali és Jennifer Connelly kifejezetten jól formálta meg karakterét, ám ez a film még tökéletes alakítások mellett is gyenge próbálkozás maradt volna. A vizuális megvalósítás összességében korrekt, ám a fantasztikus látványmozik korában ez édeskevés a dicsőséghez. Kár, hogy az egymással hierarchikus viszonyban álló ikervárosok között feszülő társadalmi-szociális különbségeket, valamint az ember és kiborg közti antagonisztikus ellentéteket és eredendő hasonlóságokat néhány nagyon gyenge kísérletet leszámítva nem sikerült érdemben tematizálni. Ezek adhattak volna valami értelmet is a tartalomhiányban szenvedő koncepciónak. Az Alita: A harc angyala (a címet egyébként kimondják a filmben) minden profi külsőség ellenére olyan csattanós B-kategóriás alkotás, hogy az a kilencvenes évek mindenevő VHS-gyűjtőinek is örömére válna. Hogy Robert Rodriguez a rendező, azon nem lepődünk meg, James Cameron egyébként is sokat esett nimbuszát viszont tovább ronthatja ez a több mint két órás produkció.
