Mióta a Disney átvette a gyeplőt, különösen nagy kihívást jelent Star Wars-rajongónak lenni, hiszen nem elég, hogy a lassan mindent bekebelező cég égisze alatt teljesen gajra ment a fősodor (persze az előzménytrilógiában is csak A Sith-ek bosszúja volt értékelhető, de ott legalább konzisztens volt a cselekmény), a kisképernyőkre szánt produkciók közül sem mindegyik talált be a közönségnél. Már a Boba Fett könyve nézése közben is könnyedén homlokig szaladhatott az egyszeri néző szemöldöke, az igazi mélyütést azonban Leslye Headland emberiség ellen elkövetett bűntette, az arcpirítóan rosszul sikerült Az akolitus (The Acolyte) vitte be, ami olyannyira elvette az emberek kedvét a messzi-messzi galaxistól, hogy hiába sikerült jól (vagy legalábbis jobban) a januárban véget ért Kóbor alakulat, nézettség terén maga lett a kudarc definíciója.
Azért különösen érthetetlen a minőségi skála alsó tartományaiban található Star Wars címek létezése, mert közben szintén a Disney-nek köszönhetjük a teljes franchise egyik legjobb moziját, a Zsivány Egyest, ami nem csupán azt bizonyította be, hogy sistergő fénykardok és Erő nélkül is lehet izgalmas George Lucas univerzuma, hanem azt is, hogy a vállalat képes bevállalós lenni, ha épp úgy hozza az élet. Gareth Edwards (Szörnyek, Godzilla, Az Alkotó) 2016-os opusza annak ellenére volt ízig-vérig Star Wars, hogy a Jedik és a Sith-ek helyett a Lázadás két lábbal a földön járó hőseit állította galaktikus színpad közepére, nem mellesleg ügyesen árnyalta a korábbi filmekre jellemző fekete-fehér megközelítést, ami az eredeti trilógia idején még egyenesen blaszfémiának számított volna. Az érettebb hangvétel és a bravúros rendezés végül olyannyira betalált a közönségnél, hogy a Disney – vélhetően dollárjeleket vizionálva – berendelte az előzmény előzményét, avagy az Andort, amely sorozat formájában meséli el, mi vezetett a Zsivány Egyes nyitányáig. Dacára annak, hogy ismerjük a címadó karakter, a Diego Luna által megformált Cassian Andor sorsát, Tony Gilroy egy meglehetősen lassan induló, később viszont túlzás nélkül a székhez szegező drámát rakott le az asztalra, amely még az említett mozinál is sötétebb színekkel operált, a rendkívül erős forgatókönyv mellett pedig a fantasztikus színészi alakítások is sokat tettek azért, hogy valóban felejthetetlen élményben legyen részünk. Már az első évad után kiderült, hogy a második, szintén 12 epizódot számláló szezon az utolsó is lesz egyben, ami egyrészt szomorú, hiszen sokáig elnéznénk még ezeket a figurákat, másrészt viszont örvendetes, így ugyanis garantált, hogy nem lép akcióba a rétestészta-effektus. Az utolsó felvonás első három része április 23-án debütált a Disney+ kínálatában, és bár a tempó ezúttal sem fogja átrendezni a nézők frizuráját, a komótos léptekkel haladó cselekmény egyáltalán nem tekinthető negatívumnak, épp ellenkezőleg.
A kép forrása: Lucasfilm
Talán senkit sem érhet meglepetésként, hogy az új etap nem közvetlenül a Ferrixen történt kardinális események után, hanem egy évvel a temetést követően veszi fel a fonalat, méghozzá alaposan szétszórva a főbb karaktereket, hogy a helyszínek változatossága terén se érhesse szó a ház elejét. Az időugrás miatt Cassian már a Lázadás oszlopos tagjaként múlatja az időt – a prológus során épp azzal, hogy meglovasít egy kísérleti TIE-vadászt, ami értelemszerűen nem a tervek szerint alakul, így a dialógusok és a machinációk hosszú sora előtt még kapunk egy csipetnyi látványorgiát. Miközben a főszereplő a sors fintora miatt egy belső viszály kellős közepén találja magát, Bix (Adria Arjona) és társai egy mezőgazdasági planétán bujkálnak a Birodalom elől (természetesen papírok nélkül, hogy tálcán kínálja magát a bonyodalom), a rideg és számító lángelmét, Dedrát (Denise Gough) maga Krennic (Ben Mendelsohn) bízza meg egy kiemelt jelentőséggel bíró feladattal, a Genevieve O'Reilly alakította Mon Mothma pedig a lánya esküvőjére készül, amin a nagymonológok mestere, Luthen Rael (Stellan Skarsgard) is részt vesz. Ilyen felállás mellett ugrunk tehát fejest a második évadba, ami már az első néhány snitt során egyértelművé teszi, hogy egy jottányival sem lett könnyedebb a hangvétel az elődhöz képest, a főbb karakterek pedig ezúttal sem hibátlanok és tévedhetetlenek – Az utolsó Jedik mindenkit „megviccelő” Poe Dameronja után kész felüdülés volt látni az ismeretlen hajóval szerencsétlenkedő Andort.
A kép forrása: Lucasfilm
Ami a játékidő nagy részét kitöltő párbeszédeket illeti, nem ördögtől való azt állítani, hogy a Trónok harca első évadait idézi a górcső alá vett hármas fogat, avagy minden egyes szónak súlya van, nincsenek üres fecsegések és feleslegesnek ható képkockák, ráadásul úgy is akad néhány körömrágós pillanat, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni az akciójelenetek számát – a puskapor zömét érthető módon a későbbiekre tartogatja a Disney. Aki már az első etapban is lassúnak vélte a dolgok menetét, az most sem igazán fogja megtalálni a számításait, azok viszont, akik nem csupán a cikázó lézernyalábokban és a robbanásokban lelik örömüket, kaján vigyorral az arcukon ülhetik végig ezt a háromszor 45-50 percet. A trió legnagyobb erőssége, hogy még a vidám, felszabadult pillanataiban (például a már említett esküvő) is folyamatosan érezteti a feszültséget, ami olyan kiszámíthatatlan légkört teremt, hogy arról szintén az HBO nyolc évadot megélt sikersorozata juthat az eszünkbe. Bármennyire is túlzásnak tűnik, egy ízben még Quentin Tarantino 2009-es klasszikusát, a Becstelen brigantykot is megidézik a készítők, méghozzá annyira hatásos módon, hogy már csak a pohár tejet hiányoltuk az adott részből – ennél nagyobb dicsérettel aligha illethetnénk a szériát, ugye? Ugyancsak szöget ütött az eleve a padlón heverő állunkba, hogy Tony Gilroy szívbaj nélkül előhozakodott egy Star Wars berkekben szinte elképzelhetetlennek hitt témával, a nemi erőszakkal, ami mellett egészen hétköznapi dolognak tűnik a propaganda úthengere, a kényszerházasság és Mon Mothma nem épp visszafogott alkoholizálása – igen, ezek mind benne vannak az első három epizódban.
A kép forrása: Lucasfilm
Abszurd vagy sem, pont azok a pillanatok és megoldások emelik az átlag fölé az Andor második évadának nyitányát, amik a lehető legtávolabb esnek az évtizedekkel ezelőtt megalapozott univerzum jól ismert mozaikjaitól, hiszen kevesen gondolták volna, hogy egyszer testközelből láthatjuk, milyen események vezettek a Halálcsillag pusztulásához és a Lázadók győzelméhez. Az első szezon ügyesen bemutatta, hogy a nagy gépezet működéséhez elengedhetetlenek az apró fogaskerekek, a frontális támadásnál pedig néha sokkalta célravezetőbb az ármánykodás és a manipuláció, az utolsó fejezet pedig szintén ezen az úton jár tovább, csak még határozottabban, mint korábban. Kár, hogy a sokszor emlegetett tempó miatt továbbra sem ez lesz a világ legnépszerűbb Star Wars-sorozata, mivel a zseniális forgatókönyv és a díjakat érdemlő alakítások (leginkább Adria Arjonát és Genevieve O'Reillyt tudnánk kiemelni a stábból) mellett a makulátlan fényképezés, a díszletek és az ámulatba ejtő kosztümök is megérdemelnék, hogy minél több néző áradozzon róluk. Már csak azért is, mert így egyértelművé válna a Disney számára, hogy a rajongók inkább ezt az irányt preferálják a bevezetőben említett példákkal szemben, és talán több lenne a valóban minőségi produkciók száma. Ebből a „kóstolóból” is világosan látszik, miért emelte annyira piedesztálra a szakma a Zsivány Egyes előszobáját, és van egy olyan sanda gyanúnk, hogy a java még hátravan.
A borítóképek forrása: On Disney+, The Streamable
