Nem mondhatjuk, hogy mostanság reneszánszát éli a western műfaj. És bár a francia direktor, Jacques Audiard rendezésében készült Testvérlövészek jó alkalomnak tűnhet arra, hogy csillapítsuk végre éhségünket a zsáner iránt, érdemes már az elején leszögezni, hogy a vadnyugati körítés ellenére a film egyáltalán nem egy klasszikus western. Mielőtt bús fejjel ballagnának tovább a műfaj kedvelői: ez nem kritika, csupán színtiszta megállapítás – már csak azért is, mert a Testvérlövészek éppen attól lett egy remek film, hogy nem fél a saját útját járni.
A nyitójelenet szemet gyönyörködtető éjszakai lövöldözése – amely egyébként kapásból megvillantja nekünk, milyen szépen fényképezett alkotással állunk szemben – ne tévesszen meg senkit, az akciódús és kissé talán brutális képsorok ugyanis nem többek puszta alapozásnál, jellegét tekintve hamar éles kanyart vesz a film. A Patrick deWitt azonos című könyvéből készült Testvérlövészek két főhőse egy testvérpár, Eli (John C. Reilly) és Charlie (Joaquin Phoenix) Sisters (innen a rendkívül mulatságos angol cím, a The Sisters Brothers), akik feladatot kapnak állandó megbízójuktól, hogy tegyenek el láb alól egy bizonyos Hermann Kermit Warmot (Riz Ahmed), akit az előörsnek küldött John Morris (Jake Gyllenhaal) fog nekik tálcán kínálni. Elvileg... Sejthető azonban, hogy a meglehetősen lineáris küldetés nem lesz ilyen egyszerű, így hőseink végül egészen San Franciscóig keverednek Oregon City-ből, hogy aztán a korszak és a térség egyik legjellegzetesebb jelensége, az aranyláz is bekapcsolódjon témaként.
A Testvérlövészek tehát némi intrikával átitatott, kalandos hajszának indul, méghozzá meglehetősen könnyed tálalásban, a film ugyanis – különösen a játékidő első felében – egyáltalán nem veti meg a vicces jeleneteket. Sőt, kifejezetten jól is áll neki, így a cselekmény mellett főleg a komikum szállítja a szórakoztató faktort sokáig, ami nagyban köszönhető a Sisters-tesóknak és a Reilly-Phoenix-párosnak, a merőben eltérő vérmérsékletű és értékrendű figurákat alakító színészek között ugyanis kiválóan működik a dinamika – amin persze nem feltétlenül lepődtünk meg, hiszen Phoenix mostanra a generációja egyik legjobbjává nőtte ki magát, de Reilly is nagyon odatette magát. Mire azonban felmerülne bennünk, hogy a kalandozás-bohóckodás-balhézás sorminta képes-e kellő élvezet mellett kitölteni a kétórás játékidőt, a Testvérlövészek cselekménye újabb fordulatot vesz, a film második felében ugyanis előtérbe kerül a végig ott lappangó és összességében nagyon jól felépített karakterdráma.
Eli és Charlie jóval több, mint két vicces figura és egy rettegett testvérpár, akik problémás arcok eltakarításával szerzik a betevőt. Szépen, fokozatosan ugyanis fény derül a két karakter mélységére és a családi múltat beárnyékoló sötét emlékekre, melyek kapcsán megtudjuk, hogy a két testvér teljesen máshogy képzeli el a jövőt. Az egymás tulajdonságait tökéletesen kiegészítő helyzetkomikum helyét ezáltal egyre inkább átveszi az ellentétekből adódó feszültség, amire csak rádob jó néhány lapáttal az, hogy maga a küldetés is nem várt fordulatot vesz – nem is egyszer. Amennyire könnyed tehát a film egyes jelenetekben az első felvonásban, a cselekmény harmadik szelete annyira lemossa az arcunkról a kezdeti mosolyt, ez a dinamika pedig kiváló ívet ad a történet egészének, rávilágítva olyan dolgokra, amik lényegében az első perctől kezdve ott vannak a szemünk előtt, mégsem gondoltunk bele igazán.
És bár mind a játékidő, mind a reflektorfény nagy részét Eli és Charlie viszik el, hiba lenne nem kitérni a másik két fontosabb szereplőre, hiszen a mindig megbízható Gyllenhaal és a történet katalizátoraként működő Warmot játszó Ahmed is bőven hozzáteszik a magukét. Szerencsére volt is miből dolgozniuk, mert bár karaktereik közel sem olyan komplexek, mint a Sister-testvéreké, szerencsére ennek a szálnak is van egy olyan íve, ami miatt egy pillanatra sem illan el az érdeklődés – sőt, nagyon érdekes társadalmi témát feszeget az ő missziójuk. Aki tehát extra mondanivalót keres, az még ezt is megtalálhatja a filmben, a Testvérlövészek igazi ereje azonban összességében egyértelműen a karakterekben, azok kibontásában, illetve a köztük lévő szuper dinamikában keresendő.
Ami tehát egy könnyed, már-már kalandfilmbe hajló westernnek indul, az a kiváló érzékkel és remek alapozással adagolt fordulatoknak hála egy szuper karakterdrámává növi ki magát, olyan érzelmi töltettel, amire elégedetten fognak csettinteni az erre fogékonyak. És milyen jó, hogy így teszi: ahogy azt a bevezetőben már említettem, a Testvérlövészek a sablonok helyett a saját útját járja, hamar letérve arról az ösvényről, amit az első percekben felvillant. És milyen jól teszi, hiszen éppen ettől válik egyedi alkotássá, amely úgy tud egyszerre drámai és vicces lenni, hogy végig hiteles és szórakoztató marad, ami nagyban köszönhető a jól megírt karaktereknek és az elismerésre méltó színészi alakításoknak.
Testvérlövészek (The Sisters Brothers)
Rendezte: Jacques Audiard
Játékidő: 121 perc
Hazai premier időpontja: március 28.
