Ugye ez az, ami már a hazai plakáton is szerepel, mint tagline, és amiről mindenkinek egyből eszébe jut valami. Józan paraszti ésszel ki lehet találni, milyen kérdések fogalmazódnak meg a jelmondat láttán, azonban az már sejthető volt az egyébként 2018-as, nálunk viszont csak most, április 11-én bemutatott filmmel kapcsolatban, hogy nemcsak felületes hittani viták generálására szolgál, hanem van valami mélyebb is mögötte. Legalábbis a történet és a trailer ezt jelezte, én pedig gyöngytyúkként vetettem rá magam, mert kifejezetten érdekesnek találtam a koncepcióját. Manapság ugyanis mindenről nézhetünk filmeket, a legtöbb esetben nem is egyet, legyen szó a világvégéről, a zombiapokalipszisről, sorozatgyilkosokról, szexuális orientáltságról, állandó háborúskodásról és erőszakról. De arról, hogy mi történik, ha valaki válaszokat keres a fejében állandóan ott motoszkáló, kínzó és egyre sürgető kérdésekről? No, ilyesmire még nem volt példa, én pedig, megvallom, horrorrajongásom ellenére (vagy éppen azért) szeretem a különlegességeket, a megszokottól eltérő témákat, amik esetleg többet nyújtanak a látványnál és a bevált sablonoknál.
Mindenkivel történnek szörnyűségek
Paul (Brenton Thwaites – Oculus, The Signal, Egyiptom istenei) újságíró, méghozzá nem is akármilyen. A látszat alapján jó ember, a teológiával foglalkozó kérdésekre keresi a választ, közben pedig a Heraldnál dolgozik, ahol többek között olyan riportokat hoz le, amik megmutatják, hogy egy hívő ember hogy éli meg a háború szenvedéseit és borzalmait. A látottak és hallottak azonban hatással vannak főhősünkre is, időnként megkérdőjelezi saját hitét, pláne, hogy még szeretett feleségével sem mennek jól a dolgok, a problémákat pedig hiába szeretné helyrehozni, ha közben egy mókuskerékbe szorulva küzd a szabadulásért. Bár úgy tűnik, csupa jó ember veszi körül (legyen szó a szerkesztőjéről, esetleg felesége lánytestvéréről), mégsem talál megoldást a legalapvetőbb bajokra. Aztán egy nap fura interjúba kezd…
Egy három napon át, napi félórában esedékes beszélgetésben állapodik meg egy ismeretlennel (David Strathairn – Godzilla, Hívatlan vendég), aki mindig más helyszínre invitálja az újságírót. A férfi Istenként mutatkozik be, majd általánosságban egészen más irányba tereli a társalgást, mint amerre Paul vinné az interjút, lényegében a fiatalembert a középpontba helyezve, lassan, de biztosan megválaszolva egy-egy féltve őrzött kérdését, amit még maga sem mer kimondani. Az pedig egyre kevésbé kérdéses, ki ez a titokzatos alak, ahogy az sem sokáig marad homályban, hogy mit szeretne.
Arany középút
Érdekes egy téma, amit részben nagyon egyszerű megvalósítani, részben pedig mégis rendkívül nehéz. Mert ugye egy olyan világot élünk, amelyben az ego áll mindenek felett, az önző és egyéni érdekek számítanak leginkább. El vagyunk telve magunkkal, a technikával, egymást pedig egyre kevésbé látjuk meg, és akkor még mindig csak embertársainkról van szó. Ez a társadalom, vagyis annak egy jelentős rétege eleve személyes támadásnak veszi, ha a vallás akár csak szóba kerül, márpedig akkor hogyan lehet valamit vászonra vinni, aminek eleve az a címe, hogy Interjú Istennel? Hiszen hogyan lehetne interjút készíteni valakivel, aki nem létezik? És ez az általános vélekedés egyből megbélyegez egy olyan alkotást, mint Perry Lang produkciója. De ez csak az egyik oldal, hiszen miközben pont ezen okoknál fogva nagyon kell vigyáznia annak, aki a témához nyúl, óvatosan kell bánnia a szavakkal, az sem mindegy, hogy a mélyen vallásosak mit kapnak. És itt jön képbe az arany középút, amit úgy érzem, hogy a mozik világával régóta nem foglalkozó direktor sikeresen megtalált. Az Interjú Istennel ugyanis nem próbál megtéríteni, nem rágja senki szájába, hogy muszáj a címszereplőben hinnie, viszont egy olyan erkölcsi válaszadást nyújt, amit vallástól függetlenül érdemes lenne mindenkinek átgondolni. És ugyan nem hagy megválaszolatlan kérdéseket és bizonytalanságot a nézőben, legalábbis nem abban a formában, ahogy mondjuk annak idején a K-PAX tette, azért bőven van min gondolkozni az egy óra, harminchét perces játékidő után.
A megvalósítás nem kiemelkedő, de erős jó, már ami a zenét és a fényképezést illeti, sőt előbbi kifejezetten tetszett, bár a dallamokat már nem tudnám felidézni. Külön kiemelném az egyik helyszínt, amihez foghatót itthon nem láthatunk: egy igazi, káprázatos filmszínház, ennek minden velejárójával. És bár a sajtóvetítés a Puskinban volt, ami Budapest egyik legszebb mozitermét jelenti, filmrajongóként csak ámultam és bámultam, milyen élmény lehet a filmben látott teremben megtekinteni valamit. Fontos még, hogy David Strathairn kiválóan ráérzett a karakterére, nálam ő vitte a pálmát, miközben lényegében a cselekményt is nagyszerűen irányítja. Bevallom, a főszereplő, Brenton Thwaites számomra nem mindig volt teljesen hiteles, eleve nem biztos, hogy őt választottam volna egy ilyen szerepre, de lényegében őt sem tudom bántani. És mivel ők ketten nyújtják a gerincét a teljes filmnek, így felesleges is kitérni arra a néhány karakterre, akik összesen, ha 10 percet szerepelnek. Mégis, működik az elmesélés, a párbeszédek viszik magukkal a nézőt, méghozzá úgy sejtem, sok esetben a saját agyuk, lelkük legmélyére. A film ugyanis sok olyan kérdést tesz fel, amit egy átlagember szerintem nap mint nap megfogalmaz valamilyen formában, sőt sokszor egyből a tudata legmélyére száműzi, mert kellemetlen volna foglalkozni vele.
Nem mondom amúgy, hogy mindenre sikerül választ kapni. Azt sem, hogy az Interjú Istennel tökéletes. De nem is kell annak lennie. Az már egy kiemelkedő eredmény, hogy ez a történet megvalósult ebben a formában, a profit pedig száz százalékban jó célokra lett felajánlva, különböző szervezetek részére. Már csak ezért is ajánlom a megtekintését. A másik ok, ha már a tökéletességet szóba hoztam: lényegében elfelejtettünk a hibákkal együtt szeretni. Csak azt tudjuk értékelni, amiben nem fedezzük fel azokat. Ebbe az alkotásba például lehet, hogy bele lehet kötni egy-két szálon, hiszen csak megerősítést ad, esetleg kételkedést, talán pont nem is azt, amit várna a néző, de teszi ezt a legkevésbé hatásvadász módon, egészen szerethető, egyenes és egyszerű formában. Ahogyan az interjú alanya megjegyzi még viszonylag a film elején: általában minden az, aminek látszik. Ez erre a filmre abszolút igaz. És ezt maximálisan értékelem.
Interjú Istennel (Interview with God)
Rendezte: Perry Lang
Játékidő: 97 perc
Hazai premier időpontja: április 11.
Forgalmazó: ADS Service
