A Marvel Moziverzum első fázisának egyik legkülönlegesebb opusza volt a Thor, még az első Bosszúállók epizód cselekményének alapkonfliktusát is ez a franchise kölcsönözte. Ezek után nem meglepő, hogy magas elvárásoktól övezve került mozikba nem sokkal később, 2013-ban a Sötét világ alcímre hallgató második rész. Kenneth Branagh-et a több neves sorozatban (pl. Trónok harca, Gengszterkorzó, Deadwood) is ténykedő Alan Taylor váltotta a rendezői székben, az ő munkája azonban közel sem sikeredett annyira varázslatosra, mint amilyen a nyitány volt. A második rész izzadtságszagú kezdése egy teljesen koncepciótlan filmet vázolt, idővel azonban sikerült némi izgalmat hozni a cselekménybe. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ha van érdemleges síkja a Thor 2-nek, az Loki sorsa. Taylor rendezése ugyanis sokkal inkább szól Lokiról és az ő eddig többnyire rejtve maradt, boszorkány nevelőanyjától szerzett képességeiről, mint a Chris Hemsworth alakította címszereplőről. Utóbbinak legalábbis meglehetősen kiszámítható és érdektelen a viselkedése, ami a film egyik kulcsproblémája.
A Thor: Sötét világ alapvető hibákban szenved, amiket kiemelkedő izgalmak vagy érdekes újítások híján nem tud ellensúlyozni. Már maga a kezdés is rendkívül erőltetett és izzadtságszagú, a maratoni hosszúságú moziszériák sokadik részeinek expozícióit idézi. In medias res vesszük fel a fonalat egy mindannyiunk által jól ismert univerzumban, illetve a már korábban megismert karakterek domináns személyiségjegyeinek folyamatos hangsúlyozásával igyekszik elnyerni a nézők szimpátiáját a film. Ezzel persze önmagában még nem is volna probléma, ha szervesen haladna valamerre a cselekmény. Azonban rögtön a produkció első húsz-harminc perce után teljesen világossá válik, hogy nem valamilyen izgalmas csavar vagy bármilyen nagy ötlet, eredeti koncepció köré épülnek az események. A forgatókönyvírók egyszerűen megpróbáltak valamilyen sablonkoncepciót kicsiholni megrendelésre, elvégre a franchise-t folytatni kell.
Noha a cselekmény tétje egyre nő és a film végére sikerül kommersznek semmiképp sem nevezhető fordulatot teremteni a Thor-univerzumban, szinte végig érződik a filmen, hogy semmi nem indokolta a folytatást. Prológusként ugyan hallunk egy minden ízében A Gyűrűk Urát idéző mitikus történetet, miszerint a sokáig halottnak hitt Malekith sötét katonái élén visszatér, hogy szembeszálljon a világgal, ezzel együtt sem túl érdekfeszítő a felütés. Később szinte teljesen háttérbe kerül a fantasy szál, bár eredetiségét tekintve az összesen hat filmes szakember tollából kiizzadt ősi mítosz amúgy is B-kategóriás filmek koncepcióját idézi, olyan klisés, nem beszélve a totálisan összecsapott dramaturgiáról. Szintén zavaró, hogy a Natalie Portman és Chris Hemsworth alakította hősök borzalmasan erőltetett módon találkoznak újra. Szinte már nevetséges, hogy pont előbbi sétál bele az univerzumot átszövő nagy háború közepébe, Thor pedig épp ekkor készül felvenni vele a kapcsolatot.
Részleteit tekintve értelmetlen megoldások és ellentmondások feszítik a filmet. Elég csak a szinte teljesen érthetetlen félig fantasztikus (fantasy), félig tudományos (science fiction) magyarázatokra gondolni, amit főként – az első rész fájóan következetlenül kiforgatott személyiségű – Selvig professzorának a szájából hallunk. A látottakra adott science-fantasy-s okfejtés végtelenül silány, még a trash-herceg Roland Emmerich is érthetőbb magyarázatokkal szolgál munkáiban. Nem kevésbé zavarkeltő elem az univerzumot uraló Asgard totálisan amatőr kardozós-szandálos katonáit a szupermodern fegyverzetű sötét sereggel szemben látni. Felmerül a kérdés, hogy hogyan is uralhatja egy ilyen gyenge hatalom az univerzumot. Végül, de nem utolsó sorban továbbra sem kapunk magyarázatot arra, hogy mikor és hogyan építették újra az Asgardból az univerzum különböző pontjaira vezető hidat, illetve hogy miért tér vissza Thor ilyen későn szerelméhez.
Loki színeváltozását leszámítva a le nem csapott labdák gyűjtőhelye ez a film. A legnagyobb kimaradt helyzet a gonosz erők által – kissé érthetetlen módon – megszállt Natalie Portman alakította hősnőben rejlik, aki végül semmilyen súlyos metamorfózison nem megy keresztül. Némi színt hozhatott volna a produkcióba a mindig ártatlan Jane Foster részlegesen gonosszá alakítása, az alkotók azonban a lehető legrosszabb megoldást választották: elindultak ezen az úton, ám még mielőtt láthattuk volna a hősnő átformálódását, gyorsan el is vágták ezt a szálat. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott helyette a háború és főleg a végső összecsapás, aminél simább akciófinálét, hiába a látványos monumentalitás, keveset látott a filmtörténet. Egy ideig reménykedhettünk az alaposan felvezetett szerelmi konfliktus kibontásában, ám végül ebből se lett semmi. Pedig a halandó emberek és az évszázadokon keresztül élő emberfeletti lények közti szerelem érdekes és drámai réteget nyithatott volna a filmben (jóllehet ez is egyszerű koppintás A Gyűrűk Urából).
Az alkotók a zárlat kivételével egyszer sem mertek bármilyen happy endet veszélyeztető lépést tenni, így viszont teljesen érdektelenné és felejthetővé válik a közel két órás opusz. Majd minden másodpercében érződik, hogy pusztán kötelezettségből született egy második epizód. Kreativitás a – csupán epizodistaként szereplő – boszorkány Frigga jelenését és Loki Jamie Lennisterét idéző személyiségfejlődését leszámítva alig jellemzi a filmet. Ismét bebizonyosodott, hogy puszta sztárparádé (vö.: Chris Hemsworth, Natalie Portman, Tom Hiddleston, Anthony Hopkins, Zachary Levi, Idris Elba, Rene Russo stb.) nem tesz nézhetőbbé egy végtelenül közepes produkciót. A készítők mindössze a zárlatra tudtak felnőni a feladathoz: az utolsó öt-tíz percben több váratlan és radikális húzást is láthatunk, amik kellőképpen felcsigázzák a nézőket a folytatás tekintetében. Ennek ellenére nem világos, hogy mégis mi értelme volt elkészíteni ezt a filmet. Hacsak nem az, hogy kizárólag a második epizód után születhetett meg a mérföldekkel nívósabb Thor: Ragnarök, ami – mint múlt héten kiderült – nem kisebb direktor, mint Quentin Tarantino kedvenc Marvel mozijává emelkedett.
