Folytatjuk Marvel szuperhős-univerzumot áttekintő sorozatunkat, ezúttal a Thor harmadik, Ragnarök alcímet viselő epizódját vesszük sorra, ami nem pusztán a franchise, hanem egyenesen a műfaj egyik legsikeresebb darabja lett (Quentin Tarantino pont a hetekben méltatta a produkciót). A Kevin Feige Disney-elnök produceri égisze és Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok) rendezői irányítása alatt készülő produkció teljesen új megközelítést hozott a Marvel moziverzumba. Az Amerika Kapitány: A tél katonájához hasonlóan összegezte a zsáner domináns jegyeit és a korábbi szuperhős tematikájú opuszokhoz, főleg az Első Fázis filmjeihez képest felpörgette, csúcsra járatta azokat. Pont ez az amiért a megrögzött képregényfanatikusok és Marvel-rajongók többnek, jobbnak érzik Waititi rendezését más Marvel műveknél, hiszen minden korábbinál töményebb formában kapják meg kedvenc filmes elemeiket. Van azonban egy másik fontos és a stúdió alkotásai között teljesen egyedinek mondható jellemzője a Thor 3-nak: a felszín alá műfajparódiát csempésztek az alkotók. Utóbbi miatt a Ragnarök némiképp kilóg a szuperhős univerzumból és összességében mind a Marvel törzsbázisa, mind a szélesebb közönség számára releváns művé emelkedett.
Noha 644 millió dolláros bevételére nem lehetett panasz, a Thor második része rendkívül izzadtságszagú és fantáziátlan film lett, mintha csak kényszerből született volna. Ráfért tehát a vérfrissítés a produkcióra, hiszen a Marvel vezetői több okból sem állíthatták parkolópályára a franchise-ot. Maga a címszereplő népszerűsége nyilván nyomott valamennyit a latban, de akadt két fontosabb szempont is. Egyrészt Loki árnyalt személyisége végtelen lehetőségeket rejt, amit hiba lett volna kibontatlanul hagyni, ráadásul ő volt az univerzumot összegző Bosszúállók cselekményének motorja is. (Ha volt egy érdeme A sötét világnak, az Loki középpontba állítása és karakterének mélyítése.) Másfelől fantasy lévén, a Thor-széria által került bele a Földön kívüli számos másik világ a Marvel alapvetően science-fiction moziverzuámba. A Thor műfaji meghatározottságát egyébként nagy élvezettel használták ki a készítők. Olyan széles világot ugyan nem fest elénk a Ragnarök, mint például a Star Wars, de lényegesen többet látunk a galaxisból és különböző lakóiból, mint a korábbi epizódokban. Kifejezetten izgalmas koncepció, hogy az eleve a Földön kívüli univerzumban játszódó történetben nyílik egy Asgard-ral párhuzamos világ. Sakaar bolygó A menekülő ember jóléti diktatúráját idézi, és ha a Thor 3 olyan mélységében nem is merül el a vázolt rendszer politikai-társadalmi szerkezetében, mint az említett kultikus opusz, legalábbis látványos kritikával illeti azt.
Bizonyára a szürke második rész láttán fogant az a lendületes kísérletező kedv, ami a Ragnarököt jellemzi. Jelen alkotásban önmagában több radikális húzást, nagy csavart és újítást látunk, mint a Marvel többi szériájának folytatásaiban együttvéve. Míg A sötét világnak nem volt igazi konfliktusa, amire felépíthették volna a dramaturgiát, itt rögtön négy erős felütéssel indulnak az események. Bár a cselekmény egészét tekintve nem kifejezetten hangsúlyos a mitikus szál, a történet egy rögtön a nyitányban felvezetett jóslatra épül. Még az expozícióban lelepleződik és konfliktusba keveredik fivérével a királyimitátor Loki, váratlanul és lényegében végrendelet nélkül meghal édesapjuk és a semmiből feltűnik legyőzhetetlenül hatalmas nővérük. A forgatükönyvírók – ellentétben a korábbi részek szkriptjével – végre merték több szálon futtatni a cselekményt, sőt jelentőséggel bíró új karaktereket beépíteni a történetbe (gondoljunk Helara, a Valkűrre, Korgra, a kőemberre vagy Sakaar teljhatalmú urára). A váratlan húzások közé tartozik Hulk beemelése is a sztoriba, akivel – a Thor-Loki-Hela testvértrió mellett – egy újabb nézőpont nyílik és a fő csapásirány mellett egy drámai mellékszálat sikerül felépíteni. Végül, de nem utolsó sorban szólni kell a kifejezetten fordulatos csatákról (összehasonlításképpen: a klasszikus akciófilmekhez képest a legtöbb Marvel opuszban meglepően rövid és túl kiszámítható kimenetelű ütközeteket látunk), valamint a szarkazmussal elfedett, mégis brutális végkifejletről. Az imént soroltak többnyire rendkívül alternatív húzásnak számítanak a szuperhős műfajban.
A Thor: Ragnarök legerősebb fegyvere kétélű humora. Egyeseknek idegesítő és fárasztó lehet, mások azonban pont a májer beszólogatásokat kedvelik az akciómozikban. A szuperhős zsáner ezt a stílusú humort keveri a szitkomok poénjaival, sőt még egy kissé gyerekes ízt adnak hozzá. Lehet nem szeretni, kevéssé szellemesnek vagy épp kommersznek gondolni a Marvel művek vicceskedő dialógusait és beszólásait, Waititiék mindenesetre tökélyre fejlesztették ezt a technikát. Ám ahogy már fentebb írtam, ennél jóval többet állít a Thor: Ragnarök, ugyanis élesen parodizálja az egész műfajt. Tulajdonképpen az emeli ki az eleddig készült huszonhárom Marvel mozi közül, hogy a Fázisok történetében elsőként reflektál a zsáner súlytalanságára, patetikus és giccses vénájára (elég csak a meleg szívű kőember karakterére és morbid megjegyzéseire gondolni). Míg a Hulk és A tél katonája úgy próbálta meghaladni a műfaj alaptermészetét, hogy igyekezett komolyan venni magát és mély lelki drámát vagy hangsúlyos társadalmi-politikai tartalmat választani témájául, a Ragnarök tulajdonképpen leleplezi saját magát. Ugyanakkor finom, Brian De Palmat idéző megoldásokkal elérik az alkotók, hogy a műfaj kedvelői éppoly kényelmes pozícióban élvezhessék a poénokat, mint a súlyosabb állításokra fogékony nézők.
A Thor: Ragnarök nem váltotta meg a szuperhős műfajt, ugyanakkor valóban igényes és kreatív módon reflektált a zsánert övező kritikákra. Merőben új szemléletet honosított meg rendkívül direkt karikatúráival, épp ezért különösen sajnálatos, hogy ezidáig nemigen akadt követője a Marvel háza táján. Egyedül a tavaly decemberben hatalmasat kaszáló, Magyarországon azonban szinte visszhang nélkül maradt Pókember: Irány a Pókverzum! követte a Ragnarök szellemiségét. Bob Persichetti, Peter Ramsey és Rodney Rothman közös munkája nem mellesleg bőven túl is szárnyalta Waititi rendezését, ami arra enged következtetni, hogy bőven maradt még muníció ebben a félig parodisztikus, félig kommersz stílusban (a teljesség kedvéért azért tegyük hozzá, hogy az animációs formátum sokkal szélesebb alkotói szabadságot biztosít az élőszereplős mozinál). A Pókverzum kapcsán joggal merülhetett fel az Oscar-esély, ami egyébként is régi vágya a műfaj alkotóinak és kedvelőinek. A film sikerében pedig jelentős szerepe volt Waititiéknak, amennyiben a Persichetti-Ramsey-Rothman trió egyértelműen tőlük merítette fantasztikus ötleteit és alkotói felfogását. Nem nehéz megjósolni, hogy ha valaha is elismeri egy aranyszobrocskával a sokszorosan sznobnak titulált Amerikai Filmakadémia a szuperhős műfajt, abban bizony döntő szerepe lesz a Thor: Ragnaröknek.
